Kenderesy Anna és Keresztury Dorka: A tömeg és metaforái (részletek)

Kenderesy Anna és Keresztury Dorka kötete, A tömeg és metaforái egy hároméves OTKA alapkutatás eredményeit tárja az olvasók elé. A szerzők két történeti periódusra – az 1920-as évekre és a jelenre – összpontosítva vizsgálják a tömegábrázolást különböző magyar nyelvű szépirodalmi alkotásokban, azzal a szándékkal, hogy megállapítsák, milyen jelentések, asszociációk és attribútumok kapcsolódnak a tömeg fogalmához az egyes időszakokban. A tömegábrázolások kritikai elemzése során a szerzők kiemelt figyelmet fordítanak a különböző metaforákra, amelyek különösen pontosan mutatnak rá a fogalomhoz kapcsolódó kor- és kontextusfüggő jelentésekre. A kötet önálló tanulmányokként is olvasható fejezetei Kassák Lajos, Nádas Péter, Rab Gusztáv, Garaczi László, Sepsi László, Móricz Zsigmond és Benedek Szabolcs szövegeiben tárják fel a tömegábrázolás jellegzetességeit,  három nagy témakör – a forradalom, a járvány és a sport – köré csoportosítva. A két bevezető fejezet a tömeggel foglalkozó legfontosabb elméleti munkákról nyújt rövid áttekintést a 19. század végétől, valamint a fogalomtörténet és a metaforológia módszertanát ismerteti.

Az alábbiakban két részletet olvashatnak a könyvből. Kenderesy Anna tanulmányrészletében Benedek Szabolcs Focialista forradalom című regényéből elemzi a berni döntő közvetítését a Népstadionban hallgató tömeg megjelenítését. Keresztury Dorka pedig technológiai közvetítettség, járvány, biopolitika és tömegképződés összefüggéseit vizsgálja Garaczi László Weszteg című könyvében.

A kötet letölthető az Eötvös Kiadó honlapjáról: https://www.eltereader.hu/kiadvanyok/https-www-eltereader-hu-media-2025-01-kenderesy-anna-keresztury-dorka_a-tomeg-es-metaforai-pdf/

Kenderesy Anna: „Ez egyáltalán nem úgy nézett ki, mint a május elsejei felvonulás”. Tömeg és sport Benedek Szabolcsnál (részlet)

Esszéjében Ember Mária kiemeli, hogy „[a] sport túlméretezett tisztelete a totalitárius rendszerek belső elnyomó és fékentartó propaganda-arzenáljának csodafegyvere” volt nemcsak a hitleri Németországban és a sztálini Szovjetunióban, hanem a Rákosi-kor Magyarországában is,¹ és kiegészült azzal a hatással, hogy a pesti tüntetéshullámot is motiváló „tömegnyomort” elfedje. A mérkőzéseken és versenyeken részt vevő közönségből a sportpropaganda rajongókat formált, amelynek célja a hazafias érzelmek becsatornázása és a rendszer szolgálatába állítása volt, hiszen az államszocialista berendezkedést alapvetően elutasító emberek sem – vagy csak nehezen – tudtak érdektelenek maradni a nemzeti csapat sikereivel kapcsolatban.² Az egész sportéletet átalakító és erősen szabályozó rendszerben a futball a szabadidős tevékenységek köréből a politikai-társadalmi ügyek kategóriájába került, a kiemelkedő eredmények pedig a hatalom legitimációs eszközévé váltak, a „szocializmus” felsőbbrendűségét népszerűsítették.³ Ahogyan Hadas Miklós és Karády Viktor a magyar futball átpolitizáltságát vizsgáló átfogó igényű tanulmánya rámutat, a politikai vezetők által is előszeretettel látogatott futballmeccsek tulajdonképpen „látványos tömegdemonstrációkká” váltak, „melyek – afféle cirkuszi legitimációs aktusként – hatásos alkalmat teremte[ttek] a nép és a rezsim közötti érzelmi összhang euforizált kifejezésére”.⁴ A május elsejei felvonulásokhoz, a munkásgyűlésekhez, illetve a tömegdalos és az úttörőmozgalmakhoz hasonló funkciót betöltő mérkőzések nagyon hatékonynak bizonyultak, mivel „tényleges és összetett, érzelmileg és indulatilag átélt azonosulási lehetőségeket kínáltak a partikuláris csoportkötöttségeiktől erőszakosan megfosztott tömegek számára”.⁵ Az 1954-es megmozdulások kiváltó okait vizsgáló Majtényi György pedig azt is hangsúlyozza, hogy a futballt a korszakban a társadalmi felemelkedés terepének tekintették: a játékosok a nép egyszerű gyermekei voltak, akik sikereikkel rajongott sztárokká és egyben a rendszer arcaivá váltak. Felemelkedésük szinte népmesei történet volt. A játékuk követése, vagyis a sportfogyasztás lehetőséget nyújtott az emberek számára a kiszakadásra a hétköznapokból, a sikerek ünneplése pedig átmenetileg elfeledtette a tömegekkel a problémáikat.⁶

Ennek ellenére a regényben a berni közvetítést nem telt háznak sugározzák: Juli érdeklődve figyeli meg a Népstadionban, hogy a tribünök „erősen foghíjas[ak]”, és – szemben az alkotmány tavalyi telt házas ünnepségével – összesen néhány tízezer ember van jelen. Ebből arra következtet, hogy sokan az otthonukban vagy a presszókban hallgatják a döntőt.⁷ Az elbeszélő a jelenlévőkkel kapcsolatban a koncentrációt és a feszült figyelmet hangsúlyozza, amelyet a hangzavar és az éles reakciók hiánya jellemez. „Mindenki Svájcba képzelte magát, nyitott szemmel is látták maguk előtt a meggypiros mezbe, fehér nadrágba és hosszú, mélyzöld sportszárba öltözött futballistákat, akik a nyugatnémetekkel vívnak a jelek szerint a vártnál sokkal nehezebb, öldöklőbb csatát a világbajnoki aranyéremért.”⁸ Hasonlóan a bérházbeli jelenethez, a stadionközönség leírásában is megjelenik a vizualizáció gyakorlata: bár itt nem szemlélik a játékosok tablóját, és az eredményjelző is „baljósan, üresen sötétl[ik]”,⁹ az emberek mégis a múltbeli látványélményeik alapján képzelik el a berni pályán zajló összecsapást. A tömeg megjelenítésében az akusztikai hatások megragadása dominál: „ideges zümmögés” és „mormogás” kíséri a kommentátor hangját, a kimaradt helyzetekre pedig erős „morajlással” reagálnak a jelenlévők.¹⁰ A leírás ezáltal kifejezi, hogy az emberek visszatartanak bizonyos energiákat és indulatokat a végjátékra irányuló feszült koncentráció során.

Az „öldöklő csata” metaforája nemcsak a szoros küzdelemre, hanem a mérkőzés szimbolikus jelentőségre is utal, amennyiben az NSZK és a keleti blokk egyik legsikeresebb csapata állt egymással szemben a világbajnoki döntőben. Ennek jelentőségét Hans Ulrich Gumbrecht is kiemeli a Szépség a sportban – Tömeg a stadionban című kötetének előszavában. A német irodalomtudós sportrajongása egyik alapélményeként idézi fel a magyar válogatott iránt érzett erős kötődését és a berni döntő rádióközvetítésének hallgatását, valamint a mérkőzés kollektív társadalmi érzületre és emlékezetre gyakorolt hatását mindkét nemzet vonatkozásában.¹¹ Gumbrecht a sportesemények befogadását a kanti értelemben vett „esztétikai tapasztalatnak” tekinti, mivel „az, hogy élvezettel összpontosítunk a figyelem egy adott tárgyára, semmiféle gyakorlati következménnyel nem jár a megfigyelő életére nézve”.¹² A pályán nyújtott teljesítményre adott reakció pedig nem (teljesen) mennyiségi és minőségi kritériumoktól függ, hanem az egyénileg kialakított ízléstől, amelyet azonban az ember egyetemes érvényűnek tekint, vagyis nehezen fogadja el a sajátjától eltérő véleményeket. Annak ellenére, hogy Gumbrecht a sportemlékei közül kiemelt jelentőséget tulajdonít a berni döntő rádióközvetítésének, elméletében nagy jelentőséggel bír a pályán zajló játék és a sportolók testének látványa.¹³ Éppen ezért megállapításai csak részben érvényesíthetők a regényben ábrázolt Népstadionbeli tömegre, amelynek tagjai pusztán emlékezetük alapján képzelik maguk elé a játékosokat. Emellett fontos kiemelni azt is, hogy a német irodalomtudós sporttematikájú írásai az ezredforduló után jelentek meg, vagyis egy olyan időszakkal vetnek számot, amelyben a sportfogyasztás lehetőségei tágabbak és a közvetítések technikai feltételei sokkal fejlettebbek. Mindezek ellenére érdemes foglalkozni a stadiontömeg gumbrechti koncepciójával, mert az a nézők és a játékosok egymáshoz fűződő viszonya mellett részletesen tárgyalja a lelátókon ülő emberek viselkedését, és a tömegbeli testek egymásra gyakorolt hatását.

Az elméletben különös jelentőséggel bír a „jelenlét” fogalma, amelynek keretein belül Gumbrecht a sportnézést esztétikai tapasztalatként értelmezi. A „jelenlét” kategóriájában a testek és a tárgyak érinthetősége és elérhetősége a meghatározó, a sport pedig egy „testi performansz”, amely a játék kontextusában, vagyis a résztvevők mindennapi státuszától függetlenül irányul az ellenfél legyőzésére és a test fejlesztésére.¹⁴ Ebből a perspektívából a nézőközönséghez, a tömeghez való tartozás is a testek egymáshoz fűződő viszonyaként vizsgálható. Gumbrecht szerint a stadiontömeget tulajdonképpen a testi közelség tartja össze, amelyben a szabad mozgás korlátozott, mindenki a pályán zajló eseményekre fókuszál, kerülve a felesleges interakciókat. „A tömegben az ember egyedül van a figyelmével, és feltételezi, hogy a meccs történéseire adott reakcióját hasonló reakciók ezrei kísérik.”¹⁵ Ez a fokozott figyelem, amely a külső hatásokat – mint amilyen a másik ember megszólalása – igyekszik kizárni, a regényben is megjelenik: a későn érkező Magócs elvtársnő érdeklődik az eredményről a közvetítést hallgató férfinál, aki azonnal csendre inti, és többes szám első személyben fogalmazva állapítja meg, hogy „nem tudunk így koncentrálni”.¹⁶ Később azonban épp ő kezd el beszélni a nőhöz a csapat teljesítményéről, ekkor azonban Magócs fojtja magába a férfiéval ellentétes véleményét, mert „[n]em kell fölöslegesen fokozni a feszültséget”.¹⁷ Az efféle interakciómentes együttlét Gumbrecht szerint a szurkolás ideális állapota, amelynek fontos eleme „a nézők tízezreinek közös morajlása”, amely elsősorban nem a játékosok biztatásáról szól, hanem önreferenciát teremt, így „a tömeg képes önmagát érzékelni és egyetlen testté alakítani”.¹⁸ Ezt a régebbi időkben – mint amelyben a cselekmény is játszódik – még elsősorban akusztikai eszközökkel, vagyis rigmusok éneklésével valósította meg a stadiontömeg, míg manapság már a látvány a meghatározó: a csapat színeibe öltözéssel, arcfestéssel és a „hullámzáshoz” való testi csatlakozással teremtik meg az emberek az összetartozás érzetét.¹⁹

Gumbrecht egyértelműen elutasítja a klasszikus tömegelméletekben gyakran megjelenő álláspontot, miszerint az egyén a tömeg részeként veszít az intellektuális és érzelmi képességeiből, mintegy alantasabbá válik. Sőt, azt a megkérdőjelezhető állítást is megfogalmazza, hogy „a tömegek ténylegesen sohasem akartak döntő lépéseket tenni, és nem is tettek politikai változások érdekében; […] a tömeg egyáltalán nem »keménynyakú« vagy szolgalelkű a potenciális vezetőkkel szemben, mintha lenne neki valamilyen individuális vagy a szerkezetével összefüggő, átfogó »személyisége«”.²⁰ Az embersokaság politikai vonatkozásait tehát nemcsak figyelmen kívül hagyja, hanem el is vitatja. Fontos újfent megjegyezni, hogy az irodalomtudós főként a sportfogyasztás kortárs gyakorlatait tárgyalja, példáit jellemzően demokratikus berendezkedésű országok mérkőzéseinek látogatásából meríti, vagyis a stadiontömeg apolitikusságáról tett kijelentése nem érvényesíthető a totalitárius rendszerek sporteseményeire, amelyeken – ahogy fentebb tárgyaltuk – a tömeg legitimációs eszköz a hatalom kezében. Gumbrecht a francia forradalom példája kapcsán amellett érvel, hogy nem lehet általános érvényű következtetéseket levonni a tömeg természetére vonatkozóan, tipológiák helyett pusztán arról beszélhetünk, hogy „egy sok emberből álló csoport egy bizonyos esemény alkalmával […] hogyan alakult ki, miként változott, majd oszlott fel”.²¹ Miközben tehát a klasszikus tömegelméletek általánosító pejoratív jelentéstulajdonításaira vonatkozó kritikája érvényes, megállapítása mégsem tekinthető elégséges érvnek a tömeg politikai szándékainak teljes kizárására.

*

Keresztury Dorka: „Saját adataikból épített falanszterekbe zárt tömegek, hedonista csecsemőtestté regresszált embermassza”. Tömeg és járvány Garaczi Lászlónál (részlet)

Peter Sloterdijk amellett érvel, hogy a posztmodern társadalom individualista, atomizált, technológiailag közvetített életvilágában a tömegesség új formái váltak meghatározóvá. Míg az utcákon és tereken gyülekező, fizikailag jelen lévő, felvonuló‑protestáló tömeg a modern pszichopolitikai tér kulcsjelenetei közé tartozott, a tömeg ma már sokkal inkább médiaerőterek által körülölelt, magányos egyének sokaságaként gondolható el, akiket a tömegkultúra programjaiban való részesedés szervez tömeggé. A tömegindividualizmus korában – Sloterdijk így hivatkozik a jelenre – az ember  mint individuum tömeg, anélkül, hogy látná a többieket. Ennek a nem gyülekező, atomizált sokaságnak a részeként nem tapasztalható meg a fizikai tömegben átélhető, ambivalens testi tapasztalat, az együttlét „impulzív, ragályosan felkavaró és pánikszerűen elragadó” élménye. Sloterdijk szerint az összetartozás és a közös erő fizikai megtapasztalása nélkül, amelyet a gyülekezés, a testi‑térbeli érintkezés tett lehetővé, a tömegek egyre inkább elveszítik politikai cselekvőképességük tudatát. Megállapítása szerint a posztmodern tömeg  éppen ezért apolitikus természetű, „mikroanarchizmusok és magányok összessége”, ahol mindenkit pusztán a szórakozás érdekel, s amely már nem sokban  emlékeztet arra a forradalmi kollektívumra, amelynek a történelmet alakító ágens szerepét szánták.²² A Wesztegből is az a belátás bontakozik ki, hogy a fizikai érintkezés hiánya nem zárja ki a tömeggé szerveződést – amennyiben az a különböző digitális platformokon, a tömegmédia közvetítésével is végbemehet –, ily módon a fizikai és érzelmi „karanténokban” játszódó regényben – némiképp talán meglepő módon – hangsúlyosan megjelenik a tömegesség tapasztalata is.

Az a gondolat, hogy a tömegképződés fizikai együttlét nélkül is megvalósulhat, nem csupán a „posztmodern kor” értelmezésénél merül fel, hanem már a 19. század utolsó évtizedeiben megfogalmazódott. Ahogy a történeti bevezetőben tárgyaltuk, Gabriel Tarde volt az első, aki azokra a tömegmédiumok közvetítésével szerveződő kollektívumokra irányította a figyelmet, ahol az egyéneket pusztán egy adott sajtótermék rendszeres fogyasztása egyesíti véleményközösséggé.²³ Tarde azonban egyértelműen fejlődési lehetőséget látott a tömegkommunikációban: meggyőződése szerint a kapcsolódások megsokszorozódásával, az információátadás – és így a társadalmi fejlődés motorjának tekintett utánzás – felgyorsulásával a pozitív minták hamarabb elterjednek, a társadalom pedig ezáltal egyre racionálisabbá, szabadabbá és demokratikusabbá válik.²⁴ A hálózatos összekapcsoltságnak köszönhetően pedig a fizikai érintkezésen keresztül szerveződő tömeg helyett a pusztán szellemi összekapcsoltság által kialakuló nyilvánosság [public] válik meghatározóvá, amelyet Tarde magasabb rendű társulásként határoz meg, mint az animális jegyekkel és negatív tulajdonságokkal felruházott tömeget.²⁵ A Weszteg sötét képet rajzol arról, hogy a tarde‑i várakozásokkal ellentétben milyen irányba alakította a társadalmat a tömegkommunikáció. Ezt a vonatkozást elsősorban Sybille szövegrészeinek apokaliptikus képsorai rögzítik, amelyekből – Sloterdijk diagnózisával összecsengő módon – egy egyszerre fragmentált és homogenizált, politikai szempontból passzív tömeg képe bontakozik ki, amely kiszolgáltatott a biopolitikai hatalom ellenőrzésének és irányításának. Az alábbi mondat metaforikus sűrítettségével a maga összetettségében ragadja meg a regényből kirajzolódó tömegalakzatot: „Saját adataikból épített falanszterekbe zárt tömegek, hedonista csecsemőtestté regresszált embermassza.”²⁶ A falanszter képe – amely a madách‑i ábrázoláshoz hasonlóan itt is disztópiaként jelenik meg – a karanténállapotot biopolitikai laboratóriumnak láttatja, amelyben az egyének individualitásuktól megfosztva puszta statisztikai számadatokká lefokozva léteznek. Az embersokaság gyerekként történő ábrázolása visszatérő retorikai fogás a tömegről való gondolkodás történetében, amely – akárcsak az itt idézett szövegrészben – rendszerint a visszafejlődés képzetét mozgósítja, és a tömeglétet alacsonyabb rendű állapotnak ábrázolja az egyéni létezéshez képest. José Ortega y Gasset is így jár el a tömeggel kapcsolatos klasszikus értekezésében: önző, mohó, hálátlan, felelőtlen és elkényeztetett gyermekhez hasonlítja a „tömegembert”, aki abban a meggyőződésben él, hogy csak a vágyai kielégítésével kell törődnie, „neki mindent szabad, de semmire se köteles”.²⁷ A ’hedonizmus’ kitétellel kiegészítve hasonló asszociációkat mozgósít itt is a csecsemővé regresszálás képzete, a sloterdijki passzív, pusztán fogyasztásra és szórakozásra képes posztmodern tömeg képét idézve meg. Míg a falanszter metaforája az elkülönítés mozzanatát hangsúlyozza, a massza szó a homogenitás aspektusát emeli ki, és a „formátlan”, tehetetlen anyagként elgondolt, önszerveződésre képtelen tömeg képét hívja elő.

A passzív, csak szórakozásra képes, egymástól elszigetelt egyénekből álló embersokaság képzete meglehetősen hasonlít Guy Debord víziójára a spektakuláris társadalom „nézőtömegeiről”, mint ahogy az is, hogy a regény disztópiájában a tömeg passzivitása a hatalom működésmódjával is összefügg. Debord leírása szerint a spektakuláris hatalom kettős tevékenysége az emberek izolálására és újraegyesítésére irányul, oly módon, hogy innentől kezdve nem egymáshoz, hanem csakis az őket elválasztó spektákulumhoz kapcsolódnak: „[a] spektákulum újraegyesíti, ami elválasztódott, de mint elválasztottat egyesíti újra.”²⁸ A regényből egy ilyen hatalom‑ és tömegvízió körvonalai bontakoznak ki, bár Garaczinál ez nem tagozódik be egyértelműen egy antikapitalista narratívába. Szintén a debord‑i elképzeléseket idézi, ahogy a regény a technológiáról gondolkodik. A Wesztegben – A spektákulum társadalmához hasonlóan – a technológia és kiemelten a tömegmédia – erről a továbbiakban még lesz szó – centrális szerepet játszik a tömegképz(őd)ésben, a tömegek passzivizálásának mozzanatában és az elszigeteltség előállításában.

Nemes Z. Márió a koronavírus‑járvány kapcsán írt tanulmányában arra hívja fel a figyelmet, hogy a karanténállapot, amelyet a pandémia ránk kényszerített, nem előzmények nélküli jelenség, hanem inkább úgy gondolható el, mint „egy már létező életforma virtuális mutációja”.²⁹ A „belső emigráció,” azaz „a hatalom által megszállt társadalmi‑kulturális közélet tereiből való visszavonulás egy privát »benső« irányába” régóta létező stratégia, amelynek segítségével „a privát világ intimitása a depolitizálás árán megőrizhető”. Mi több, a kivonulás egyfajta „antipolitikai” gesztusként, „az Én kritikai‑politikai emancipációjának individualista programjaként” működhetett.³⁰ Nemes szerint azonban a járványhelyzetből adódó izoláció abból a szempontból jelentősen különbözik ettől a stratégiától, hogy ebben az esetben maga a hatalom szólít fel az otthon maradásra „közösségi kötelezettségként és a humanista morál parancsaként”: akkor teszünk a közösségért, ha visszahúzódunk privát karanténjainkba.³¹ Akárcsak a háborús helyzetekben, a pandémia okozta krízis esetében is a hatalom diktál, de ezúttal nem a népesség minél teljesebb mozgósítása és megszervezése a cél, hanem a totális feloszlatás, egyfajta „formátlanítás”. Éppen ezért a visszavonulás a karanténba – a „belső emigrációval” ellentétben – nem válhat politikai gesztussá. A visszahúzódás a privát területre nem rajzol fel olyan szökésvonalakat, amelyek segítenének elmenekülni a hatalom elől; a karanténállapotban ugyanis a hatalom kisajátítja a kivonulást, nem enged megszökni, „velünk »együtt« szökik”. Az egyének elszigetelődésével pedig a politikailag cselekvőképes közösség is felaprózódik.³² A Weszteg Nemes Z. Márió helyzetértékeléséhez hasonlóan annak a szorongató tapasztalatnak ad hangot, hogy a járványból adódó elszigetelődés, a visszavonulás az otthon terébe nem jelent menedéket az életet egyre inkább az ellenőrzése és irányítása alá vonó biopolitikai hatalommal szemben. Mi több, a hatalom mindinkább benyomul a privát élet színtereire is, felszámolva annak menedékjellegét és otthonosságát is. A regényből az a meglátás körvonalazódik, hogy a járványhelyzet eszközt és lehetőséget biztosított az ellenőrzés és az uralom kiterjesztésére a biohatalom számára, amelynek kiemelt műveleti terepe a népesség  egészségügyi állapota:³³ „Az esetlegesség uralása, megfigyelő és rendelkező állam, adatkinyerési és ellenőrző potenciál, szabad normakövetés, arany kényszerzubbony. Etnicista alapú szociál kibernetika, a Schnabel‑központ metaadat‑keresői. Digitális éberség, digitális leninizmus […].”³⁴

A Sybille‑szólam disztópikus, nyugtalanító képsorai a technológia szerepét is hangsúlyossá teszik ebben a folyamatban: „Ciripelő okosmaszk, intelligens élőszövetből készült házak, hidak, járdák, autók.  Kötelező jeladó a mobilon, a plázák arcazonosító beléptetőrendszerei, a politikai szónoklatot hallgató tömeg érzelmeit monitorozó szenzoros algoritmusok. Rendőrségi járásfelismerő szoftver, csatolt link az útlevélkérelemben a személyes egészségügyi adatbázishoz. Nanokés, QR-kódos genomtérkép-leolvasó, védettségi kvantumtetoválás.”³⁵ Az a félelem fogalmazódik meg tehát, hogy éppen az egészségünket és a biztonságunkat szolgáló eszközök szolgáltatnak ki minket a biohatalom tekintetének, miközben az elszigetelődés elmélyítését és fenntartását is célozzák: „Szellemi, morális, testi integritásodat veszélyeztető közegben a buborékvédelmi alkalmazás cellainformációkból nyert adatok alapján figyelmeztető üzenetet küld a mobilodra. Doktor Schnabel széles válla, csőrös maszkja egy katonai szállító platóján. Sötét furgonokban járőröző terrorelhárítók izolálják a hőkamerák által detektált fertőzésgyanús egyéneket.”³⁶ Sybille betétszövegének visszatérő szereplője Schnabel doktor, a pestisdoktor alakja, aki a biohatalom allegóriájaként is olvasható. A középkori pestisdoktorok ambivalens szerepet játszottak a pestisjárvány kezelésében: sokszor képzetlen dilettánsok vagy tapasztalattal nem rendelkező fiatal orvosok vállalták magukra a feladatot, akik valódi segítségnyújtás helyett inkább csak a járvány  terjesztéséhez járultak hozzá. Mivel akkoriban nem ismerték a pestis terjedésének mechanizmusát, valamint hatékony gyógymódot sem, sokszor inkább csak a halottak számának regisztrálása volt a feladatuk, semmint a betegek ellátása,³⁷ ily módon tevékenységük bizonyos értelemben a népesség (statisztikai) felmérésére és igazgatására, „az összboldogság‑ és az összgyötrelem-mennyiség standardizálására”³⁸ törekvő, modern biopolitikai hatalom működését vetítette elő.³⁹ Schnabel doktor ehhez hasonlóan ambivalens alakként tűnik föl a regényben: orvosi szerepköre ellenére kevésbé gyógyító, mint inkább fenyegető, arctalan autoritásfiguraként, akinek a tevékenységi köre – ahogy a fenti idézet is jelzi – összekapcsolódik a politikai-katonai hataloméval.

1. Ember Mária: A kis magyar „focialista forradalom”. In: Eső 2001/1. https://www.esolap.hu/archive/11/231.html, utolsó letöltés dátuma: 2025. május 12.
2. Ember: id. mű.
3. Bod Péter: Akiknek nem csillog szépen az ezüst. In: Alföld 2014/11, 123–128. o., itt: 125. o.
4. Hadas Miklós – Karády Viktor: Futball és társadalmi identitás. In: Replika 1995/ 6, 88–120. o., itt: 100–101. o.
5. Hadas – Karády: id. mű, 101. o.
6. Majtényi György: Demonstration against the Power: The Soc(cer)ialist Revolution of Hungary, July 4–6, 1954. In: The International Journal of the History of Sport 2021/6, 591–606. o., itt: 599. o.
7. Benedek Szabolcs: Focialista forradalom. Libri, Budapest, 2013, 91. o.
8. Benedek: id. mű, 88–89. o.
9. Benedek: id. mű, 88. o.
10. Benedek: id. mű, 89. o.
11. Hans Ulrich Gumbrecht: Szépség a sportban – Tömeg a stadionban. Ford. Csécsei Dorottya – Keresztes Balázs – Vásári Melinda. Kijárat, Budapest, 2022, 7–8. o.
12. Gumbrecht: id. mű, 9. o.
13. Lásd Gumbrecht: id. mű, 26–27 o. és 49–50. o.
14. Gumbrecht: id. mű, 11. o.
15. Gumbrecht: id. mű, 179–180. o.
16. Benedek: id. mű, 88 o.
17. Benedek: id. mű, 89. o.
18. Gumbrecht: id. mű, 137–138. o.
19. Gumbrecht: id. mű, 138. o.
20. Gumbrecht: id. mű, 215. o.
21. Gumbrecht: id. mű, 216. o.
22. Peter Sloterdijk: Die Verachtung der Massen. Versuch über Kulturkämpfe in der modernen Gesellschaft. Suhrkamp, Frankfurt am Main, 2000, 15–18. o.
23. Gabriel Tarde: The public and the crowd. Ford. Elsie Clews Parsons. In: uő: On Communication and Social Influence. Selected Papers. University of Chicago Press, Chicago, 2010, 228–229. o.
24. Gabriel Tarde: Processes of imitation. Ford. Elsie Clews Parsons. In: uő: On Communication and Social Influence. Selected Papers. University of Chicago Press, Chicago. 2010. 162–163. o.
25. Tarde: The public and the crowd, 228., 230–232., 235. o.
26. Garaczi László: Weszteg. Magvető, Budapest, 2022, 89. o.
27. José Ortega y Gasset: A tömegek lázadása. Ford. Puskás Lajos, Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, Budapest, 2001, 48. o.
28. Guy Debord: A spektákulum társadalma. Ford. Erhardt Miklós, Open Books, Budapest, 2022, 31. o.
29. Nemes Z. Márió: Digitális emigráció. In: Kőrössi P. József – Zámbó Kristóf (szerk.): Vírus után a világ. Noran Libro, Budapest, 2020, 265. o.
30. Nemes: id. mű, 265–266. o.
31. Nemes: id. mű, 266. o.
32. Nemes: id. mű, 265–267.o.
33. Vö. Michel Foucault: A szexualitás története. A tudás akarása. Ford. Ádám Péter, Atlantisz, Budapest, 1996, 143–144. o.
34. Garaczi: id. mű, 89. o.
35. Garaczi: id. mű, 109. o.
36. Uo.
37. Ehhez lásd a „Plague doctor. Plague, Middle Ages, Facts and Description” című szócikket a Britannica honlapján: https://www.britannica.com/science/plague‑doctor (Letöltés ideje: 2024. március 15.)
38. Garaczi: id. mű, 89. o.
39. Ehhez lásd Foucault: id. mű, 144. o.