Molnár Zsófia: Küzdeni a szavakért. A nyelv és az ember határai Beckett prózájában

A Beckett művében felvonultatott alakok “széllelbélelt kitalációk”¹ ugyan, életük és szenvedéseik épp ugyanannyira komolyak vagy komolytalanok, akár a valóság. Talán mind a kettő egyszerre. Mint ahogy ők is ketten vannak. Olykor hárman, három írásban (Ekhó csontjai, 1933; Molloy, 1951; Malone meghal, 1951). Belacqua a céltalan széplelkűség szorongó szobra, Molloy pedig a tiszta nyomorúságé. Életük történései nehezen meghatározhatóak, egy üresség furcsa körbejárásai, amit díszletszerű világ vesz körül. Belacqua²: fiatalság, részegség, viszonyok, véletlenek, jelentéktelen halál, szürreális feltámadás. Molloy³: anyját kereső bolyongás, névtelen városokban, tengerpartokon, sikátorokban, köveket szopogatva. Malone⁴ mindössze egy ágyban fekszik, ír, történeteket talál ki. Kitalációk a köbön. Hármójuk regényvilágát önkényesen más Beckett szövegek hangjaival és megszólalóival vegyítettem. Ezen hangok összezavaró hasonlóságáért és elkülönítésük nehézségéért felelősséget nem vállalok.

*

Szóval, beszéljük meg. Beckett példájára. Nekünk még megy? Ez se biztos. Honnan kezdjük. Nehéz elkezdeni. Kezdjük a céltól: a cél, hogy ne a mások szavait használjam, hanem a sajátjaimat. Maximum Beckett szavait, ha már róla beszélek. Az jó lenne. Például A megnevezhetetlenéit⁵: „Beszélnem kell, pedig nincs mit mondanom, semmi, csak a mások szavai.”⁶ Ne a másokét, csak a magamét. Aludni. Elég ritkán. Irigylem Belacquát. 

Bemutatás következik: Belacqua Shuah, regényfőhőse a Meglehetősen jó nőkről álmodom-nak; a restség megtestesítője, fiatal író-költő, aki a szellemi impotencia langymelegségében csak bámulni tudja azt a szakadékot, mely törékeny ideáljait elválasztja a világtól. Menekülni akar. Aludni. Igen. Visszamászni egy olyan helyre, melynek neve: méh-sírmély. Ha ott nem lehet, hát a világban kell legyen, éber álomban, az alkotást, Beatricéjét, a vágyat, a szánalmat és a megrendülést kergetve. Tétek nélkül él egy kicsit, majd meghal, aztán feltámad. Ám ha életének semmi célja, hát feltámadásának? Hogy a világból visszavonuljon kicsit. Ilyen lehet az alvás is, ad egy kis szünetet, meg lehet nyugodni. 

Túlírsz! „Mellőze a manírt”.⁷ Minél egyszerűbben, minél kevesebbet. Ne fecsegjünk. De Beckett is fecseg. A fecsegésre szüksége van, valamilyen oknál fogva. Háttérértéke a csend.⁸ Ez sem a te szavad, vigyázz. Az előbb majdnem sikerült becsempészni, figyeljünk oda, jön vele minden. Kerülsz! Ne kerülj. Folytassuk már! Miért Beckett? Jobb, ha ezt az elején leszögezzük. Pont emiatt, a szavak miatt, különösen fontos lett ez most, hogy meglegyenek a saját szavaink. Ki kell őket kényszeríteni. Ki lehet? Nem tudom. Ez egy kísérlet: kiküzdeni magunkat. Senki sem mondta, hogy ki lehet. Nincs végeredmény. Hogy Beckettnek van-e, azt nem tudom. Szögezzük le: a Nobel-díj nem végeredmény! 

Az okok felsorolásánál tartottunk. Nem tudok írni. Megakadok folyton. Szenvedés. Mit jelent az, hogy nem tudok írni, mégis muszáj. A feszültsége nehezen elviselhető. A partvonalon: szégyen. Mert látnom kell, hallanom kell, nem tetszik. El kéne hallgatni, az lenne a legjobb, de nem lehet. Az írás nélkül nem lehet élni, azaz lehet, de nem célszerű. Beckett se tud. Belacqua se tud. Molloy se. Malone se. Mind írnak. Nincs hangsúlyozva, de csinálják. Az írásban írnak. Másik tér nyílik meg ezen keresztül, a szöveg önmagába ágyazódik.⁹ És közben: csalás. A narratíva csalása, hogy Malone ír, de csak azért, hogy kitöltse az üres időt. Az írás ezekről az ál-történetekről ír. 

“Én meg a lelkem mélyén talán összekeverek több különféle helyszínt és időt, a lelkem mélyén, igen, nemritkán ott időzöm, na nem a legmélyén, csak valahol a sár és a szemét között. S talán egyszer A-t láttam valahol, máskor meg B-t, máshol aztán a sziklát és magamat megint csak másutt és így tovább, a teheneket, az égboltot, a tengert és a hegyeket, az elbeszélés megannyi elemét mind máskor és máshol. (…)  Nem hazudok én, nem, dehogy, csak úgy kitalálom a dolgokat.”¹⁰

Az átjárás valóság és kitaláció között nem zökkenőmentes. Írás nélkül? Teljes passzivitás. Vele? Csaknem teljes, reflektáltságát kivéve. Valami megakasztott mozgásokra kényszeríti. Mint egy darabosan forgó fogaskereket. Vagy egy béna lábbal, mankókkal hajtott biciklit. Bicikliző Molloy, akinek egyik lába nyomorék, így nincs mit tenni, mankókkal kell biciklizzen. „Nem szenvedtem eleget”. Belacqua: „Nem elég megtartóztatni magunkat (…) tartani is kell magunkat. A csapásokat ki kell nevetni a világból.”¹¹ Beckett ki is tudja nevetni. Minden filozófiai megállapítás, amit ezeknek a figuráknak a teljes megalázottság és magatehetelenség szituációiban a szájába ad, hatványozottan parodisztikus.

*

Visszahúzódni a méh-sírmélybe. Ehhez némi magyarázat. Mi a méh-sírmély? Fontos kérdés. Innen jön Belacqua passzivitása. Vagy lehet, hogy nem fontos. Passzivitása tény, így is, úgyis. Elvégre egy olyan karakterről beszélünk, akit Dante-tól kölcsönöztek. Az Isteni színjátékban a purgatóriumi hegy lábánál ül, felhúzott térdei közé hajtott fejjel, mint Beckett Belacquája is oly sokszor “Előbb az égnek annyit kell forogni, amennyit éltem, mert csak halogattam a végső napig a bűnbánatot”.¹² Ugyan, minek. Semmi értelme. Ilyen alak ez a Belacqua. Tovább. Megakad. Tovább. Belacqua bűne Danténál még a restség, ami alakjának Beckett novelláiban lezajló életszakaszában delejes impotenciává válik. Szétfolyik. Meghatározatlan, semmi vágystruktúra. Mikor mozgásra szánja magát, hirtelen mozdul, de nem jut sokáig. Csak saroktól sarokig. Aztán újra nekidurálja magát, majd újra tehetetlenség. Senki sem érti. Ő sem ért senkit. Nem érti saját magát sem. Egyetlen vágya a neutrális nyugalom. Ezért fontos a méh-sírmély. Idézve: 

„A homályos, betegszobaként vagy ravatalozóként elsötétített szellemben csak úgy tolongnak az árnyak; a szellem végül eljutott a saját tébolydájába, ahol már közönyös, egykedvű, elnyomja minden szánalmas izgatottságát, értelmetlen megnyilvánulásait. Hirtelen kegyelmet kapott, nem kell már a nyugtalan test járulékos képződményének lennie, az értelem őrlángját kikapcsolták. A heves fájdalmat érző szellem szemhéjai lecsukódnak, sötétség támad benne hirtelen. Ez még nem alvás, nem, nem is verítékes és iszonyatos álom, hanem virrasztó, ultra-celebrális homály, szürke angyalokkal tele; a szellemből itt már mi sem maradt csak a sír és az anyamély sűrű homálya, ezen kell átkelni halottai és soha meg-nem születettei szellemének.(…) Az élet buja melege és a színpompája megszűnt, a szájtépők meg a cserkészek eltűntek (…); ott feküdt a sötétség hálójában, teljes egészében és szellemileg megtestesült sötétség volt ő maga, a pokol tornáca, ahonnan levonult a vágy forgószele.”¹³

Mindez aztán megtestesül és a tetőpontjára hág Molloyban és Malone-ban is. Malone képtelen mozdulni, történetekkel szórakoztatja magát, hogy kitöltse az üres időt. Molloy, bár valamikor érdekelte a szociológia, meg a csillagászat, immár a nevére is alig emlékszik. Vagy az anyjáéra,  akihez a regény során  eljutni próbál. Testi fogyatékosságaik mindezek mellett eltörpülnek. Éppen csak hozzákötik őket ahhoz a testhez, amiből nem tudnak szabadulni. Bár Molloy megpróbálja, menekülését az öngyilkossági kísérlet formai kereteibe öntve egy szeméttel és ürülékkel teli zugban. De végül legyőzi a fájdalom, ordít hát egy kicsit. Céltalan keringése alatt az egészről szó sem esik többé. 

Belacqua ezzel szemben egy operációba hal bele. Azaz, halna, hisz az Ekhó csontjaiban mégis egy kerítésfalon ülve látjuk viszont, immár a feltámadás után, ki tudja hol. Állapotában azonban annyira nem állt be semmiféle változás, hogy azon tűnődik, „vajon élettelen állapota nem álom volt-e csupán, és hogy mindent összevetve nem volt-e formális, úgymond, távozása előtt az elevenek között sokkal halottabb, mint azután.”¹⁴ Rendben van. Tehát meghalni nem lehet. Azaz meg lehet próbálni, de tereik már eleve mintha a kettő között lennének. Se itt, se ott. 

Így Belacqua akár ki is áshatja a saját betemetett sírját. Pokoljárása színtiszta szarkazmus. Mégis milyen legyen egy ilyen emberé. De hadd mondja ő: 

„…megvalósítottam, hogy időm nagyobbik részét az illemhelyen töltsem, pszichém ultraibolya szorongásainak tekercsébe göngyölve, és olyan mélységbe-ásásokat vetítettem ki, amelyeknek az ármányait nem volna szabad mindaddig napvilágra hozni, amíg egy unoka természetes szörnyszülöttje végképp el nem felejtett engem és kihagyásaim bagatell vétkeit.”¹⁵

Meg is teszi, kiássák a sírt. Bár sejti, testet nem fog benne találni. Azonban amikor a gödör felett guggol, megdöbbenése mélyebb. A koporsóban kövek. Egész pályafutása alatt mintha ez lenne az egyetlen dolog, ami valóban megérintette. Árulkodó ez a megrendültség.

Ovidius: „És végül csak a hangja s a csontja marad meg: megvan a hangja ma is; kővé vált, hírlik, a csontja.”¹⁶ Echó maga is így végezte. Belacqua is, csak jóval később. Időközben eltelik egy világháború. Az én felbomlása már közel van. Belacqua átváltozástörténetének állomása a kretén Molloy, a haldokló Malone. Végpontja azonban a Megnevezhetetlen, a Társaság, az Előre vaknyugatnak. Idézet a Társaságból: 

„Hang érkezik valakihez a sötétben. Képzeld el. Valakihez hanyatt a sötétben. (…) A mondottaknak csak kis része igazolható. Mint például ha azt hallja, Hanyatt fekszel a sötétben. Olyankor el kell ismernie a mondottak igazát. De a mondottak nagyobbik része nem igazolható. Mint például, ha azt hallja, Ezen és ezen a napon láttad meg a napvilágot.”¹⁷ 

A hang tehát emlékeket sorol. Némi feszültség olykor. Azzal kapcsolatban, kihez beszél a hang. Aki hallgatja, és beszámol róla, leírja, vajon nem csak kihallgatja-e? Imposztor a saját novellájában, az elsötétített szobájában. „Ultra-celebrális homály.”¹⁸ Nem kívánt vendég, elvégre ez egy magánjellegű beszélgetés. Gyerekkori emlékekről, az ember saját anyjáról, halott sünökről. Meg akarta menteni, mégis megdöglött. A hallgató személye, feladata azonban egyre tisztábbá válik: „Kitalálója a hangnak és hallgatójának és önmagának. Kitalálója önmagának hogy társaság legyen. Maradjon ennyiben. Úgy beszél magáról mint egy másikról. Azt mondja magáról beszélve, Úgy beszél magáról, mint egy másikról. Önmagát is kitalálja, hogy társaság legyen.”¹⁹

A hang és ő egymásra hatnak. Egymást hozzák létre. Az írás – a harmadik. Beckett rövidre zárja a választ. 

„A kihallgatás felől mostmár semmi kétség. Hogy nem neki szánt. Ámbár logikailag nyilvánvalóan amúgy sem. Fülébe mormolt szavakról tűnődni hogy hozzá-e! Tehát ő az. Megszűnik így a tétova bizonytalanság. (…) Nem kér mást már amennyire bármit is kérhet csakhogy ne érezzen semmit. Kívánatos ez? Nem. Nyerne ezáltal társaságban? Nem.”²⁰

Lehet-e a hang testetlenségét – a kövek figyelnek – fokozni? Természetesen lehet. Bár neve nincs, jellemvonásai nincsenek, teste annak is van, aki a hangot hallgatja. Van története. Emlékei. A test a sötétben nehezen küzdi fel magát. Hosszú küzdelem. De ez volt az egész értelme, ez a test, amit meg lehet mozdítani. Kilépni a tökéletes passzivitásból, hogy csak fekszel a hátadon a sötétben, és. 

„Az elodázott remény is több a semmilyennél. Egy bizonyos pontig. Mígnem csüggedni kezd a szív. Szintén társaság egy bizonyos pontig.”²¹ A cél, „rábírni a hallgatót hogy múltja legyen és beismerje.”²² Hogy a testét mozgassa, az egy dolog, de hogy azt mondja, igen, ezek az én emlékeim, igen, emlékszem. Ez a nagyobb cél. Hogy meg tudjon szólalni. Legyen én, legyenek emlékei, ne csak a másik hang által kitalált. 

Tud-e a szó megváltani? Visszaadhatja-e önmagának az embert? Akinek kővé vált a csontja, kering a hangja. Tereket nyit meg önmagában és újra mesélni kezdi magát, csak hogy kitöltse az időt. Tud-e rendet vágni a világban és kiporciózni és elrendezni? Megszülni az ént, megtisztítani a szerzőt saját sötét énjétől, kivezetni a fénybe?²³ Klasszikus felfogás: az írás: szülés. Van-e a folyamatnak végpontja? Aki hallgatja, végül egyedül marad. Mindez azért lett elképzelve, hogy legyen társaság. A Társaság utolsó szava mégis: egyedül. Nincs megoldás. Folyamat van. Átváltozási folyamat, amelynek következtében a karakterek eltűnnek, a hang egyre közelebb kerül a szerzőhöz, olvasóhoz. A legvégső minimumra való redukáltság, állatiasság – elemek egy lehetséges folyamatban, erőszakkal lesznek lebontva, egészen a hangig. Minél állatiasabbak, minél kiszolgáltatottabbak, annál közelebb kerülnek hozzá. Miért? Közelebb kerülnek ahhoz is, aki ír.²⁴ Felbomlásuk, keserű életük, groteszk szenvedésük ezáltal értelmet nyer? 

Ezek a karakterek nem csupán maszkok, akiket csak úgy ki lehet húzni a szerző és a hang közül, amely ezáltal nagyobb súlyra tesz szert. Az út rajtuk keresztül vezet. Így ott vannak minden emberi gesztus határán. Előre vaknyugatnak: „Mondd, test. Benne senki. Semmi elme. Benne senki. Az a legkevésbé. Hely. Ahol senki. Aki a testé. Hogy ott legyen. Oda jusson. Belőle ki. Vissza be. Nem. Ki nem. Vissza nem. Lét csak bent. Rajta, még bent. Még.”²⁵ 

*

Tévedés azt mondani, hogy a folyamat végén bárhova is jutnánk. Ezt semmi sem garantálja. Ez nem egy biztonságos folyamat és talán nem is befejezhető. Menjünk vissza az elejére. Ez a szöveg szerencsére nem kezdi újra magát, Belacquát azonban nehezen hagyom el. Sajátos ars-poeticája van: 

„Olyan könyvet fogok írni, mélázott, (…) amelyben minden mondat hatásos és elegáns, de másként, mint az őt megelőző és követő oldalak mondatai. A kifejezés odavetett rózsái az olvasót a következő mondat tulipánjai közé katapultálják. Az én olvasóm élménye a mondatok közé esik, a csendbe, az ő élményét a kifejezés szünetei nyújtják, nem a szavai, az egymással együttélni nem képes virágok közé, az antitetikus (…) szóévszakok közé. (…) És a csendeket sokkal nagyobb szakértelemmel érvényesítem, mint valaha is bármelyik nagy ember közölte a szédülés pillangó-csapongása élményét.”²⁶

(Mielőtt a kelleténél önhittebbnek tartanánk szegény Beckettet: ezt 1932-ben írta, 47 évvel a Társaság előtt.) Önbeteljesítő jóslat, ráadásul, mint látjuk, nem épp kellemes. Ebben a sikerben semmi nem ment simán. A mondatok közötti térben csend. Katapultálás a zaklatott haladás eszköze, közben „interpunkció, bizonyos vibrálás, ezzel pozdorjává zúzva minden koherenciát. (…) a folytonosság eszközei lemondtak egységükről.”²⁷ Nyugalom nincs. Minden mozgásképtelenség ellenére haladni kell. Felkelni, mászni, mankóval kerékpározni. 

„Aztán az elme romja nyugton. Eléggé nyugton. Valakié valahol valahogyan eléggé nyugton. Nincs elme és nincs szó? Még ilyen sem? Akkor hát eléggé nyugton.”²⁸ A csend nem lehet teljes. Egyrészt, mert a szükség, ami létrehozza, a beszédhez kapcsolódik. Az íráshoz. Ha írni kezdünk akkor meg a csendre van szükség, mert csak azon keresztül lehetne az egészből megszabadulni. Folyamatos szükség – hol egyikre, hol másikra. Miért? 

„Eléggé nyugton, hogy ne tudja. Ne tudja amit mond. Ne tudja mi mondja a szónak hogy mit mondjon. Mondja? Kiválasztja magából? Mondd: a jobbik rosszabb ha kiválasztja magából. Mi az ami kiválasztja magából amit a szó mond. Mi az az úgynevezett semmi. Az úgynevezett derengés. Az úgynevezett árny. Az úgynevezett színhelye és csírája mindennek. Elég tudni, hogy nem tudható.”²⁹

Az énért küzdeni kell. Különben a más szavai telepszenek rá. A szavakért küzdeni kell, a szavakon keresztül pedig az énért. Miért? „Mert az egész a beszéd körül forog, melynek funkciója nem annyira az, hogy jelentsen valamit, hanem inkább, hogy próbáljon küzdeni, ellenállni, reményeim szerint gyatrán, a csendnek, és végül visszavezessen a csendhez.”³⁰ írja Beckett 1954-ben Edouard Coesternek. Nyugvópont: nincs. Nem baj. „Így megy ez ezen a földön.”³¹ Vannak azért alkalmak, amikor visszahúzódunk a méh-sírmélybe. Azon ritka alkalmakkor, amikor alszunk. Talán. Remélhetőleg. Időközökben, megszakításokkal. A mondatok között. De csak a mondatok között.

(Első változatában elhangzott az ELTE BTK Esztétika tanszékén, az 2024. május 30-31-én rendezett XIII. Esztétika – mi végre? – Válság c. hallgatói konferencián.)

Bibliográfia:

Beckett, Samuel. Társaság. in: Előre vaknyugatnak, válogatott kispróza, ford. Barkóczi András. Budapest: Európa, 1989. 

Beckett, Samuel. Előre vaknyugatnak, ford. Tellér Gyula in: Előre vaknyugatnak, válogatott kispróza, Európa, 1989, Budapest.  

Beckett, Samuel. Meglehetősen jó nőkről álmodom. Fordította Romhányi-Török Gábor-Budapest: Orpheusz könyvek, 2001. 

Beckett, Samuel. Ekhó csontjai. Fordította Mihálycsa Erika, in: Kalligram 24. 2. sz. (2015) 28 -54. 

Mihálycsa Erika. „A »nem« kétségtelenül nyugodt nyelve”, Kalligram 24. 2. sz. (2015) 55-71. 

Ovidius, Publius Naso. Átváltozások. Fordította Devecseri Gábor. Budapest: Helikon, 1964.

Adorno, Theodor W. „Kísérlet a játszma vége megértésére”, in A művészet és a művészetek: Irodalmi és zenei tanulmányok. Fordította Bán Zoltán András (Budapest: Helikon, 1998) 

Bataille, Georges. „Molloy’s Silence” in: On Beckett, Essays and Criticism, szerk. S.E. Gontarski. New York: Anthem Press, 1986.

Blanchot, Maurice. „Where Now? Who Now?” in : On Beckett, Essays and Criticism. szerk. S.E. Gontarski, London: Anthem Press, 1986.

1. Samuel Beckett, Ekhó csontjai, ford. Mihálycsa Erika, in: Kalligram 24. 2. sz. (2015), 43.
2. Samuel Beckett, Meglehetősen jó nőkről álmodom, ford. Romhányi-Török Gábor (Budapest: Orpheusz könyvek, 2001), More Kicks than Pricks. (New York: Grove Press, 1972), Ekhó csontjai, ford. Mihálycsa Erika, in: Kalligram 24. 2. sz. (2015).
3. Beckett, Molloy, in Molloy, Malone meghal, A megnevezhetetlen, ford. Török Gábor, (Budapest: Magvető, 1987)
4. Beckett, Malone meghal, in Molloy, Malone meghal, A megnevezhetetlen, ford. Török Gábor, (Budapest: Magvető, 1987)
5. Beckett, A megnevezhetetlen, in Molloy, Malone meghal, A megnevezhetetlen, ford. Török Gábor, (Budapest: Magvető, 1987)
6. Beckett, Molloy, 406. o.
7. Beckett, Ekhó, 53.
8. Theodor W. Adorno, Kísérlet a játszma vége megértésére, in A művészet és a művészetek: Irodalmi és zenei tanulmányok, Bán Zoltán András (Budapest: Helikon, 1998)
9. Michel Foucault: Nyelv a végtelenhez, ford. Sutyák Tibor, in Nyelv a végtelenhez: Tanulmányok, előadások, beszélgetések, (Debrecen: Latin Betűk, 2000.) 61-70
10. Beckett, Molloy, 8-17
11. Beckett, Ekhó, 49-50.
12. Purgatórium, 4. ének 130. Dante Alighieri, Isteni Színjáték, ford. Nádasdy Ádám (Budapest: Magvető), 306
13. Beckett, Meglehetősen, 39-50. o.
14. Beckett, Ekhó, 28.
15. Beckett, Ekhó, 44.
16. Publius Ovidius Naso, Átváltozások, ford. Devecseri Gábor, (Budapest: Helikon, 1964), 86. skk.
17. Beckett, Társaság, 320. o.
18. Beckett, Meglehetősen, 39-50. o.
19. Beckett, Társaság, 331
20. Beckett, Társaság, 335. o.
21. Beckett, Társaság, 331.
22. Beckett, Társaság, 336.
23. vö. Georges Bataille, Molloy’s Silence in: On Beckett, Essays and Criticism, szerk. S.E. Gontarski (New York: Anthem Press, 1986) 109
24. Blanchot, Maurice. „Where Now? Who Now?” in: On Beckett, Essays and Criticism. szerk. S.E. Gontarski, London: Anthem Press, 1986.
25. Beckett, Előre vaknyugatnak 335.
26. Beckett, Meglehetősen, 109.o.
27. Beckett, Meglehetősen,. 110. o.
28. Beckett, Előre vaknyugatnak, 367. sk.
29. Beckett, Előre vaknyugatnak, 368.
30. idézi Mihálycsa Erika. „A »nem« kétségtelenül nyugodt nyelve”
31. Beckett, Ekhó, 49.