Amikor egy statiszta „a »csőcselék« szót sikeres alakítása elismeréseképp fogadja”. Pekár Gyula Danton ja a Nemzeti Színházban

Az Est című bulvárlapban névtelen olvasói levélként megjelentett tárca, amely a Danton című színdarabban alkalmazott statiszták egyikének tapasztalatait foglalja össze nem kevés iróniával-öniróniával, ¹ nemcsak a színpadi tömegrendezés írásban rendkívül ritkán rögzített kulisszatitkaiba enged betekintést, hanem – a darabot kísérő kritikákkal kiegészítve – lehetővé teszi, hogy a forradalmi tömeghez kapcsolódó, kortörténetileg meghatározott jelentéstulajdonításokra is következtessünk. Az akkori kulturális államtitkár és mára méltán elfeledett szép- és drámaíró, Pekár Gyula jegyezte ötfelvonásos színdarab, amelyet – többhónapos sajtókampány és néhány premierhalasztás után – 1920. november 5-én mutatott be a Nemzeti Színház Ivánfi Jenő rendezésében és főszereplésével, a francia forradalom egyik fordulópontját állítja fókuszba, amikoris Danton és Robespierre belharca az utóbbi javára dől el. Forradalmárokat jónéhány jelenetben szerepeltet a szerző, hol a színfalak mögött megszólaló, ünneplő, illetve randalírozó csoportként, hol támogatóan, máskor fenyegetően színre lépő gyülekezetként.

A tömegrendezés hagyományának nyomai

Ivánfi, aki már korábban is belekóstolt a színházi tömegrendezésbe, meglehetősen gazdag tradícióra nyúlhatott vissza. A 19. századi nyugat-európai színházi gyakorlatban – a londoni mintát követő Shakespeare-rendezések mellett – kiemelt jelentőségűnek tekinthető a meiningeni udvari színház történelmi drámákban érvényesített tömegkompozíciós eljárása, amely a társulat kiterjedt európai turnéinak köszönhetően iskolateremtőnek bizonyult: a historizáló tablóképtől elmozduló, a tömeg belső dinamikáját kihangsúlyozó koreográfiák alkalmasak voltak arra, hogy mind a „népként” definiált csoportosulásokat, mind lázongó-forradalmi tömegeket látványosan (de természetesen a dramaturgiai szükségletek szerint szigorúan rendezetten) jelenítsenek meg. ² Ezt a gyakorlatot hasznosította az 1910-es évektől Max Reinhardt is, aki már helyszínválasztásaival is igyekezett megfelelni a nagy létszámú statisztériát alkalmazó színjátékok kapacitásigényének: csarnoképületekben, cirkuszokban, szabadtéren mutatta be az „ötezrek színházának” koncepciójába illeszkedő sikerdarabjait. ³

Ivánfi Jenő már 1912-ben konkrétan másolta is Reinhardt egyik vállalkozását: Hebbel Judith (Ivánfi fordításában: Judit ) című tragédiáját kölcsönözte ki a budapesti bemutatóra, ám a darabba integrált tömegjelenetek színrevitele megosztotta a kritikusokat. Míg a konzervatív-nacionalista Budapesti Hirlap ban Alfa álnéven publikáló Alexander Bernát dicsérte az ezen a területen nyújtott rendezői teljesítményt, ⁴ addig Keszler József, a liberális Az Ujság színikritikusa lesújtó véleménnyel volt a látottakról: „A darab előadását egyáltalán nem mondhatjuk kielégítőnek. Rendezés és kiállitás legtöbb részt a Reinhardtét követte. De mily hiányosan, mily tehetetlenül. A népjelenetek mintha csak gunyos paródiái lettek volna a berliniek hatalmas és megkapó szinpadi képeinek. Szegényesek és némák voltak, mint valami vidéki ballet.” ⁵ Feltételezhető, hogy a Nemzetiben az akkor még hivatalosan nem rendezőként működő Ivánfi éppenséggel e kedvező visszhang miatt igyekezett másolni az 1910-es évektől közönségsikernek bizonyuló Reinhardt-féle gyakorlatot, jóllehet ő maga több ízben is úgy nyilatkozott, hogy nemcsak az ókori arénaszínház és a görög polisz közönségének kortársi megidézése illuzórikus, hanem a tömegjelenetek hatásvadász jellege is rendre azzal fenyeget, hogy elnyomja az adott darab drámaiságát, amely így üres szemfényvesztéssé válik. Ivánfi szerint Reinhardt, aki „a cirkuszban nem a görög tragédia régi formáit keresi, hanem annak régi közönségét: az ezrekre menő tömeget”, Szophoklész Oidipusz ából „vakmerő fogással, szinte bántó, meztelen frivolitással, meglepő cirkuszi látványosságot csinált”. ⁶

Ennek fényében érthető – és a névtelen tárcaíró-statiszta beszámolójából világossá is válik –, hogy Ivánfi nem tekintette különösen fontosnak a Danton -beli tömegjelenetek átgondolt megkomponálását, és inkább arra szorítkozott, hogy a tömeghatást akusztikai eszközökkel érje el, amennyiben az ordítást, a zúgást, „a csengő kacaj s a felbőgő röhögés egész skáláját” anélkül gyakoroltatta be a többnyire színinövendékekből és az Iparművészeti Akadémia hallgatóiból álló statisztákkal, hogy azok ismerték volna a drámát vagy a rendezői elgondolásokat.

A statisztatömeg megjelenítése belső nézőpontból

A tárcaíró szerint a darabban a „csőcselék” státuszát kapó 80–100 főnyi tömeg részben spontán módon szerveződik: ő maga legalábbis a véletlennek köszönheti a színpadi fellépést, miután a tömeg az öltözők felé sodorja . Ebben a két kitételben – a tömeg csőcselékként történő azonosításában, valamint a természeti őselemmel, a vízzel vont analógiában – toposzként köszön vissza az a hagyomány, amely markáns kifejezést nyert a magyarul 1913-ban megjelent, a világháború után különösen széleskörű magyarországi recepciót élvező, de franciául már 1895-ben kiadott, A tömegek lélektana című műben. ⁷ Gustave Le Bon írása – amelyet aztán Sigmund Freud gondol tovább a Tömegpszichológia és én-analízis című, 1921-es tanulmányában – a tömeg fogalmának görög gyökereit megidézve olyan manipulálható, formálható, gyúrható masszaként (μᾶζα) értelmezi az emberi csoportosulásokat, amelyben kioltódik az egyén, az egyéni döntés és psziché, hogy átadhassa magát a tömeg sodrásának vagy egy szuggesztív, karizmatikus vezető akaratának, és ekként új entitásként, saját pszichével felruházott sokaságként jelenjen meg. A francia címben többes számban szerepeltetett ’foule’ – amely egyesíti magában a ’sokaság’, ’tömeg’, ’csorda’, ’csőcselék’ jelentésmozzanatait – a latin ’fullo’ szóból eredeztethető, amely a ’ványoló’ jelentésével szintén a ’megdolgozás’, ’erővel ráhatás’ aspektusait sugallja. ⁸

Mindazonáltal a tárcában megjelenített színpadi szituációból adódóan ezek a toposzok sajátosan módosulnak: a tömeg viselkedésének – konkrétan a statisztéria betanításának – belülről történő megtapasztalása gyengíteni látszik az olyan képi analógiák érvényesülését, mint amilyen a sodró vízé vagy a hullámzásé, melyek kibontása feltételezne egy kívülről a tömegre vetett pillantást. Helyettük a tömeg hangja, a rendező vagy segédrendező által „dirigált” akusztikus hatás lesz a döntő, amely ugyanakkor korántsem engedelmeskedik a dráma és a koreografálás vélhető szándékainak: miközben magát a tárcaírót Danton ütemes éltetése során „szinte elfog[ja] a forradalmi mámor”, és ennyiben a tömegben való lét szuggesztív ereje is kifejezést nyer, addig a hangzavar, illetve a kifelé egységesnek ható hangkulissza mögött egy-egy statiszta épp a homogén massza képzetével ellentétes viselkedésről tesz tanúbizonyságot. Egy nőnemű szereplő az „egyik udvarlója felé” célozva kombinálja privát reakcióját és a betanított szerepet, amikor „[s]zemtelen… csőcselék!” felkiáltással kíséri a Dantonra kimondott ítélet elhangzását, egy másik statiszta pedig a darab szerzőjének teljesítményét kommentálja a tömeg zúgásának-morgásának jótékony leple alatt: „Most zugni kell. A dirigensünk izgatottan ad utasitást: »Értelmetlen morgást!« Mire mellettem egy kaján statiszta morogni kezdi: »Pekár Gyula a legjobb iró«…”. Hogy a tárcaíró véleményével egybehangzó értékítéletet fogalmaz meg e „néma szereplő”, kiviláglik a tárca zárósoraiból is: „Állítólag 5 korona jár nékem szereplésemért. Ezennel lemondok róla azon szegénysorsu államtitkárok javára, a kik darabjaikat nem tudják a Nemzetiben előadatni.” Ekképp ez a kellő iróniával fűszerezett sajtóbeszámoló nemcsak a dilettánsnak ható tömegrendezési fogásokat tematizálja, hanem bújtatott premierkritikaként mintegy megelőlegezi a színmű korabeli recepciójában végig követhető egyik vezérszólamot is.

A drámaíró államtitkár

A világlátott, jogász végzettségű, politikailag aktív Pekár Gyula, akinek műfordítói-irodalmi előélete korántsem volt szegényesnek nevezhető (1920-ig már 25 önálló kötetet jegyzett), a Danton megírása előtt is hajlott történelmi témák feldolgozására, ⁹ sőt magával a Francia Forradalommal is behatóbban foglalkozott. Ennek beszédes nyoma az a bevezető tanulmánynak titulált, anekdotákkal és pátosszal, valamint kozmopolitizmus-kritikával és a forradalmi antiklerikalizmust ostorozó kommentárokkal fűszerezett szöveg, amelyet Pekár a forradalom elő- és utóéletét is tárgyaló, gazdag kiállítású, metszetekkel illusztrált, többkötetes albumhoz írt 1911-ben. ¹⁰

Ám ahogy a szintén a Nemzeti Színházban bemutatott, 1904-es Mátyás és Beatrix című történelmi drámája, ¹¹ úgy a Danton is elsősorban arról tanúskodott, mennyire kedveli a szerző a történelem szabad átértelmezését. ¹² A darabban ugyanis a forradalmárok belharcát végső soron a címszereplő hitbéli megtérése dönti el, amely során a kötelező gyónást egy írnok katolikus lánya, Louise iránti szerelem, pontosabban a lány és szülei támasztotta házassági feltétel kényszeríti ki. A korabeli színikritikában is kifogásolt „szentimentális” fordulat ¹³ a klasszikus drámaszerkezetnek megfelelően a harmadik felvonásban kap helyet: a „lyukas és kokárdás terrorista-kalap[ot]”, ¹⁴ köpenye alatt pedig talárt viselő, a forradalmárok elől bujkálni kényszerülő abbénak sikerül meggyőznie Dantont, hogy antiklerikalizmusa téves, sőt véres út, mire Danton a szavát adja, hogy a szeretet és az irgalom nevében gátat vet a forradalomnak. ¹⁵ A jelenetsor sajátossága, hogy Danton önmagával és az abbéval vívott harcát annak a tömegnek a zsivaja („a Nép hangja”, „forradalmi lárma” ¹⁶ ) keretezi, amely a kulisszák mögött templomi ereklyéket zsákmányolva, részegen hajkurássza a papokat, és Dantont élteti. Csak az ötödik felvonásban válik aztán a szerző szándékai szerint a színpadon is láthatóvá ez a tömeg (a rendezői utasítás szerint „üvöltő, hadonászó közönség[ként]” ¹⁷ ), amikor Robespierre és Danton – illetve az őket képviselő egy-egy forradalmár és a bírósági funkcionáriusok – szópárbaját kommentáló kórusként kap szerepet a törvényszéki tárgyaláson. Jóllehet a drámaszöveg szerint a „közönség” „dantonisták[ra]” és „Robespierre hivei[re]” ¹⁸tagolódik, hamarosan pusztán „Nép[ként]” jelenik meg, amely – összhangban Az Est tárcaírójának beszámolójával – úgy hajlik, ahogy a szél fúj: „Itt sokat kellett kiabálni. Egyszer Robespierret, másszor Dantont éltettük. Mindig azt, aki beszélt. Beláttam, hogy ez a legkönnyebb mesterség. Ráztam az öklömet, gúnyosan vihogtam, lelkesedtem. A »néma szereplők« körülöttem már mind berekedtek.” A tetszőlegesen manipulálható tömeg ábrázolásával Pekár hű folytatója annak a tömegkoncepciónak, amelyről nemcsak Le Bon, hanem néhány korabeli történeti tárcanovella is értekezett, ¹⁹ és amelyet a maga részéről szarkasztikusan árnyal a tárca.

A kortörténeti áthallások az erőszakos forradalmi csőcselékkel és a Tanácsköztársaság antiklerikális mozzanataival kapcsolatban persze többnyire nem kerülték el a kritikusok figyelmét, ²⁰ ahogy az sem – bár jóval ritkábban –, hogy mennyire sikerületlen lett a tömegábrázolás és -rendezés. Még az egyébként kurzushű Magyarország kritikusa is szóvá tette, hogy „forradalmi darabból nem lehet a forradalmat kihagyni és a nagy szavak, a kiabálás, a Marseillaise, a szinpadi puskák ropogása még nem forradalom és az események folyamatos előadása és elbeszélése még nem drámai akció”. ²¹ A bulvárlapként működő 8 Órai Ujság ban Szász Károly egyébként megengedő kritikája is nehezményezte, hogy „a csoportok […] nagyon is zsinóron rándulnak, ütemre kiáltva, a természetszerű össze-vissza beszéd helyett”, ²² és hasonlóképp nyilatkozott a statisztatárcát szinte közvetlenül követő bírálat szerzője is, aki szerint „hogy [Pekár] hatásvadászata megmozgat minden mozgathatót, a mennydörgéstől a gyónás szentségéig és ezentul a fülsiketítő tömegjelenetekig, az csak ambiciójának képességeivel való disszonanciáját árulja el, de hogy az írói alkotó képesség ily teljes fogyatékát árulja el s szinpadi fogások, belső logika és ábrázolás dolgában ilyen naivnak és kapkodónak bizonyítja magát, ez még a mi számunkra is meglepetés”. ²³ A tömegrendezés balfogásai mellett tehát összességében magának a drámának a leegyszerűsítő tömegábrázolása is a kritika tárgyává vált.

A lemoshatatlan Danton, a tömegábrázoláson túl

A cikkírók többsége által kevéssé dicsért történelmi dráma utóélete e kedvezőtlen fogadtatás dacára is több szálon futott tovább: nemcsak hogy a darab szinte valamennyi vidéki kőszínházban színpadra került (feltételezhetően nem függetlenül Pekár államtitkári posztjától), és mindjárt 1921 januárjában Pekár – többek által vitatott módon ²⁴ – megkapta érte a Magyar Tudományos Akadémia Vojnits-díját (amiért az Akadémia a sajtó felhördülése után magyarázkodni kényszerült), hanem jelképes – bár nem hízelgő – szállóigévé is vált. Pekár számtalan nemzetgyűlési felszólalásának kommentátora utalt a Danton ra, amikor a színházi előadás kudarcával párhuzamot vonva jellemezte Pekár egy-egy nemzetgyűlési akcióját. ²⁵ Prominensebb szerephez jutott a dráma egy 1924-es sajtóper farvizén, amelyben Pekár Gyula cáfolta a Feleky Géza súlyos vádakat megfogalmazó, vitriolos nyelven írott vezércikkének állításait: Feleky, aki ekkor a polgári-radikális Világ című lap főszerkesztője volt, bűnrészességgel vádolta Pekárt, amiért politikusként védelmébe vette Héjjas Gézát, az ellenforradalom egyik legvéresebb kezű osztagparancsnokát, és emellett Pekárt az államtitkári hatalmát kihasználó – a Danton t a Nemzeti Színházra ráerőszakoló –, irodalmilag tehetségtelen alakként jellemezte. ²⁶ A pert végül Feleky elvesztette, ám ettől Pekár irodalmi megbecsültsége egy csöppet sem javult. Pekár darabja, illetve általában véve irodalmi tehetségtelensége még közel tíz évvel a premier után is emblematikus utalásként tért vissza a sajtópolémiákban. ²⁷

A K 137650 számú projekt az Innovációs és Technológiai Minisztérium Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával, a KULT_K pályázati program finanszírozásában valósul meg.

1. Vö. N. n.: Statisztáltam a „Danton”-ban. Levél a szerkesztőhöz. In: Az Est, 1920. november 6., 2. o. A főszövegben olvasható idézetek, parafrázisok mindegyike a megadott oldalon olvasható.
2. Vö. többek közt Kékesi Kun Árpád: A rendezés színháza. Budapest, Osiris, 2007, 13–31. o.; vö. továbbá gazdag képanyaggal Max Grube: Geschichte der Meininger. Stuttgart – Berlin – Lipcse, Deutsche Verlags-Anstalt, 1926.
3. Vö. Max Reinhardt: Ötezrek színháza [1911]. In: Szerk. n.: „A színészek színházában hiszek”. Max Reinhardt színháza. Budapest, Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, 1994, 18–19. o.; ehhez vö. Peter W. Marx: Max Reinhardt. Vom bürgerlichen Theater zur metropolitanen Kultur. Tübingen, Francke, 2006, különösen 83–148. o.; Staud Géza: Max Reinhardt. Budapest, Gondolat, 1977, 97–157. o.; Kékesi Kun: id. mű, 117–140. o.
4. Vö. Alfa [Alexander Bernát]: Judit. In: Budapesti Hirlap, 1912. január 20., 1–3. o.
5. Keszler József: Judit. In: Az Ujság, 1912. január 20., 1–3. o., itt 3. o.
6. Ivánfi Jenő: Oedipus a czirkuszban. In: uő: A szinpad művészete. Budapest, Muzsa, 1919, 75–80. o., itt 77. o. Vö. továbbá uő: Macbeth a szinpadon. In: 258–268. o., itt 268. o.: „[S]em sem a czirkusz, sem az ötezrek színháza, sem a szabad ég alatt való kísérletezés nem fogja pótolni a színjátszásban sohasem a legkisebb művészi gondolatot, sem a szív melegét, sem a képzelem teremtő erejét.”
7. Vö. Gustave Le Bon: A tömegek lélektana [1895]. Ford. Dr. Balla Antal. Budapest, Franklin-Társulat, 1913.
8. Vö. többek közt Peter R. Hofstätter: Einführung. In: Gustave Le Bon: Die Psychologie der Massen. Ford. Rudolf Eisler, átdolg. Rudolf Marx. Stuttgart, Alfred Kröner, 1982, XIII–XXXVIII. o., itt: XIV. o.
9. Az álláshalmozás gyanúját is felvető 1931-es életrajzához vö. Haeffler István (szerk.): Országgyűlési Almanach az 1931–36. évi országgyűlésről. Budapest, Magyar Távirati Iroda, 1931, 230–231. o., https://library.hungaricana.hu/en/view/OGYK_Almanach_1931-1935_2/?pg=229&layout=s .
10. Vö. Pekár Gyula: Bevezető tanulmány. In: Borovszky Samu (szerk.): A nagy francia forradalom és Napoleon. I. kötet: A rokokó század. Budapest, Országos Monográfia Társaság, 1911, 5–39. o.
11. Vö. Pekár Gyula: Mátyás és Beatrix. Budapest, Singer és Wolfner, 1904, http://mek.oszk.hu/10000/10044/10044.htm.
12. Vö. Dánielné Lengyel Laura: Danton. Budapesti Hirlap, 1920. november 6., 2. o.; továbbá Gajdó Tamás (szerk.): Magyar színháztörténet. II. kötet: 1873–1920. Budapest, Magyar Könyvklub – Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, 699. o. sk., https://mek.oszk.hu/02000/02065/html/2kotet/127.html#page699.
13. Vö. többek közt H. J. [Habena János]: Danton. In: Magyarország, 1920. november 6., 3. o.
14. Pekár Gyula: Danton. Dráma öt felvonásban. Budapest, Singer és Wolfner, 1921, 43. o.
15. Ld. ehhez a beállított jelenetképet in Szinházi Élet, 1920. november 14–20., 3. o.
16. Id. mű, 46. o.
17. Id. mű, 79. o.
18. Id. mű, 80. o.
19. Vö. többek közt Rexa Dezső: Lamballe hercegné. In: Tolnai Világlapja, 1920. július 1., 9–11. o.
20. Vö. az ezzel kapcsolatban értelemszerűen a legsarkosabban fogalmazó Népszava kritikáját, amely szerint a darab nem más, mint „párbeszédekben beadagolt agitációs propagandamunka, amelyben a szerző Dantont, a francia forradalomnak ezt a »nagy emberét« a nálunk ma otthonos politikai jelszavak agitátorává szegődteti.” D.: „Danton”. In: Népszava, 1920., november 6., 3. o. Vö. továbbá a színművet „szinte aktuális iránydrámának” tekintő kritikát: p. k.: Danton. In: Pesti Hirlap, 1920. november 6., 3–4. o., itt 4. o., valamint a Szabó Dezsővel készült interjút, aki már a darab szerzőjének személyéből kiindulva – látatlanban és olvasatlanban – ítélte el a Dantont, és javaslatot tett a fűtött Nemzeti Színház előadásainak megnyitására a szénhiány miatt szenvedő vagonlakók, tanítók és közalkalmazottak előtt: N. n.: A vörös és fehér Danton. Történettudósok és esztétikusok a „Danton”-ról. In: Magyarország, 1920. november 7., 5. o. Vö. továbbá G. M.: Nationaltheater. In: Pester Lloyd, 1920. november 6., 5–6. o., https://anno.onb.ac.at/cgi-content/anno?aid=pel&datum=19201106&seite=5.
21. H. J.: id. mű.
22. Szász Károly: Danton. In: 8 Órai Ujság, 1920. november 6., 5. o.
23. N. n: Pekár Gyula Dantonja. In: Az Est, 1920. november 6., 5. o.
24. Vö. N. n.: Pekár Gyula kapja meg a Vojnits-dijat. In: Pesti Napló, 1921. január 29., 3. o.; N. n.: Danton, kritika és politika. In: Az Est, 1921. február 2., 4. o.; N. n.: A megkoszoruzott Danton. In: Magyarország, 1921. február 2., 5. o.
25. Vö. többek közt A nemzetgyűlés 280. ülése 1921. évi december hó 31-én. In: Az 1920. évi február hó 16-ára hirdetett Nemzetgyűlés naplója. XIV. kötet. Budapest, Athenaeum, 1922, 254–293. o., itt 282. o., https://library.hungaricana.hu/hu/view/OGYK_KN-1920_14/?pg=288&layout=s; A nemzetgyűlés 307. ülése 1922. évi február hó 7-én. In: id. mű, 324–359. o., itt 327. o., https://library.hungaricana.hu/hu/view/OGYK_KN-1920_14/?pg=288&layout=s.
26. N. n. [Feleky Géza]: Pekár ur. In: Világ, 1922. augusztus 3., 1–2. o.; a perindítás összefoglalójához vö. N. n.: Pekár Gyula pöre Feleky szerkesztő ellen. In: Szeged, 1924. január 9., 4. o., https://library.hungaricana.hu/en/view/Delmagyarorszag_1924_01/?pg=49&layout=s.
27. Vö. többek közt N. n. [Pásztor József]: Bekoronázás. In: Délmagyarország, 1929. január 12., 1. o., https://library.hungaricana.hu/en/view/Delmagyarorszag_1929_01/?pg=92&layout=s.