A továbbgyűrűző színházi tömegpánik

A színházi tömeghez társított képzetek szempontjából Barta Sándor Pánik a városban című novellája több szempontból is releváns belátásokkal szolgál: az állat- és növénytani fogalmakban gyökerező retorikai képek és fogások mellett a pánikreakció és az akaratlanul szított forradalmi hangulat metszéspontjai kapcsán, valamint a tömeg nemének és a nők státuszának tekintetében is olyan kérdéseket vet fel a kispróza, amelyek nemcsak Barta életművét, de a két világháború közti tömegábrázolásokat illetően is továbbgondolásra érdemesek.

Az elit színház tere mint egzotikus állatkert

A Pánik a városban Barta 1957-еs rehabilitációját ¹ és 1960-as évekbeli kanonizálódását követően a szerző leggyakrabban újraközölt műveinek egyike lett. Ez többek közt annak köszönhető, hogy maga a szerző is címadó írásnak tette meg az eredetileg 1926-ban, már szovjet emigrációban elkezdett (és az Uj Előre című, amerikai magyar emigráns folyóirat naptárában 1927-ben publikált) novellát, amikor 1930-ban a moszkvai Ogonëk kiadónál megjelentette négy, oroszra fordított prózáját tartalmazó gyűjteményes kötetét. ² A meg nem nevezett helyszínen, de mindenképpen nagyvárosban – és egyes attribútumok alapján valószínűsíthetően Budapesten – játszódó novella két névtelen, guberálásból élő női szereplője egy „munkájuk” során talált operajegynek köszönhetően szándékolatlanul lesznek szemtanúi annak, ahogy puszta jelenlétük a nagypolgári-arisztokrata közönségben nyugtalanságot, majd pánikot vált ki. A pánik továbbgyűrűzik a városban, ahol munkásforradalmárok erőszakától tartva a minisztertanács ostromállapotot hirdet, ami végképp eszkalációt okoz. A pánikjeleneteket a legelőkelőbb páholyból követő főszereplők a villanyszolgáltatás leállásából végül arra következtetnek, hogy vége az előadásnak, és azt megtapsolva csalódottan hazabandukolnak.

Jóllehet a pánik kitörésének oka a szegény nők szüzsés szinten és expliciten is jelölt idegensége, ugyanakkor az elbeszélő kettős értelemben is közös nevezőre hozza a színház előkelő publikumát és az oda nem illő párt: utóbbiak a belvárosi forgatagban félve surranó „gyík[okként]”, ³ a páholyban „fénytől remegő állatok[ként]” és „elkábult fénylepkék[ként]” viselkednek, miközben a jelenlétük nyomán támadt izgalomtól nemcsak a táncosnők kezdenek el dobogni, „mint a reszkető lábú paripák”, hanem a pánikba esett tömeg egy-egy kiemelt típusa is állati attribútumokat kap. Egy félelmében a csillárra felkapaszkodó „[v]alaki” „gorillásan rikoltva” lóbálja magát, „a frakkosok” pedig „a sikamlós hóban megcsuszamló lovak[ként]” próbálnak menekülni a nézőtérről. Egyfelől tehát ösztönösen, félelemből cselekvő állatok két csoportjának megjelenítéséről van szó, másfelől közös vonás bújik meg a szemlélés-megfigyelés motívumában is: a főszereplők főpáholyban történő felbukkanása után „háromszáz távcső” „mint lövésre kész fegyver […]” szegeződik a két nőre, s ekképp ők maguk lesznek a fő látványosság. A pánik kitörésével azonban a szerepek megfordulnak, és az események nézőivé immár a páholyban ülő nők válnak, akik naivitásukban-tudatlanságukban valóban színjátékként könyvelik el a látottakat.

Az állatvilágból vett hasonlatok, szóképek további keretezést kapnak az épített környezet leírásával: az operaház nagystílű architektúrája és berendezése egzotikus flórát és faunát idéz, hiszen mennyezetén „madárrajokhoz hasonló csillárok” égnek, folyosóinak mélyedéseiben pedig „ametiszt zöld virágok nyújtóz[n]ak karcsú, hintázó testükkel a magasba, s bennük, mint apró rubintok szikráz[n]ak a lámpácskák”. Az egzotizálás mozzanatát és a ma már korántsem szalonképes orientalizmus benyomását erősíti továbbá a páholyfelügyelők személye: itt „tizennégy kis szerecsenfiú merő lángvörösben” áll, és engedi be tisztelettudóan a nézőket. A fent említett természeti képek aztán a pánik kirobbanásával tovább bővülnek, mivel a tömeg nemcsak „mint valami sikátorba szorult forgószél keringett a kijárók előtt”, hanem „vissza [is] özönlött” a kijáróktól.

A nem homogén tömeg és a futótűz képe

A tömeg vízzel és széllel vont analógiája csakúgy, mint a novella pánikjelenetei nagyban megfeleltethetők annak, ahogyan Elias Canetti – a második világháború sokkja ihlette – monográfiájában tárgyalja a tömegmetaforizáció és a színházépületekben kitörő pánik társadalomlélektani jegyeit. Míg Canetti a valós tűzesetek nyomán elharapózó pánikreakciókat veszi alapul, addig a novellában a tűz híre valós lángok nélkül fokozza a tömeg rettegését és erőszakosságát (s idézi elő mégis a tűzoltóság közbelépését), ugyanakkor a Tömeg és hatalom ban leírt dinamika nagyrészt visszaköszön a Pánik a városban színházi jeleneteiben is. Canetti figyelemre méltó átmenetet feltételez a pánikba esett és a hagyományos tömeg között: szerinte az alapvetően homogénként értelmezendő tömeg a közös páni félelem hatására először „valódi tömeggé válik”, amely – ha nem lenne zárt térben – az állatok csordáihoz hasonlóan, egyforma mozgás révén „fokozhatná a menekülés energiáját”. Csakhogy a színházi pánikban megformálódó tömeg egyneműsége a tér zártsága miatt nagyon gyorsan felbomlik, mert az egyes individuumok túlélésük érdekében egymás ellen fordulnak, mi több, a tárgyi környezetüket is támadó erőkként érzékelik. ⁴ Ugyanakkor sajátos egyenlőség is kialakul a menekülők között, mivel a tömegpánik teljes mértékben felszámolja a nem- és korbéli különbségeket. ⁵ Míg ez utóbbi mozzanat egyértelműen szerepet kap Barta novellájában is („voltak[,] akik ökölre mentek az asszonyokkal”), addig a homogén tömegességről az egyénre történő váltásnak az a jóval kevésbé hangsúlyos – de dramaturgiailag indokolt – módosulás feleltethető meg, hogy miután a nézőközönség „morgás[a]” „egyre félelmetesebben” nő, és egy felcsapódó szék hangját meg egy női sikolyt követően vízért kiált egy komorna, elhangzik a „Tűz van!!!” felkiáltás, ami aztán kiváltja a vérre menő küzdelmet. Ugyanakkor az elbeszélő – Canetti leírásától eltérően – hol az egyes szereplőkre, hol csoportokra fókuszál – egy rendőrtisztviselőre, a zenészekre, „emberek[re] tízesével”, a csilláron lógó, „félig meztelenre vetkőzött férfi[re]” –, ami azt sugallja, hogy a novellabeli csorda- és osztályszellem még egy olyan szélsőséges szituációban is érvényesül, mint amilyen a tömegpánik.

Ez a Canettiétől elütő konstelláció különös jelentőségre tesz szert a pánikhullám színházépületen túli terjedésének megjelenítése során, ugyanis a város két részre szakad, amikor „az operát levegőbe röpít[ő] a forradalmárok” hírére a belterületekre koncentrálódó rendvédelmi erők szembekerülnek a – jellemzően kispolgárok és munkások lakta – külvárosból meginduló „népvándorlás[sal]”. Ennek az vet véget, hogy a fegyveresek belelőnek a tömegbe, halálos áldozatokat hagyva hátra, illetve az, hogy miután „[f]utótűzként [elterjed] a hír a gyárnegyedekben”, „leáll […] minden”. Az abszurddá fokozott történések pillanatfelvételekként való halmozása végül olyan összképpé áll össze, amelyben a pánikba esett, kíméletlen színházi tömeg felbomlását követően újrarendeződnek az erővonalak. Ez azonban egyszerre jelenti az uralmi viszonyok – erőszak támogatta – megnyilvánulását, és utal a gyárnegyedek sztrájkjában rejlő, pacifikáló erőre.

Női szereplők és sztrájkoló tömeg

Barta Sándor életműve nem egy példával szolgál a tömeg megjelenítését, pontosabban a proletár tömegek ünnepeinek, sztrájkmozgalmainak és tüntetéseinek tematizálását illetően. ⁶ Ám a Pánik a városban annyiban számottevően eltér ezektől a példáktól, hogy itt elsődlegesen nem szervezett sokaságról van szó, és még csak nem is valamilyen célból egységbe tömörülő csoportról. Az, hogy a szegény nők közegidegen jelenléte akaratlanul váltja ki a színházi tömegpánikot, amely a maga ösztönszerűen védekező és ezért erőszakos dinamikájával áttevődik a városra, Barta elkötelezetten baloldali műveinek fényében meglehetősen ellentmondásos képet generál. Egyfelől az emancipált nők képzetétől mérföldekre eső női szereplők nélkülözik a tudást és a tudatosságot, amely a munkásforradalmi tömeg megformálódásának elengedhetetlen feltétele lenne, ezért a gyárnegyedben megindított munkabeszüntetés oka is véletlenszerűnek tűnik, hiszen azt pusztán a városban „futótűzként” terjedő hír váltja ki. Másfelől azonban a novella azt az olvasatot is felkínálja, hogy a társadalmi osztályok közötti szakadékok mégoly akarattalan megtapasztalása is olyan tömegessé váló folyamatok kiindulópontjává válhat, amelyek bár erőszak és halálos áldozatok árán, de a perifériára szorítottak és kizsákmányoltak szóhoz jutását eredményezik.

A K 137650 számú projekt az Innovációs és Technológiai Minisztérium Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával, a KULT_K pályázati program finanszírozásában valósul meg.

1. Vö. Bagdi Sára – Dobó Gábor – Szeredi Merse Pál (szerk.): Csodálatos történet? Egy avantgárd művészpár: Újvári Erzsi és Barta Sándor. Kiállítási katalógus. Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum – Kassák Múzeum [megjelenés előtt], 213–214. o. Köszönettel tartozunk Bagdi Sárának, amiért felhívta a figyelmünket Barta Sándor olyan írásaira, amelyek a tömeg legkülönfélébb megjelenítéseivel dolgoznak.
2. Vö. N. n.: Novellák és versek az Uj Előre naptárában. In: Uj Előre, 1926. október 27., 3. o. A novella megjelent a többek közt Barta szerkesztette Sarló és Kalapács Évkönyvben is, Jegy a mennyországba címmel; vö. Varga Lajosné: A kötetben megjelent művek lelőhelyei, melyek a kiadás alapjául szolgáltak. In: Barta Sándor: Pánik a városban. Válogatott elbeszélések, prózai írások. Vál. Varga Lajosné. Budapest, Szépirodalmi, 1959, 565–566. o., itt 565. o.; Varga Lajosné a Sarló és Kalapács című folyóiratot említi forrásként, ám mivel az 1929-ben indult, bizonyára az Évkönyv tekinthető az 1927-es publikálás forrásának. Vö. még Botka Ferenc (szerk.): Magyar szocialista irodalom oroszul, 1921–1945. Bibliográfia. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia – Petőfi Irodalmi Múzeum, 1972, 48. o., http://real-eod.mtak.hu/115/. Barta szovjet korszakához forrásközlésekkel vö. Oleg K. Rossiânov: In: Literaturnoe nasledstvo, 1969/81., 395–421. o.; további életrajzi adatokhoz, kontextusokhoz vö. Bagdi – Dobó – Szeredi (szerk.): id. mű.
3. Barta Sándor: Pánik a városban. In: uő: Pánik a városban. Válogatott prózai írások. Szerk. Varga Katalin. Budapest, Szépirodalmi, 1972, https://mek.oszk.hu/07600/07675/07675.htm#11. A főszövegben olvasható idézetek, parafrázisok mindegyike a megadott forrásban olvasható.
4. Vö. Elias Canetti: Tömeg és hatalom [1960]. Ford. Bor Ambrus. Budapest, Európa, 1991, e-könyv.
5. Vö. uo. Egy későbbi, A jeruzsálemi Szent Tűz című fejezetben Canetti egy 1834-es jeruzsálemi tömegpánikról szóló beszámolót elemezve tovább részletezi a zárt térben kitörő pánik természetét annak fényében, hogy a tűz a szertartás része volt, és hogy a templomban két ellentétes érdekű tömeg „torlódott fel”.
6. Vö. például a Csodálatos történet, vagy mint fedezte fel William Cookendy polgári riporter a földet, amelyen él című, 1925-ben folytatásokban, majd 1926-ban önálló kötetben megjelent regény munkásgyűlést ábrázoló jelenetét (In: Barta Sándor: Pánik a városban, id. kiad., 415–562. o., itt 464–469. o.). Vö. továbbá az 1935-ös Aranyásók című regény Május 1. című, munkásmajálist leíró, valamint az Így kezdődött a hét című, gyászszertartást elbeszélő fejezetét, illetve az egy munkástüntetést megjelenítő, Lehel árulása című és a véres csütörtököt megidéző A hajójegy című fejezetet (http://mek.oszk.hu/07100/07141/07141.htm).