A megszelídítésre váró tömeg. Lőrinczy György Négyszemközt című esszéjéről

A huszadik századi európai színházelméletben a közönség szerepét és jelentőségét vizsgáló Erika Fischer-Lichte azt mutatja be, hogy a század elejétől kezdődően meghatározó változás ment végbe a színházi kommunikáció szerkezetével kapcsolatban. A színpadi karakterek közötti belső interakcióról átkerült a fókusz a színészek és a nézők kommunikációjára, és egyre több kritika illette a polgári közönség passzív befogadói állapotát. ¹ Az előadó és a publikum viszonyát tárgyalja Lőrinczy György 1922-es Négyszemközt című írása is. A főként lapszerkesztőként és prózaíróként dolgozó Lőrinczy esszéjében mindvégig elemzői távolságból, önmagától elválasztva vizsgálja a publikumot, amelyre egyetlen kivétellel végig „tömegként” hivatkozik. Míg a szöveg eleje azt a benyomást kelti, hogy a kulisszák mögül, az éppen színpadra lépő Jászai Mari mellől figyeli a közönséget, addig írása zárlatában szerzőként már a drámaírók és az előadók pozíciójába helyezkedik, mint aki szintén négyszemközt van a közönség „nagy Ismeretlen[jével]”. ²

Az esszé két metaforán keresztül írja le a színész és a tömeg viszonyát. Az előadó először párbajozó ként jelenik meg, akinek nehezített feladata, hogy beláthatatlan számú és nagyságú „ellenséggel” kell megküzdenie. Ebből adódik a színész fenyegetett, egyúttal ambivalens helyzete. Annak ellenére ugyanis, hogy az övé a hódító szándék, mégis kiszolgáltatott a vele szemben elhelyezkedő ismeretlen nagyságnak, amely „fölemelheti” vagy „elgázolhatja” (12. o.). Ebben a viszonyrendszerben tehát a színész az aktív fél, míg a közönség tétlenségében testesíti meg az előadót leigázni képes erőt. Elias Canetti a Tömeg és hatalom című írásában foglalkozik a tömeg inaktivitásának problémájával, amelynek részeként a színházi tömeget a torlódás egyik típusaként azonosítja, mivel az összesűrűsödve és ebből adódóan fizikailag korlátozva várakozik a kívülről érkező személy(ek) iránymutatására. A feltorlódott közönség az intézmény szervezettségéből adódóan türelmes: a beléptetés, a darab és a fellépő színészek adottak, valamint az együtt tartózkodás ideje is előre meghatározott.  „A sokaság olyan csöndben és olyan végtelen türelemmel ül, mint egy együvé igazított nyáj.” ³ Ugyanakkor az összetartozás érzete ebben a tömegtípusban minimális, mivel minden néző tudatában van önnön egyediségének. Az egyén csak az alkotás megtekintésében vállal közösséget a többi jelenlévővel, ebben az együttlétben pedig végig fennmarad a színdarab befogadását kísérő várakozás állapota. ⁴

A színészre használt másik metafora az állatszelídítő , „[…] aki szeme megbüvölő sugaraival lábához parancsolja a kigyót is, az oroszlánt is, mert különben, ha ez nem sikerül, széjjeltépik, vagy összemarják” (uo.). Feltűnő, hogy míg Canetti értelmezésében a színházi tömeg jámbor és irányítható nyáj, addig az 1922-es esszében vadállat, amely veszélyt jelent az idomárra. Emellett fontos kiemelni, hogy a tömeg itt nem egyetlen meghatározott állatfajból áll, vagyis az egysége nem teljes. Ezáltal a színész feladatának nehézsége éppen abból adódik, hogy az előadás során különböző embereket kell összehangolnia és „[…] tömeghangulatot kell teremtenie” (uo.). Ezt azonban szintén ellentmondásosság jellemzi: a tömeghangulat ideális esetben a közönség egészén uralkodik el, ugyanakkor bizalmas, a színész és az egyes néző között kialakuló kapcsolat, amelyet a Négyszemközt cím is hangsúlyossá tesz. A szerző elgondolása szerint a tömeglélekhez a humor, a szerelem és a mese ábrázolásán keresztül vezet az út, ezeknek a sokaság igényeit kiszolgáló ábrázolása azonban a legtávolabb áll a „művészi Széptől” (uo.). Igényeit tekintve azonban a közönség következetlen, mivel a színdarabban megjelenített emberi kapcsolatokkal szembeni elvárása élesen eltér a mindennapokban helyesnek vélt és szigorúan betartott értékektől.

Lőrinczy megállapításai a színházi tömegről párhuzamba állíthatók Gustave Le Bon A tömegek lélektana ( Psychologie des Foules [1895]) című írásában megfogalmazott észrevételekkel, amely pár évvel korábban, 1913-ban magyar fordításban is megjelent. Ahogyan a metaforizációban világossá válik a tömeg egységének ideiglenessége és az egyes ember különbözősége a többitől, úgy Le Bon értelmezése szerint is „[a] pszichológiai tömeg átmeneti lény, heterogén elemekből áll, melyek pillanatra vannak összekötve, éppen úgy, mint ahogy az élő szervezetet alkotó sejtek egyesülve új lénynek tűnnek föl és egészen más tulajdonságaik vannak, mint az egyes sejteknek külön-külön”. ⁵ Az egyesülésben az egyéni tulajdonságok feloldódnak, és csak azok maradnak meg a tömeg általános jellemzőinek, amelyek az összes jelenlévőben közösek. Ebből adódóan a tömeg ostobább, alantasabb és ösztönösebb lesz, valamint könnyebben befolyásolható, mint az azt alkotó személyek külön-külön. A tömeg másik lényeges sajátossága az intenzív képzelőerő, a képekben való gondolkodás. Ezért is népszerűek a színházi előadások, amelyek szemléletesen mutatnak be egy történetet a közönség számára. ⁶

Felfedezhető azonban egy lényeges különbség is Le Bon és Lőrinczy tömeggel kapcsolatos gondolatai között. Le Bon állítása szerint a tömeg a romboló ösztönök szabadon engedése mellett egyaránt képes az erkölcsös és szolidáris viselkedésre. Ennek egyik példája éppen a színházi közönség, amelyben a „tömeg az egyes egyént moralizálja”. ⁷ Ugyanis az alantas személyekből álló sokaság rendkívül szemérmes, ezért csakis a tiszteletre méltó és erényes hősöket értékeli, míg az intrikus és trágár karaktereket mélyen megveti. ⁸ Ezzel szemben Lőrinczy szerint a tömegízlés a hagyományos szerelmi történetek helyett olyan kapcsolatok ábrázolására vágyik, amelyektől a közönség tagjai a való életben távol tartják magukat. Az efféle szerelmet a „sablónos tömeglelkek” (13. o.) nem tudják megélni, vagyis a színházban olyan történetek gyakorolnak hatást rájuk, amelyek hiányoznak a mindennapjaikból. Hasonlóan ír a kor színműirodalmáról Pintér Jenő, aki szerint a huszadik század elején a színházak „[…] nem a művészet templomai voltak, hanem a könnyű fajsúlyú tömegmulattatás helyei”. ⁹ Ennek megfelelően a házasságtörésről szóló előadások váltak a legnépszerűbbé, amelyek sikerét a korabeli kritikusok aggodalommal észlelték. Véleményük szerint ugyanis az erkölcsi kihágásokat bemutató előadások az egész nemzedék moráljának megrontásával fenyegettek. Ezzel szemben Lőrinczy megengedő együttérzéssel ír a tömeg szélsőséges igényeiről, ezáltal az írásában a színházlátogató sokaság egyszerre lesz fenyegető vadállat és könnyen behódoló, az előadás művészi hatásának kiszolgáltatott, tehetetlen erő.

A K 137650 számú projekt az Innovációs és Technológiai Minisztérium Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával, a KULT_K pályázati program finanszírozásában valósul meg.

1. Erika Fischer-Lichte: Discovering the spectator. Changes to the paradigm of theatre in the twentieth century. In: uő: The show and the gaze of theatre. A European perspective. University of Iowa Press, 1997. 41–60.
2. Lőrinczy György: Négyszemközt. In: Tolnai Világlapja, 1922. július 12., 12–13. o., itt 13. o. A főszövegben zárójelben megadott oldalszámok erre a közleményre vonatkoznak.
3. Elias Canetti: Tömeg és hatalom [1960]. Ford. Bor Ambrus. Budapest, Európa, 1991, 33. o.
4. Vö. id. mű, 30–36. o.
5. Gustave Le Bon: A tömegek lélektana [1895]. Ford. Dr. Balla Antal. Budapest, Franklin-Társulat, 1913, 21. o.
6. Id. mű, 59–60. o.
7. Id. mű, 51. o.
8. Id. mű, 42–44. o.
9. Pintér Jenő: Századunk magyar irodalma. Budapest, Franklin, 1943, 1256. o.