„A határok elmosása azonban mindig kulturális feszültséggel jár, mely különösen az avantgárd esetében ellenállást kelt. „A nyárspolgári kérdést – zene ez még egyáltalán? – a mai avantgárd szaván fogja. Nem egyszer olyan zenével válaszol rá, amely valójában nem akar többé zene lenni.” A 20. század folyamán ezt a kirojtosodási folyamatot Adorno többek között a művészet önfelszámolási kísérleteként látja. A műalkotás értelemvesztése, annak technikai sajátosságaival együtt olyan kulminálódó feszültséget eredményezett az avantgárdban, amely valamilyen eseményt – legyen az apokalipszis vagy utópia – követelt. A művészetek önmaguk felszámolására készülve épp az ellenkezőjét érték el, hiszen a felszámolás is műalkotást eredményez. A csúcspont pedig, melyre előkészítették a terepet, elmaradt. Úgy gondolom, a neoavantgárdot ennek az elmaradt katarzisnak, a meg nem valósult kiteljesedésnek a hatása erőteljesen meghatározta.” (Rédey-Webb Hanna írása)