Esthetic judgments are given and contained in the immediate experience of art. They coincide with it; they are not arrived at afterwards through reflection or thought. Esthetic judgments are also involuntary; you can no more choose whether or not to like a work of art than you can choose to have sugar taste sweet or lemons sour. (Whether or not esthetic judgments are honestly reported is another matter.)
Clement Greenberg
A címben szereplő kifejezés Dubos apáttól származik, aki a francia akadémia tagja és titkára volt a 18. század első harmadában. A festészetről és költészetről értekezve fejti ki nézeteit a műalkotások befogadásának mibenlétéről. A hatodik érzék nem más, mint az ízlés, amely mindenkinek megadatott, és amely képesség közvetlenül fogja fel és ítéli meg az eléje kerülő művet. Teszi ezt az értelem közreműködése nélkül – az ítélethozatal azonnali, ezért nem tud az értelmi vizsgálódás kibontakozni, pontosabban ki tud, de csak utólag, és szerepe arra korlátozódik, hogy a tetszés okait feltárja, azonban annak megalapozásában nem vesz részt. Az ugyanis benyomásokon alapul, és mivel az alkotások esetében a hatásosságot többre tartja a szabályosságnál, ezekben a benyomásokban ritkán csalatkozik a műélvező.
A hatodik érzék mibenléte David Hume-ot is erősen foglalkoztatta. Elsősorban A jó ízlésről című esszéjét szánta a téma kifejtésére. Ő azonban némileg eltérő szerepet szán az értelmi belátásnak, mint Dubos, nála ugyanis az az ízlésítélet meghozatalában funkcióhoz jut, még ha főszerepet nem is kap, ahogy Noel Carroll hangsúlyozza, pusztán az ízlés helyes működésének előfeltételéül szolgál.1 A csalódás azonban mind Dubos, mind Hume esetében kizárható, ugyanis az értelem mindkét koncepcióban alávetett: ott a benyomásnak, itt a tetszésnek, a szépség érzetének, és mivel alá-fölérendeltségi viszony van közöttük, nem igazán kerülnek ellentmondásba egymással. Carroll éppen ezen a ponton kritizálja Hume-ot: véleménye szerint az összemossa a tetszés és az értékelés műveleteit. Szerinte ugyanis az esztétikum szférájában, vagyis az ízlés működési területén a csalódás egyáltalán nem zárható ki: ha nem is gyakran, de előfordul, hogy valami tetszik és örömet okoz, ugyanakkor az adott dolog értékelése nem támasztja alá az általa kiváltott pozitív hatás jogosultságát.
Ez a dolgozat Carroll kritikáját és néhány ebből adódó kérdést jár körül, és megoldási javaslattal is szolgál az általa vázolt problémára, végezetül néhány konkrét műalkotáson keresztül megvizsgálja ezen javaslat alkalmazhatóságát.
A gyönyör mint ítéletalkotó
Mindenekelőtt vizsgáljuk meg, hogy mely hagyományba illeszkedik Dubos apát és David Hume, kikkel próbál tehát szembemenni Noel Carroll. A műalkotás által kiváltott öröm és az adott mű elismerése és elismertsége mindig is kéz a kézben jártak egymással. A felvilágosodás korszakánál maradva mindenképpen meg kell említenünk Anthony Ashley Coopert, Shaftesbury grófját, aki szerint a jó ízlés nem más, mint a gyönyör hirtelen felragyogása. Az ízlés nála egy belső érzék, amely a maga közvetlenségében nagyon megbízhatóan működik, és az értelmi belátás előtt jár. Azonban Shaftesbury szerint egy ilyen belső érzékünk van, amely a szép és a jó megítélésében egyaránt helyesen jár el. Hutcheson ezt a belső érzéket ketté- választja: a szépség megragadására külön képességet tételez, míg a morális érzék ítél a jóról, hasonló elvek mentén, mint Shaftesburynél láttuk.
Francia nyelvterületen, Shaftesbury nyomdokain haladva, már Dubos előtt is megfogalmaztak hasonló elveket. Jó példa erre Crousaz, aki szerint a jó ízlés szintén egy belső érzék, amelynek a szépre vonatkozó helyes döntését az értelem utólag csak igazolni tudja, és ha nem így tesz, akkor az illetőnek rossz az ízlése. Diderot a Színészparadoxon című művében szintén úgy érvel, hogy az ízlés a természet adománya, melyet azonban tökéletesíteni kell.2 Voltaire az ízlést az ízleléssel rokonítja, és leszögezi, hogy mindkettő megelőzi a reflexiót. Eva Schaper The pleasures of taste című tanulmányában Shaftesburyt és Voltaire-t állítja szembe Burke-kel, aki az eddigiekkel teljesen ellentétes álláspontot képvisel. Szerinte ugyanis nem rendelkezünk külön képességgel a szép és a jó megítélésére, mindez pusztán az értelem működése, semmi több.3 Példaként említhetjük az arányosságot, melynek megragadásához nem szükséges semmiféle külön érzék, pusztán matematikai számítás.
Német nyelvterületre átevezve megemlíthetjük Herbartot, aki szerint az esztétikai ítélet pusztán tetszésen és visszatetszésen alapszik, a szép és a rút mindenféle tanulás és bizonyítás nélkül „eredeti evidenciájukban” állnak az ember előtt.
Az eddig említetteknél, Burke-öt leszámítva, az értelem az ízlésnek, a szépérzéknek alávetettje volt. Némi elmozdulást tapasztalhatunk Thomas Reid koncepciójában, ahol is az értelmi belátás feltárhatja a kellemes érzés okait (ezt Crousaz is kiemelte), ezáltal tudatossá teheti az egyébként ösztönszerűen és tudattalanul jelentkező örömöt, melyet a szépség szemlélete kivált.
Schaper az említett tanulmányban Kantnak nagy teret szentel, és hangsúlyozza, hogy itt az öröm érzése az ítélőerő tevékenysége nyomán támad fel. Hozzátehetjük azt is, hogy a képzelőerő és az értelem szabad játéka is értelemszerűen megelőzi a belőle fakadó örömöt, vagy a kettő együtt jelentkezik. Azonban a kanti koncepció megvilágító erejű vizsgálatához forduljunk most Nicolai Hartmannhoz. Ő a befogadói aktus három mozzanatát határozza meg: a szemléletet, az élvezetet és az értékelést, melyek közül a második a leghangsúlyosabb. Kantnál ez a gyönyör vagy tetszés fogalma, amely a felfogás, sőt az értékelés mozzanatát is magában foglalja, hiszen „[… a]mit Kant ízlésítéletnek nevezett, az nem más, mint magának a tetszésérzésnek a kifejezése, nem pedig egy ettől független, másik aktus. A kanti esztétika tehát egyesíti a befogadó aktus mindhárom oldalát.”4 Kantnál egy negyedik mozzanat is megjelenik, mégpedig az elmeerők szabad játéka. Ez az öntevékeny oldal „[… sz]emben áll a tetszés belefeledkező magatartásával, s a befogadó aktust az alkotóművész aktusához közelíti.”5 „E meghatározásoknak az a jelentősége, hogy az értékelő aktust bevonják az élvező aktusok körébe, vagy Kant kifejezésével élve: az ’ítéletet’ a ’gyönyörbe’.”6
Hartmann a kanti tézisek kritikáját is megfogalmazza – szerinte a szemléleti oldal háttérbe szorul itt, márpedig az érzéki mozzanat a legfontosabb, mert ez a hordozója a többinek. Ez utóbbiak inkább csak „válaszoló aktusmozzanatok”, szemben a szemléleti oldal befogadó jellegével. A szemlélet eszközei az érzékszervek, maga az aktus pedig intuitív jellegű. Az esztétikai szemléletnek azonban két fázisa van: az első tisztán érzéki, míg a második, szintén az egyedi tárgyra irányulva, olyasmit észlel, amit az érzékek nem tudnak közvetíteni. De semmiképpen nem reflektív jellegű ez utóbbi sem, szorosan kötődik a tisztán érzéki fázishoz: a kettő együtt „[… h]ordozza az élvezetet (a ’gyönyört’) és a tárgyról alkotott ízlésítéletet.”7 Hartmann szerint Kant azzal, hogy az öntevékeny mozzanat meghatározásakor a képzelőerőt és az értelmet emelte ki az elmeerők közül, „[… t]úl messzire távolodott az érzékek szintjétől.”8 Az ő javaslata tehát az, hogy a szemlélet két fokozatának együttműködésére alapozzunk – így megtartható a tisztán érzéki oldal, míg a második fok e fölé emel minket, ezáltal kap a szemlélet esztétikai jelleget. Ily módon „A kettő együtt alkotja azt az aktuselemet, amely a gyönyört, a tetszést vagy az élvezetet hordozza, mert az élvezet csak akkor léphet fel, ha az érzékfeletti szemlélet belülről megvilágítja az érzéki szemléletet.”9 Végezetül: „[… a]z értékelést mint aktusmozzanatot is a kétféle szemlélet egymásba kapcsolódása hordozza. Ez nem is lehet másképp, ha magának a gyönyörnek szintén épp ez az egymásba kapcsolódás a hordozója, mert az ízlésítélet csupán gondolati kifejeződése annak, ami a gyönyör révén közvetlenül érzékelhetővé válik.”10 Témánk szempontjából kiemelendő tehát, hogy mind Kant, mind Hartmann esetében a tetszés, az öröm és az ízlésítélet szorosan összekapcsolódnak, egy aktus különböző mozzanatai.
Az eddigiektől eltérő tendenciák jelzéseként két gondolkodó egy-egy megjegyzésére hivatkoznék még. Az első Archibald Alison, az asszociációelmélet jeles brit képviselője, aki szerint a reflexió és a kritika túlhajtása a fantázia szabad szárnyalásának vethet gátat, ezáltal csorbítva az ízlés gyönyörét. Itt tehát mintha megbomlana az ízlésítélet és a gyönyör közti összhang, sőt egymás ellenében látszanak működni.
Végezetül idézném Jánosi Béla idevágó Hegel-interpretációját: „Ma a műalkotás közvetlen élvezetével mindig az ítélet társul, mellyel a tartalmat, az ábrázolási eszközöket s ezeknek kölcsönös megfelelőségét, vagy meg nem felelőségét gondolkozó szemléletnek vetjük alá. Ebből következteti Hegel, hogy a művészet legfőbb rendeltetése szempontjából tekintve a múlthoz tartozik s ránk nézve elvesztette valódi igazságát és élénkségét.”11
Ízlésítélet és kritika
Az eddigiekben azt láttuk, hogy a befogadói élményből fakadó gyönyör a mű megítélése szempontjából döntőnek bizonyult: ha egy alkotás tetszett, akkor azt jónak is tartjuk. Kivételnek csak Burke mutatkozott, aki az ízlésítéletet az értelmi belátásra alapozta. A következőkben az esztétikai élmény kereteit kitágítjuk, illetve átlépünk azokon, ezáltal feltérképezhetjük az élmény és a kritika közötti viszonyt. Ebben a vizsgálatban elsőként John Dewey-hoz fordulunk, aki az Art as Experience című művében foglalkozik a kritika szerepével, illetve a kritika és az élmény viszonyával. A befogadói élmény szerinte egy átható első benyomással kezdődik. Ez megelőzi, de egyben el is indítja az ítéletalkotás folyamatát, ugyanis ez a differenciálatlan egész, az első impresszió reflexióra ösztönöz, ahogy a művel való interakció során az élmény kibomlik. Az első benyomás meghatározása és analizálása már egyértelműen ízlésítéletet implikál. Az esztétikai élményben végig vannak reflexiós fázisok, ezek során az ítélet formálódik, és a kritika csírája is megjelenik, hiszen az utólagos kritika sem más, mint ízlésítélet. Ebben mindig van egy hipotetikus elem, egy bizonytalansági tényező – az esztétikai szférában soha nem mehetünk biztosra. De itt nem is a bizonyosság, a bizonyíthatóság a cél, ugyanis Dewey számára ennek a szférának elsődleges ténye az élmény, ahogy a mű címe is sugallja. A kritika célja sem más, mint a (jövőbeni) befogadói élmény gazdagítása, elmélyítése. Minden alkotásnak van egy meghatározó és a művet egységbe fogó minősége, alaphangja – ez elsősorban érzelmileg ragadható meg. Ugyanakkor a mű egyes részleteit átfogó mintázat, dizájn vagy téma is jelen van, egy vagy akár több is, ezek a reflexiós fázisokban kristályosodnak ki a befogadó számára. A kritikusnak természetesen ezek felmutatása is a feladata, ebben pedig két körülmény lehet a segítségére: a tájékozott érdeklődés és egyfajta érzelmi magávalragadottság (informed interest, intense liking). Ez utóbbi nélkül, ahogy Dewey költőien fogalmaz, a kritikus hűvös visszafogottsága nem teszi lehetővé számára, hogy a mű szívén áthatoljon. A tájékozottságnak két forrása lehet: egyrészt az adott művészeti ág hagyománya (ide értendő az adott művész pályaívének bizonyos mértékű ismerete is), másrészt a mű által támasztott minél gazdagabb esztétikai élmény.
Azt látjuk tehát, hogy az ízlésítélet Deweynál is az élményben formálódik, csakúgy, mint a korábbi példák esetén, bár ez itt egy komplexebb folyamat, több fázisa van. Míg ahol a belső érzék döntött, ott, ahogy Herbart fogalmazott, a szépnek és a rútnak „eredeti evidenciája” van, vagy ahogy Hume-nál látjuk, bizonyos formák és minőségek eredeti, belső struktúrájuknál fogva tetszenek. A belső érzék vagy érzés által hozott ítélet olyan, mintha a Dewey által leírt élménynek csak a legelső, impressziós fázisa volna mérvadó. Azonban az ízlésítéletnek, és még inkább a kritikának, vannak olyan feltételei, melyek túlmutatnak a közvetlen élményen: ilyen lehet a tájékozottság az adott tradíció vonatkozásában. Ezt már Hume is vallotta: minél nagyobb a kritikus gyakorlati ismerete egy művészeti ágban, annál biztosabb az ítélete. (Megjegyzendő itt, hogy Hume ezt az ismeretanyagot többek között a művek gyakori összehasonlításából nyert tapasztalat által javasolta gazdagítani és finomítani. Ezt valószínűleg Dewey sem ellenezte, viszont egy konkrét mű értékelése során a más művekkel való összevetést mélyen elítélte – a kritikának az adott mű által támasztott élményből kell fakadnia, és ebbe nem fér bele, vélte, a más művekkel való összehasonlítgatás.) Tehát a tájékozottság egyik forrása az előzetes ismeretanyag, de ennél jóval hangsúlyosabb a művel való interakció során nyert élményszerű ismeret. Arthur C. Dantonak a művészeti világról szóló eszmefuttatásai hasonló konklúziót eredményeznek: az artworld ismerete az ebből fakadó élmények nagyobb gazdagságához vezet. Dewey másik feltétele még relevánsabb témánk szempontjából: ez egyfajta érzelmi magávalragadottság. A mű hatására létrejött érzelmi hangoltság feltétele az igazán jó kritikának.
Mindebből fakad egy további kérdés is: vajon meddig tart az esztétikai élmény, hol húzódik a határa? Dewey szerint ami nem közvetlen és azonnali (immediate), az nem is esztétikai. Ez a nézet tükrözi az én véleményemet is – az esztétikai élmény a mű (fizikai) jelenlétében bomlik ki. Ennek alátámasztására hivatkozhatunk Hartmannra, aki szerint a szemlélet (ezen belül is az érzéki első fázis) hordozza a befogadói aktus további, élvezeti és értékelő mozzanatait, ahogy ezt az imént láttuk. Ezt a nézetet azonban nem mindenki osztja. Scott R. Stroud egy Deweyról írt művében hivatkozik Peter Kivy koncepciójára a műalkotás reflektív utóéletéről (the artwork’s reflective afterlife), melyet az esztétikai élmény részének tekint, mivel elmeerőink az érzéki jelenlét megszűnése után is aktívak maradnak az alkotásnak köszönhetően. Hasonló véleményen van Philip W. Jackson egy szintén Deweyról írt könyvben: „A művészeti élmény nem a mű fizikai jelenlétében kezdődik el, és nem ér véget ezen jelenlét befejeződésével.”12 Olyan triviális jelenségekre is hivatkozok itt, mint a jegyvásárlás, a készülődés és utazás egy koncertre, a felvonások közötti szünet vagy az előadás utáni beszélgetés. Témánk szempontjából ez azért érdekes, mert ha elfogadjuk ezeket az érveket, akkor a kritikai tevékenység, mint a művel való közvetlen kapcsolat utánja, élményszerű jelleget ölthetne maga is, az esztétikai élmény részévé válhatna akár, és feltehető, hogy ez emelné a minőségét és növelné a hatékonyságát. Mi azonban Dewey és Hartmann álláspontján maradunk: ami nem közvetlen, az nem esztétikai egyrészt, és az érzéki szemlélet hordozza a befogadói aktus további mozzanatait másrészt. Tehát nem a kritikaírás élményszerűségére kell törekedni elsősorban, mely tevékenység egyébként is reflektív jellegű alapvetően, hanem arra, hogy az említett közvetlenség és érzéki szemlélet a művel való minél gazdagabb interakciót eredményezzen, érzelmileg ragadja magával a mű a kritikust (a kiváltott érzelem természetesen nem csak pozitív lehet, a negatív kritika alapjai is ezekben a feltételekben gyökereznek). Az élményszerűség kiterjesztése magára a kritikaírásra Deweynál konkrét cáfolatra is talál az impresszión alapuló kritika (impressionist criticism) elvetésében: az ugyanis az impresszió pillanatnyi felbukkanásából és az ebből fakadó sajátos minőségből vonja le a mű értékét, és nem látja be, hogy az elemzés az élménytől különálló tevékenység.13 Az ilyen típusú kritika ismét csak párhuzamba állítható a belső érzék spontán ítélethozó jellegével.
Kant és Hartmann kapcsán is felvethető a kérdés, hogy vajon az elmeerők játéka folyhat-e tovább a műalkotás fizikai jelenlétének hiányában. Kanttal összefüggésben ezt a kérdést nyitva hagynánk, bár mivel itt a képzelőerő és az értelem működéséről van szó, semmilyen elvi akadályba nem ütközhetnek az ilyen irányú érvek. Hartmann esetében azonban világos, hogy az öntevékenység a szemlélethez kötött, itt tehát a befogadói aktus megszűnik az érzéki adottságok hiányában. Heideggerrel szólva: a műalkotás világlása csak a föld jelenlétében lehetséges. Heidegger A műalkotás eredeté-ben azt a kérdést is felveti, hogy egy dolog megragadásmódja átvihető-e magára a dolog szerkezetére.14 A mi esetünkben a kérdés így merül fel: az utólagos reflexió hogyan hat vissza az élményre? A kiindulási pont Hume-nál a következő: „Egyazon tárgy által kiváltott ezernyi érzet […] egytől egyig helyes.”15 Thomas Leddy a Rendkívüli és mindennapi című, Hume-mal is foglalkozó művében amellett érvel, hogy nem lehet valamit helytelenül tapasztalni.16 Korábban láttuk, hogy Reid szerint az értelmi belátás tudatosíthatja a tetszés okait, Dubos-nál pedig megerősíti azokat. Azonban az utólagos reflexiónak egészen ellentétes hatása is lehet, erre hoz jó példát Schaper a már említett tanulmányában: valaki egy kellemesen elköltött étkezés befejezése után tudja meg, hogy mit is evett valójában, majd ennek a tudásnak a birtokában kihányja ez elfogyasztott ételt. Ez a példa szerintem kellő bizonyítékuk szolgál a tekintetben, hogy az élményt és annak utóéletét (reflective afterlife, ahogy Kivy fogalmaz) ne mossuk össze, ellenkező esetben el kellene fogadnunk, hogy valamit tapasztalhatunk helytelenül, ami képtelen és abszurd feltevés. Jackson és Kivy voltak azon a véleményen, hogy az esztétikai tapasztalat egy jóval kiterjedtebb folyamat, messze túlmutat a fizikai jelenléten, sőt akár meg is előzheti azt. Szerintem az iménti és az ehhez hasonló példákkal ez az elképzelés nem tud mit kezdeni, ám ez a rövidke anekdota át is vezet minket a kulináris élvezetek világába.
Ízlés és ízlelés
A Viharsarokban közszájon forog egy népi bölcsesség, mely szerint „nincs rossz bor, csak rossz gyomor.” Az ebben rejlő gondolati mag egyrészt világossá teszi mindenki számára, hogy nem egy híres bortermelő vidék évszázados tapasztalata sűrűsödött össze ebben a mondásban, másrészt azonban a Hume által megfogalmazott szkeptikus tétel („Egyazon tárgy által kiváltott ezernyi érzet … egytől egyig helyes”) illusztrálására tökéletesen alkalmas a Békés megyei folklór eme gyöngyszeme. Theodore A. Gracyk tanulmánya Hume esszéjéről kifejti, hogy a mű két részre osztható: az elsőben a szkeptikus álláspont domborodik ki, amely más esszékben is hangsúlyosan jelen van (például A szkeptikus címűben), és amely szerint egy tárgy által kiváltott érzet, bármilyen legyen is az, jogosult és kétségbevonhatatlan.17 A tárgyi minőség tehát zárójelbe kerül itt. Hume az esszé második felében már egy kauzális modellt alkalmaz, amelyben a tárgy mint az érzet kiváltó oka hangsúlyosan jelen van, és a benne feltáruló tulajdonságok és a szubjektumban jelentkező érzetek között összefüggés mutatkozik. A kauzális modellben az iménti népi bölcsesség már blődségnek bizonyulna, hiszen a bor minősége itt meghatározó az ízlésítélet kialakításakor. Gracyk is megfogalmazza Hume-mal szemben azt a kritikát, amit Carroll is, nevezetesen, hogy legyen szó bármelyik modellről is a kettő közül, abban összekeveredik egymással a tetszés és az értékelés. Ezt a megállapítást a korábbiakban készséggel elfogadtuk, a kérdés már csak az, hogy vajon hiba-e ez Hume részéről?
Az ízlelés és az ízlés párhuzamba állítását, az előbbi felhasználását az utóbbi illusztrálására helytelen gyakorlatnak tartja Roger A. Shiner a Hume and the Causal Theory of Taste című tanulmányában.18 Érvelése így hangzik: a művészeti ízlés esetében az ízlésítélet magára a műre irányul, míg az ízlelés esetén a kauzális processzusra és az ízlelő reakciójára. Ez talán el is fogadható, csak éppen nem érvényteleníti az említett gyakorlatot. Hiába állítja azt Shiner, hogy a citromot szinte mindenki savanyúnak érzi, a cukrot pedig édesnek, ez még nem jelent tetszésnyilvánítást – sokaknak okoz élvezetet például az édes íz, de közel sem mindenkinek, az édes-savanyú esetén pedig a vélemények nagyon is megoszlanak.
Thomas Leddy a példázat kapcsán, melyben Sancho Panza rokonai szerepelnek, szintén kritizálja Hume-ot. Szerinte ugyanis a történet az ízlés(ítélet) működésének illusztrálására került be az esszébe, azonban abban csak a megkülönböztető erő működését figyelhetjük meg. Véleményem szerint Leddy ezen megállapítása nem helytálló, ugyanis Sancho rokonai ízlésítéletet hoztak a borkóstolás során. Hume így ír: „Egyikük megízlelte, megforgatta a szájában, és a kellő megfontolás után megállapította, hogy a bor jó lenne, ha nem lenne egy kicsit bőrízű.”19 Mindenekelőtt: az ítélet tetszésen, pontosabban annak elmaradásán alapult. Hume a jó kritikusnak feltételül szabja az adott területen szerzett gyakorlatot – a történet alapján ez a feltétel teljesül, egy további feltétellel együtt, ami nem más, mint az ízlés kifinomultsága, vagyis a megkülönböztető erő kifinomult működése. A jó kritikus egyéb adottságai: értelmi belátás és előítéletmentesség. Az utóbbit pusztán vélelmezhetjük, az előbbit viszont jelzi a „kellő megfontolás után” kitétel. Tehát nem csupán ízlésítélettel állunk itt szemben, hanem minden jel szerint egy jó kritikus ízlésítéletével, ha csak Leddy nem tekinti előítéletnek azt, ha valaki nem szereti a bőrízt a borban.
Schaper az említett tanulmányában ír teaszakértőkről, akik egyáltalán nem szeretik a teát. Azt hiszem, hogy az ő esetüknem viszont nem beszélhetünk ízlésítéletről, hiszen tevékenységük nem irányul örömszerzésre. A hatodik érzékünk mindig a gyönyör reményében lép működésbe, bár annak elmaradása természetesen benne van a pakliban, ahogy azt Sancho hírneves rokonainak példáján is láthattuk.
Továbbra is azt látjuk tehát, hogy az öröm (vagy legalábbis annak reménye) és az értékelés szorosan összekapcsolódnak, ahogy ezt P. F. Strawson Aesthetic Appraisal and Works of Art című tanulmányában is rögzíti, szembeállítva ezt az értékelés egyéb módozataival, például a morális, gyakorlati, üzleti megfontolásokkal, mely tevékenységek elsődleges célja nem az örömszerzés, ezért az értékítélet sem alapozható arra ezeken a területeken.20 Schaper különbséget tesz az ízleléssel összefüggő, az erkölcsi és az esztétikai jellegű preferenciák között. Az első esetben a különböző preferenciák nagy szóródása figyelhető meg, közöttük bármilyen elvi vagy logikai konfliktus nem igazán áll fenn, és többnyire nem is érezzük azt, hogy választásainkat igazolni kellene ezen a téren. Az emberek erkölcsi jellegű döntései gyakran mutatnak inkonzisztenciát és kerülnek konfliktusba egymással, és itt az igazolhatóság és a legitimáció kérdése szinte a dolog természetéhez tartozik. Az ízlést érintő preferenciáink esetén az igazolhatóság és a választásaink megindokolhatósága szintén gyakori igény, akár önmagunk felé is. Mivel azonban ezek a döntések alapvetően tetszés által meghatározottak, szigorú inkonzisztencia, elvi jellegű konfliktus nem mutatható ki közöttük. Szeretünk szkeptikus álláspontra helyezkedni ezen a téren.
Fast food vagy fine dining?
Noel Carroll Hume esszéje kapcsán egy nagyon izgalmas felvetéssel él – a kiindulópontja az, hogy Hume (és oly sokan mások az esztétikatörténetben, tehetjük hozzá rögtön) egy kalap alá veszi a tetszést és az értékelést, márpedig ezek szerinte külön kezelendő mozzanatok. A feltevés illusztrálására a saját életéből vett példákat említ: nagy rajongója a horror regényeknek és a gyorséttermeknek, megszállottan olvassa éjszakákon át Stephen King könyveit, de tisztában van vele, hogy ezek egyike sem igazán jó és értékes, ugyanakkor egyáltalán nem élvezi a romantikus balett legszínvonalasabb előadásait sem, de szintúgy tisztában van azzal, hogy azok rendkívüli művészi értéket képviselnek. Mindebből arra következtet, hogy a tetszés és a pozitív értékelés között nem szükségszerű, csupán esetleges kapcsolat áll fenn, a hume-i koncepcióban pedig ez az esetlegesség nem értelmezhető. Tetszetős ez az érvelés, de szerintem nem tartható, és ha mégis megpróbálnánk érvelni mellette, azt csakis a hume-i szkeptikus (tehát az ízlés=belső érzék) modellben tehetnénk meg.
Érdekes módon Carroll a tézise cáfolatához szükséges érvek egy részét saját maga vonultatja fel a tanulmány egy korábbi szakaszában. Azt fejti ki itt, hogy Hume, bár a (jó)ízlés részeként határozza meg a belátást, tulajdonképpen csak előfeltételnek tekinti azt, ugyanis a megértés a befogadás aktusában, az esztétikai tapasztalatban nem igazán kap szerepet. Mind a szkeptikus, mind a kauzális modellben a befogadó passzív alanya az őt ért hatásoknak: az előbbi esetben a belső érzék spontán működése váltja ki a tetszést vagy a nemtetszést, míg az utóbbi esetben szintén passzív elszenvedői vagyunk az ok-okozati processzusnak (ne feledjük: bizonyos formák és minőségek eredeti, belső struktúrájuknál fogva tetszenek vagy nem tetszenek, véli Hume). Carroll ezen a ponton bírálatnak veti alá Hume-ot, kifejtve az értelem aktív működésének számtalan előnyét és örömét a befogadói aktus során. Megemlíti többek között az értelmezésből, a felfedezésből és a ráismerésből fakadó örömöket. A formai és tartalmi elemek összefüggéseinek átlátásából és a kidolgozott struktúra megértéséből fakadó intellektuális örömöt. Azonban ha ilyen szellemi vértezetben bocsátkozom a horror regények vagy Stephen King olvasásába, mely műveket az utólagos értékelésben rossznak minősítettem, akkor hogyan okozhattak ezek a regények mégis nagy élvezetet nekem? Ha elfogadjuk, ahogy Carroll maga is teszi, hogy Hume-nál az esztétikai tapasztalat során az értelem alávetettje, szolgája az érzésnek, és a befogadó alapvetően passzív, akkor érvelhetnénk amellett, hogy egy bizonyos mű élvezetet okozott ugyan az élmény spontán, érzések és szenvedélyek által uralt kibomlása során, ám az utólagos, higgadt és tárgyilagos értékelés már más színben láttatja az adott művet. Carroll azonban éppen ezt a hume-i alapzatot ingatja meg az értelmi belátás szerepének felértékelésével.
Ám Carroll érvelése véleményem szerint sem hume-i, sem más egyéb alapon nem tartható. Ennek egyik oka az, hogy az utólagos értékelést nem lehet az imént leírt módon függetleníteni az élménytől, a kettő ugyanis szervesen összefügg egymással. (Carroll nem is igazán fogadja el azt a tételt, hogy az értékelésnek az élményen kell alapulnia, mégpedig az élmény terminus jelentésének meghatározatlansága okán.) Emlékezhetünk, hogy Hartmannál a befogadói aktus egyik mozzanata volt az értékelés, mely a szemlélettel és az élvezettel szoros kapcsolatban állt. Dewey pedig az esztétikai élmény reflexiós fázisait az utólagos kritika csíraállapotaként határozta meg. De Dewey még szorosabbra fűzi a szálakat az élmény és a kritika között, ugyanis, ahogy láttuk, a kritikus érzelmi elragadtatottságát várja el, mely állapot nyilvánvalóan csak a művel való intenzív kapcsolatból fakadhat. Ám van egy ennél még alapvetőbb probléma Carroll felvetésével. Szerintem a kétpólusú élmény-értékelés viszony nem elégséges ahhoz, hogy leírja az előttünk álló jelenséget. Valójában három tényező játszik itt döntő szerepet, és ezek együttesen tárják fel az elemzett területet, amely véleményem szerint ízlés-élmény (tetszés)-értékelés (ízlésítélet) viszonyrendszerben ragadható meg a legjobban. (Az értékelés, a kritika és az ízlésítélet terminusokat szinte szinonimaként használhatjuk, ahogy Dewey is jelzi: a kritika lényegében ízlésítélet. Nyilván a kifejtés módja és terjedelme tesz különbséget köztük.)
A (jó) ízlés fogalmának meghatározásakor, a hume-i leírást alapul véve, öt tényezőt emelhetünk ki: az értelmi belátást, a kifinomultságot, az előítéletmentességet és az adott művészeti ágban (részben az elismert művek összehasonlítása által) szerzett gyakorlatot. Ezek az ideális kritikus ismérvei – amennyiben nem vagyunk ideális kritikusok, akkor hiányosságaink ezen paraméterek mentén fognak megmutatkozni. Ha tehát valamely művészeti alkotás vagy bármely olyan esztétikai szituáció, amelyben az örömszerzés reményében veszek részt, tetszést vált ki belőlem, az azért lehet, mert az adott mű vagy helyzet az ízlésemnek, ízlésvilágomnak megfelelő. A tetszés pedig már kvázi ízlésítélet – az utólagos értékelés vagy kritika erre az ízlésítéletre épül, azt bontja ki és támasztja alá érvekkel. Az értékelés tehát az ízlésből fakad, bár nem közvetlenül, hanem az élmény közvetítése által. Amennyiben tehát Carroll örömét leli a Burger Kingben és Stephen Kingben, az azért lehetséges, mert ezek az ízlése szerint valók – ahogy ez el is várható a populáris kultúra legavatottabb védelmezőjétől.
Szodoma százhúsz napja vs. Saul fia
Végezetül megvizsgáljuk, hogy az imént vázolt hárompólusú viszonyrendszer használható-e a gyakorlatban. Mégpedig egy nehezített pályán tesszük ezt, eddig ugyanis csak a tetszés és az öröm reakciói merültek fel a téma tárgyalása során, de mi történi akkor, ha visszatetszést és elutasítást szül egy esztétikai helyzet?
Michelle Mason Moral Prejudice and Aesthetic Deformity című tanulmánya szintén Hume esszéjével foglalkozik, különös tekintettel az előítéletekre.21 Azok, akik nem tudják levetkőzni előítéleteiket (common audience), nem fogják örömüket lelni, és ezért negatívan fogják értékelni azokat a műveket, amelyek nem felelnek meg az (előítéletekkel terhelt) ízlésüknek, vonja le Mason a következtetéseket Hume nyomán. A művelt közönség (audience of learning and reflection) az öröm elmaradásából nem következtet azonnal a mű hiányosságaira, inkább magában keresi a hibát elsősorban. A jó kritikus még ennél is tovább megy, és minden áron megpróbálja szóra bírni a művet, ha az elsőre nem is nyerte el a tetszését. Azonban Mason, Hume-mal karöltve, csak a tetszéssel illetve annak elmaradásával foglalkozik, de mi történik akkor, ha egy alkotás kimondottan ellenérzést, sőt felháborodást és undort vált ki? Hiszen ilyen esetek is vannak, és az ezek által kiváltott értékelésnek és kritikának is helyet kell találni a kérdéssel foglalkozó teóriában.
Dewey az érzelmi magávalragadottságban (intense liking) találta meg azt az utat, amelyen járva a befogadó és a kritikus a mű mélyére hatolhat. Ám ez az út ki is szélesíthető, és szerintem ezt meg is kell tennünk azért, hogy az imént említett alkotásokkal is tudjunk mit kezdeni. Tehát az intense disliking esete is fennállhat – ekkor is mélyen megérint minket a mű, de nem tetszést vált ki belőlünk, hanem mély ellenérzést. Valószínűleg esztétikai szempontból akkor a legrosszabb a helyzet, amikor semmilyen megindultságot, esetleg megrázkódtatást nem érzünk – ez a kettő közötti sivár vidék, az érdektelenség terrénuma.
Hume esszéjében a művelt közönség, a jó kritikusok meghatározzák a szép műalkotások körét – ezt, ahogy Mason fogalmaz, egy kategorikus ízlésítélettel teszik meg (categorical judgement). Azonban ezen a körön belül ezen közönség tagjai rendelkezhetnek preferenciákkal: bizonyos művek jobban, mások kevésbé tetszenek nekik, bár alapvetően mindet szépnek találják. Ezeknek a nézetkülönbségeknek külső és belső okaik lehetnek – szociokulturális vagy a befogadó személyiségében rejlő tényezők hatása mutatható itt ki. De ezek a preferenciák szigorúan a kategorikus ítéletek szabta kereteken belül érvényesülnek. Mason úgy is nevezi ezeket, hogy „innocent external and internal variations”22, azonban felhívja a figyelmet arra, hogy nem minden ízlésváltozat ártalmatlan: „Hume suggests with regard to moral considerations that it is not only psychologically impossible but also improper for a judge confident of the rectitude of that moral standard, by which he judges, to imaginatively adopt another.”23 Persze ebből nem derül ki, hogy mekkora mozgástere lehet itt egy kritikusnak, illetve hogy mennyire kell a saját erkölcsi normáihoz mérnie egy adott műben ábrázolt világképet, de az bizonyos, hogy Hume morális alapon kizár bizonyos alkotásokat a tetszetős művek köréből. Egy kritikusa találóan „false delicacy”-nak minősítette ezt a hume-i álláspontot.24 Bizonyos morális értékekhez és normákhoz való ragaszkodás tehát olyan előítéletnek tekinthető, amely a jó kritikus ízlésének részét képezi, és azt is kell, hogy képezze, ugyanis az ezzel ellentétes normák elfogadása „helytelen”, és „pszichológiailag lehetetlen” az ezekkel való azonosulás még a képzelőerő számára is, véli Hume.
Bizonyos műalkotások az ember által elkövetett rettenetet és borzalmat a maga totalitásában jelenítik meg. Ezekre példa az alcímben említett két mű is, Sade Marquis regénye, a Szodoma százhúsz napja, és Nemes Jeles László filmje, a Saul fia. Ezek kapcsán azt vizsgálnánk meg, hogy a Hume által rögzített morális előítélet mint a jó ízlés alkotóeleme tartható álláspont-e, vagy pedig valóban false delicacy, tehát hamis, sőt álságos kifinomultság. A Saul fia egyetlen nézőpontból, a főszereplő nézőpontjából láttatja velünk egy koncentrációs tábor poklát. A film előrehaladtával egyre világosabbá válik számunkra a főhős beszűkült tudatállapota, melynek következtében közönyösen és szenvtelenül, szinte mechanikusan végzi napi feladatait. Az is nyilvánvaló, hogy ez az állapot az átélt események hatására alakult ki. Ahogy követjük Saul napi rutinját az üzemszerűen végzett népirtás díszletei között, percről percre, lépésről lépésre exponenciálisan nő bennünk a kétségbeesés, az abszurditással és irracionalitással szembeni kiszolgáltatottság és tehetetlenség érzése. A leszűkített nézőszög, az események esetleges felbukkanása és újbóli alámerülése szemben a folyamatszerűséggel, amely a rettenet megingathatatlanságát mutatja fel, a nagy egész slice of life-szerű megjelenítése, amely nem leszűkíti a perspektívát, hanem éppen hogy kitágítja azt a különös és egyedi bemutatásának erejénél fogva – mindezen eszközök a színre vitt abszurditást nem pusztán tagadják, hanem kifejeznek egy egyre elkeseredettebb sóvárgást is valamiféle humánum iránt. Ezzel szemben bántó a Szodoma tárgyilagos hangvétele, amely ha nem is affirmálja a leírt eseményeket, de azok nem is igazán zökkentik ki a narrátort – nagyjából olyan hangütéssel és alapossággal tárja elénk a történéseket, ahogy Robinson Crusoe a maga viszontagságait. Márpedig a tárgy itt is túl fájdalmas ahhoz, hogy ezt megtehesse. Valóban false delicacy lenne az, hogy a Saul fiát kiemelkedően szép és megrendítő alkotásnak tekintem, míg a Szodoma százhúsz napját legfeljebb egy rémálomnak, amiből jobb (és tanácsosabb) minél hamarabb felébredni?
Valahol a kettő között helyezkedik el a 90-es évek botrányfilmje, a Született gyilkosok Oliver Stone rendezésében. Hatalmas szakmai és társadalmi vitát váltott ki akkoriban ez az alkotás, amely kétségtelenül meglehetősen pozitív színben tünteti fel a sorozatgyilkos szerelmespárt, Mickeyt és Malloryt, míg az áldozatok annyira kisszerűek és visszataszítóak, hogy olybá tűnik, a film narratívájában legalábbis, mintha megérdemelnék a sorsukat. Itt azonban az események kontextualizálva vannak: szkeccs-szerű formában láthatjuk az előzményeket, a mediatizált társadalom sajátos reakcióit az események nyomán, a média manipulatív, gyakran minden társadalmi normát és emberi értéket semmibe vevő, profithajhász gyakorlatát. Bizonyos fénytörésben a két főhős már-már áldozatnak tűnik – ezért is lehet, hogy mind a filmben, mind a való életben nagy rajongótáboruk alakult ki, személyük körül pedig egyfajta kultusz született. A film sikeréhez természetesen nagyban hozzájárult a rendkívül szuggesztív képi ábrázolás is. A film készítői nagyon vékony jégre merészkedtek alkotásukkal, de a téma differenciált, komplex bemutatása, bár rendkívüli módon megosztotta az embereket, megóvta őket és a filmet az alámerüléstől.
Peter Kivy szerint Noel Carroll mérsékelt moralista (moderate moralist) álláspontot képvisel a kritikáról kialakított elméletében – eszerint erkölcsi szempontok bizonyos esetekben játszhatnak szerepet egy műalkotás értékelésekor.25 Berys Gaut e tekintetben markánsabb álláspontot képvisel, melyet ő eticizmusnak nevez. Ez alapján egy műben megjelenő attitűdök erkölcsi mérlegelése az esztétikai értékelés legitim részét képezi, tehát ha egy mű ilyen szempontú vizsgálata elítélendő és vállalhatatlan attitűdöket mutat ki, az esztétikai defektust is maga után von.26
Én pusztán annyit állítok, hogy a Hume által vélelmezett morális előítéletet nem kell (és talán nem is szabad) levetkőznünk. Ha az az ízlésünk részét képezi, akkor a Saul fia című film megtekintése kivételes és megrázó esztétikai élményt nyújthat a számunkra, és ízlésítéletünk, értékelésünk, kritikánk ezen az élményen alapulva messzemenően elismerő lesz. Ellenben nem false delicacy az a részünkről, ha a Szodoma százhúsz napja című regény elolvasása nem jelent semmilyen szempontból az iméntihez fogható élményt, pontosan azért, mert nem mutat kiutat abból a képtelen helyzetből, amelybe sodort minket.
Lábjegyzetek
- Noel Carroll: Hume’s Standard of Taste. In: The Journal of Aesthetics and Art Criticism, 1984/2, 181-194. o.
- Denis Diderot: Színészparadoxon, A drámaköltészetről. Ford. Görög Lívia. Budapest, Magyar Helikon, 1966, 8. o.
- Eva Schaper: The pleasures of taste. In: uő: Pleasure, Prefernce and Value. Cambridge, Cambridge University Press, 1987, 39-57. o.
- Nicolai Hartmann: Esztétika. Ford. Bonyhai Gábor. Budapest, Helikon, 1977, 30. o.
- Hartmann: id. mű, 31. o.
- Hartmann: id. mű, 31. o.
- Hartmann: id. mű, 34. o.
- Hartmann: id. mű, 35. o.
- Hartmann: id. mű, 35. o.
- Hartmann: id. mű, 36. o., kiemelés tőlem – P. Gy.
- Jánosi Béla: Az Aesthetika története. 1–3. kötet, Budapest, MTA, 1901, 3. kötet, 362. o.
- Philip W. Jackson: John Dewey and the Lessons of Art. New Haven – London, Yale University Press, 1998, 63. o.
- Ld. John Dewey: Art As Experience. New York, Perigee, 2005, 121. o.
- Ld. Martin Heidegger: A műalkotás eredete. Ford. Bacsó Béla. Budapest, Európa, 1988, 43. o.
- David Hume: A jó ízlésről. In: David Hume összes esszéi I. Ford. Takács Péter. Budapest, Atlantisz, 1992, 225. o.
- Thomas Leddy: Rendkívüli és mindennapi. Ford. Pápay György. Budapest, MMA, 2020.
- Ld. Theodore A. Gracyk: Rethinking Hume’s Standard of Taste. In: The Journal of Aesthetics and Art Criticism. 1994/2, 169-182. o.
- Roger A. Shiner: Hume and the Causal Theory of Taste. In: The Journal of Aesthetics and Art Criticism. 1996/3, 237-249. o.
- David Hume: A jó ízlésről. In: David Hume összes esszéi I. Ford. Takács Péter. Budapest, Atlantisz, 1992, 230. o.
- Ld. P. F. Strawson: Aesthetic Appraisal and Works of Art. In: Peter Lamarque – Stein Haugom Olsen (szerk.): Aesthetics and the Philosophy of Art. Oxford, Blackwell, 2004, 237-243. o.
- Ld. Michelle Mason: Moral Prejudice and Aesthetic Deformity: Rethinking Hume’s „Of the Standard of Taste”. The Journal of Aesthetics and Art Criticism. 2001/1, 59-71. o.
- Mason: id. mű, 63-64. o.
- Mason: id. mű, 65. o., kiemelés tőlem – P. Gy
- Ld. Mason: id. mű, 65. o.
- Ld. Peter Kivy: Foreword. In: Noel Carroll: Beyond Aesthetics. Cambridge, Cambridge University Press, 2001, xiii. o.
- Ld. Berys Gaut: The Ethical Criticism of Art. In: Peter Lamarque – Stein Haugom Olsen (szerk.): Aesthetics and the Philosophy of Art. Oxford, Blackwell, 2004, 283. o.
