Bán-Földváry Loránd: A posztkoloniális állapot. Ontologikus elidegenítés Tadeusz Borowski Kővilág című kötetében

Az alábbiakban Bán-Földváry Loránd Bacsó Béla-díjas, BA szakdolgozatát közöljük. A borítóképen David Olére SS überwacht eine Vergasung c. képe (1960, Staatliches Museum Auschwitz-Birkenau) látható.

BEVEZETÉS

Tadeusz Borowski a huszadik századi világirodalom jelentős szerzője, Kertész Imrére gyakorolt hatásán keresztül Magyarország szempontjából kiemelt fontossággal bír. Bár Borowski neve elvétve felmerül a magyar irodalomtudományi és kritikai kontextusban, szövegeivel önállóan leginkább a 1970-es és 80-as évek elején foglalkoztak, és ekkor is csak néhányan, köztük Spiró György, aki reflektált erre a némaságra és visszatért Borowsikhoz egy kétezres évek elején írt esszéjében. Dolgozatom új, esztétikai szempontokkal próbálja megközelíteni Borowski prózáját. Ennek tárgya az először 1948-ban, lengyelül megjelent Kamienny świat, magyarul Kővilág című novellás kötet, amely az 1999-ben kiadott Kővilág: válogatott versek és elbeszélések című magyar Borowski-antológia részeként teljességében és eredeti kompozíciójában olvasható. Az elemzést helyenként kiegészítem az életrajz, illetve a történelmi korszak releváns szempontjaival.

Az első nagy fejezetben („Biopolitikai paradigmák”) dolgozatom biopolitikai és történelmi hátterét kívánom bemutatni Borowski életrajzának és irodalmi munkásságának fényében: a biohatalom legközvetlenebb formáját, azaz a koncentrációs tábort, abból kiindulva a posztkolonialitást, illetve mindezeken belül a radikális alteritást, vagyis másságot. A második fejezetben („Az idegenség mint létélmény”) először az extrém biopolitika által okozott ontológiai elidegenedést vizsgálom a Kővilágban megjelenő karakterek eltárgyiasodásán, és az ennek végpontjaként értelmezett kannibalizmuson keresztül. Ebben az ontológiai elidegenedésben megszűnik az áldozat és az elkövető közti elválasztás. Az idegen szubjektum így deviánssá válik, képtelen lesz bekapcsolódni a társadalom közösségébe. Egy ilyen ontológiai elidegenedésben a művészet melankóliával jár együtt. A harmadik fejezetben („A nyelvi elidegenítés”) az elidegenedés nyelvi ábrázolásának eszközeit, az iróniát és a demisztifikációt elemzem, valamint megvizsgálom az eltérő nyelvek és nyelvkeveredések problémáját az elbeszélések szövegében, némi kitekintéssel a magyar fordításra. Végezetül röviden kitérek az elbeszélői technika fényképszerűségére és sematizáltságára is. A zárásban a Kővilágot mint tanúságtételt mutatom fel.

1. BIOPOLITIKAI PARADIGMÁK

A tábor mint a modernitás nomosza

Egyik fordítója, Körner Gábor úgy vezeti fel Borowskit mint akit az Auschwitzba való internálás csak még inkább megerősített az emberiségről alkotott addigi elképzeléseiben.¹ Rengeteg kelet- és közép-európai embernek már a 20. század első negyedében ismerős volt az éhezés, az éheztetés, a fogva tartás és a kényszermunka. A náci munkatáborok mindennek a legkétségbeejtőbb megvalósulásai voltak, a haláltáborok pedig a civilek és a hadifoglyok meggyilkolásának gépesített eszközei. Tömeggyilkosságok viszont azokat megelőzően, vagy azoktól függetlenül is történtek, kisebb léptékben. Borowski extenzíven ír a táborokról, ugyanakkor képes művészi erővel megformálni a modern civilizáció mögött megbúvó folyamatokat, illetve e kettőt egymással ütköztetni. „Borowski számára a láger legkevésbé sem téma, hanem – bármilyen profánul hangozzék is – forma […], amibe a világról szerzett tapasztalata beilleszthető”.² Ezek a tapasztalatok természetükben biopolitikaiak.

A biopolitika, illetve a biohatalom terminusa Michel Foucault-tól származik. Foucault szerint a modern intézményrendszerek (egészségügy, oktatás, hadsereg stb.) kialakulása elfedi az uralkodói hatalmat meghatározó halál feletti hatalmat a testek és az élet rendszabályozásával: „immár nem az a legfontosabb funkciója, hogy öljön, hanem az, hogy lassan, fokozatosan, minden ízében birtokba vegye az életet”.³ Foucault biohatalmát Giorgio Agamben gondolja tovább:

ami a modern politikát jellemzi, […] nem is egyszerűen az a tény, hogy az élet mint olyan az államhatalom […] kitüntetett tárgyává válik; inkább az a döntő tény, hogy a kivételt mindenütt szabállyá változtató folyamattal egyidejűleg a puszta élet tere, amely eredetileg a berendezkedés margóján helyezkedett el, fokozatosan egybeesik a politikai térrel.⁴

Eszerint a szuverén, modern állam döntési joga, a rendkívüli állapot érvénybe léptetése, egyúttal a kivételek normalizálása. Egy olyan kizárás, amely továbbra is a politikumon belül történik, tehát egyszerre bezáró és kirekesztő. Ekképp a biológiai vagy természeti, vagyis az ún. „puszta élet” és a „homo sacer” megegyezik a politikai élettel, és így a hatalomgyakorlás közvetlen eszköze lesz, a politika innentől tehát biopolitika.⁵

Borowski ebben a kényszersávban töltötte élete meghatározó részét. Lengyel szülők gyermekeként a mai Ukrajna területén született 1922-ben, a többségében ukrán népességű Zsitomirban, az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság egy szegényebb városában. Szüleit a sztálini érában internálták. 1932-ben, tízévesen bátyjával a lengyel-szovjet határig vándoroltak, hogy utána újra apjukkal élhessenek, aki a lengyel-szovjet fogolycserének köszönhetően szabadult ki ugyanabban az évben. Miután a fogságból Borowski anyját is kimenekítették, a család Varsóba vándorolt, ahol menekültként mélyszegénységben éltek. Borowski egy évvel Lengyelország német és szovjet közös lerohanása után, a náci megszállás alatti illegalitásban titokban érettségizett le. Ezután a varsói földalatti egyetemre járt, 1943 februárjában több egyetemi barátját is letartóztatta a gestapó, később a jegyesét, és végül őt is. Jóllehet maga Borowski semmilyen ellenállói tevékenységben nem vett részt, sem zsidó, sem bármilyen kisebbség tagja nem volt.⁶ A varsói börtönből Auschwitzba deportálták, ahol nagyjából másfél évet töltött el. A tábor 1944 nyarán történő kiürítése után Dachauba meneteltették, ahol az amerikai hadsereg viselte gondját, akárcsak a többi túlélőét.⁷

Ez az életrajz ebben a korszakban, Európának ezen a részén nem mondható különösnek. Borowskihoz hasonlóan a náci táborok foglyai többnyire már korábban a náci állam és társadalom kirekesztettjei voltak, de az internálás után vagy az elől menekülve mindenképp azzá váltak.⁸ Agamben szerint a be- és kizáró biopolitika legteljesebb fizikai megvalósulása a nácik haláltábor komplexuma volt, a létrehozható legembertelenebb állapot realitása az oda bezártaknak.⁹ Továbbá, ha a politika valósága, végső állapota a biopolitika, és a biopolitika legmagasabb fokú megvalósulása a koncentrációs tábor, akkor az utóbbi az egész euroatlanti államstruktúra nomoszának, rejtett civilizációs törvényének tekinthető.¹⁰ Ennek alapján, Borowski amellett, hogy beszámol a nácik által elkövetett borzalmakról, valóságos képet fest a mai kor emberének a hatalom kegyetlen természetéről.

Mi a posztkolonialitás?

A tábort mint struktúrát Agamben virtuálisan kiterjeszti minden olyan helyzetre, ahol a rendkívüli léptéket elérő biopolitika a norma helyébe lép, és attól megkülönbözhetetlen lesz. Többek között a gyarmati rendszer is leírható így.¹¹ Achille Mbembe „halálvilágok” fogalma a korábban leírt náci-ideológiai szélsőségekhez hasonlót takar, de már nemcsak a nácik által elkövetett atrocitások kontextusában, hanem az európai gyarmatosításéban, sőt, a kilencvenes-kétezres évek neoimperializmusáéban is.¹² A tábor fogalmán belül a haláltáborok elkülönítendők az ültetvényektől és a munkatáboroktól, hiszen az utóbbiak célja a haszonszerzés vagy a büntetés, és velejárójuk lesz a közvetlen vagy közvetett pusztítás a túldolgoztatáson és kizsákmányoláson keresztül, míg a náci haláltáborok elsődleges célja a gépesített és totális népirtás, amely léptékének máig nincs párja.¹³

Dolgozatomban az ún. harmadik világot érintő posztkoloniális művelődéselméletet fogom alkalmazni a huszadik századi Közép- és Kelet-Európa, elsősorban Lengyelország kontextusában, mivel túlnyomóan itt élt és alkotott Borowski. Posztkolonialitás alatt nem a kolonializmus felszámolását, vagyis a dekolonizációt értem, hanem tág értelemben véve azt a kolonialitást követő állapotot, amelyből nem hiányzott a koloniális struktúra, de még nem feltétlenül jelent meg benne a dekolonizáció. Agamben írja, a posztkolonialitás is betudható egyfajta hézagnak a nemzetállami élet és a biológiai élet között, egy „helyvesztő elrendezésnek”, ahol az állam nem a jogi rendszerben helyezi el az embereket, hanem közvetlenül a testükön gyakorolja hatalmát.¹⁴ A 20. századra ugyanis az államigazgatási határok összeértek és az országok bezárultak, a gyarmatosítás véget ért (elsősorban Nagy Britanniáé, Franciaországé, kisebb mértékben Németországé). Nem voltak már újabb, felfedezhető és meghódítható, ún. „primitív” népek lakta földrészek. A második világháborút kirobbantó autokrata rendszerek, mint a német és az olasz fasizmus, a szovjet bolsevizmus és a japán császárság egyfajta kulturális felsőbbrendűséget hirdetve saját határaikat nem tekintették véglegesnek, azok kiterjesztését az alsóbbrendű népek felé feladatuknak vallották.¹⁵

A fentiekhez hasonlóan, a náci Lebensraum és Endlösung, véleményem szerint, betudható a koloniális világ egyfajta utóhangjának. A náci fajelméleti és politikai elgondolások a kelet-európaiakat szolganépeknek tekintették.¹⁶ Az internált nem-zsidó lengyel lakosságot a nácik kényszermunkaerőnek használták fel nemcsak a haláltáborok felépítéséhez, hanem azok, tehát a népirtás működtetéséhez is.¹⁷ A fasizmussal az imperializmus új korszakába lépett: már nemcsak az archaikusnak ítélt, végső soron misztifikált népek (mint mondjuk az amerikai, afrikai vagy ausztráliai őslakosok) ellen fordult, hanem az összes többi európai nemzetállam felé is. A nácik Kelet- és Közép-Európa országait, kiváltképp Lengyelországot, nem is ismerték el legitim nemzetnek. Eszerint államaik nem államok, a térség pedig német civilizálásra, később benépesítésre szorul.¹⁸ Ebből kiindulva az alárendelt és felsőbbrendű megkülönböztetés már nem igényelt nagyobb logikai ugrást. A gyarmatosítók az alsóbbrendűnek tekintett idegenekkel szemben határozták meg önmagukat. Ebből a szempontból az antiszemitizmus és az orientalizmus csupán annyiban különbözik egymástól, hogy az egyik belső ellenséget, a másik külső ellenséget jelöl, írja Gil Anidjar.¹⁹ A nácik számára (többek között) Lengyelország külső, míg a zsidóság fenyegetően távoli, világszintű, de egyszerre nagyon is közeli, belső idegen, mint olyanok, leigázandó és kiirtandó nem-emberek.

Eszerint Kelet-Európa és a náci Németország kapcsolata vizsgálható posztkoloniális szemszögből. A civilizálatlanság és modernség, barbarizmus és kultúra dialektikájában Kelet-Európa rendelődik alá a náci hegemóniának, a nácik szerinti „Nyugatnak”. Borowski irodalmi munkássága, de különösen a Kővilág betudható az utóbbi kritikájának a diskurzuson belül elidegenített másik fél megformálása által. Így a Homi K. Bhabha által megjelölt kulturális különbözőség, a társadalmi tekintélyelvűség és a politikai diszkrimináció kérdéskörein keresztül a modernitás „racionalitásának” antagonisztikus és kétértelmű momentumainak vizsgálatára nyílik lehetőség.²⁰ Borowskinál ez olyannyira radikálisan megy végbe, hogy az elbeszélő még a táborok felszámolása és a hazatérés után is „alsóbbrendű” idegen marad. Felmerül a kérdés, hogy ez vajon nem a láger embertelenségének internalizálása-e Borowskinál? Erre ő maga is reflektál a kötet zárónovellájában: „Egy fiatal szimbolista-realista költő gúnyos kicsinyléssel azt terjeszti rólam, hogy lágerkomplexusom van”.²¹ Tehát a szerző ezt a leegyszerűsítő olvasatot elutasítja. Ha a posztkolonialitás „helyvesztő elrendezés” (Agamben alapján), akkor annak áldozatai egy személyiségvesztő elrendezésben is léteznek. A posztkolonializmusban maguk a kolonizáltak a személyiségüktől is megfosztódnak, írja Frantz Fanon.²² A Kővilág elbeszélői hangja ez a személyiség-vesztett ember: önmagával, mint szubjektummal nem tud azonosulni. A kötetben a teljes elidegenedés így nemcsak az erőszaktevő zsarnokságától való elzárkózás, hanem attól az embertől is, akivé többek között az elbeszélő is vált az erőszak következtében. A Kővilág ezért posztkoloniális, azonban nincs benne dekolonizáció: a benne megjelenő erőszak sohasem lesz partizán antifasiszta erőszak, sem a dekolonizációt szolgáló, pragmatikus erőszak.²³ Csakis az emberi ösztön. Ugyanaz az ösztön, amely az embert mindenek fölött a túlélésre sarkallja, és amely által bármilyen állapothoz, bármilyen áron alkalmazkodni képes.

Másság

„Kevés író tett annyit századunkban saját publicityja ellen, mint ő” – írja Körner Borowskiról.²⁴ Valóban, a korabeli lengyel irodalmi világban Borowski volt az egyik legnagyobb kívülálló. Első versei egyetemi évei alatt, kis példányszámban jelentek meg, a köteteket ő maga nyomtatta és terjesztette, de még a szűkebb, földalatti-egyetemi körökben sem voltak túl népszerűek²⁵. Barátaival közösen írta és szerkesztette az Auschwitzban voltunk (1946) antológiát, amelyben egyes szám első személyű elbeszélések kaptak helyet. Borowski ezt a formát folytatta első önálló kötetében, a Búcsú Mariátólban (1947), amelyet a második világháborút követő emigrációjában kötött személyes kapcsolatai révén adhatott ki. Ennek a kötetnek sem volt esélye a széleskörű olvasottságra, kis példányszámban jelent meg, annak is nagy részét eladatlanul bezúzták.²⁶ A szakma kifejezetten megvetetéssel tekintett a kötetre: többen támadták Borowski „nihilizmusát”, illetve a háború „hősi momentumainak” hiányát műveiben. Mindezt az áldozatok iránti tiszteletlenségként könyvelték el, holott Borowski élesebb megnyilvánulásai inkább a túlélőknek szóltak, pontosan az áldozatok emléke okán.²⁷ Borowski nemcsak a köteteiben, de nyilvános kritikáiban is fel merte tenni a kérdést, hogy mégis mit lehet tenni, hogy túlélhető legyen egy olyan embertelen környezet, mint Auschwitz, és a túlélők hogyan beszéljenek mindarról, ami a valóban erkölcsös áldozatokkal, a halottakkal történt. Válasza a kíméletlen realizmus, azon keresztül a negatív ön- és világábrázolás. Az elbeszélők nála mindig kétes alakok: jobb esetben ódzkodnak a társaiktól és önmaguktól, rosszabb esetben kollaborálnak az ellenséggel, lopnak, elárulnak bármilyen embert vagy elvet a túlélés legkisebb esélyéért, és akár erőszakot is tesznek társaikon.²⁸ Utolsó botránykötete, a Kővilág. Mindkét magyar antológia erről kapta a nevét, de csak az 1999-es kiadásban található meg az elbeszéléstöredékekből álló teljes mű. A kötet 1948-as megjelenése előtt barátai kérlelték Borowskit, hogy válasszon másik témát, de hiába. A negatív fogadtatás természetesen nem maradt el.

Az elmásító, elidegenítő és elidegenedő szembeállításokhoz nincs szükség nemzetközi vagy etnikai határokhoz, a modern nemzetállam eleve magában hordozza az azt létrehozó biopolitikai töréseket: a modern szubjektum mindig a másikkal szemben határozza meg magát, legyen az a politikai vagy az egyéni szféra, korunk ideológiáinak legfőbb célja paradox módon a törés, a másság kiküszöbölése, még ha szörnyűséges módokon is.²⁹ Adorno és Horkheimer már a huszadik század derekán, A felvilágosodás dialektikájában kimondta, hogy a modern Európát megalapozó felvilágosodás totalitárius.³⁰ A nácizmus, illetve maga a totalitárius rendőrállam pedig „a regresszív egalitás diadala, a jog egyenlőségének egyenlők által gyakorolt jogtalanságként való kibontakozása”.³¹ Az ugyancsak jelentős, biopolitikával is foglalkozó Julia Kristeva szerint, noha az idegen embersége (mely idegen véleményem szerint lehet külföldi, egy etnikai kisebbség tagja vagy bármilyen csoporton belül marginalizált egyén, akár egy hajléktalan is) nem feltétlenül lesz kérdéses, részvétele a diskurzusban viszont gyakran az, ugyanis a részvételi jog annak függvénye, hogy az idegen mennyire szolgálja a szubjektum érdekeit és értékrendszerét.³² Agamben, Kristeva, de akár Jean Baudrillard erről alkotott elméletei összeegyeztethetőek abban, hogy a mással szembeni szubjektum, az azonos mindig csak egy egység, egy egyén, egyetlen én lehet, amely az abszolút másmilyenből mindig valamilyen relativizált különbséget teremt; az így létrehozott alteregó sorsa pedig a gyűlölet és halál az énné asszimilálás által. Baudrillardnál a szubjektum világa így az „azonos pokla” lesz.³³

A Kővilág megjelenésének évében Borowski belépett a Lengyel Munkáspártba (később Lengyel Egyesült Munkáspárt). Így újságíróként találhatott állást, ettől a ponttól a párthoz közel álló ideológiai és közéleti szövegeket publikált. Korábbi írásait megtagadta, megpróbált asszimilálódni. 1950-ben lengyel nemzeti irodalmi díjat nyert, de mivel a szovjet típusú berendezkedés is elkezdte működtetni saját koncentrációs táborait, Borowski teljes kiábrándultsággal és reményvesztettséggel lépett ki a pártból. A személyes köreiből is vittek el embereket, életében harmadjára. 1951-ben öngyilkos lett, 29 éves volt. A Kővilág így az ő életművében egy termékeny, noha ellentmondások övezte periódus kulminációja, amelyet egy kevésbé érdemleges szocreál vonal folytatott. Fiatalkori öngyilkosságával viszont Borowski végérvényesen megmaradt a korszak botrányhősének, és ezzel együtt örök idegennek. Bár mára nemcsak Lengyelországban és a kontinensen, hanem világszinten fontos szerzőnek számít. Különösen Magyarországon: Borowski nélkül a Sorstalanság, Kertész Imre Nobel-díjas regénye nem létezne a mai formájában.³⁴ „Ám Borowski beskatulyázódása és a művei körüli csend jelzi; valami mégsincs egészen rendben vele” – írja Körner Gábor.³⁵

2. AZ IDEGENSÉG MINT LÉTÉLMÉNY

Elidegenedés és eldologiasodás

Borowski a Kővilágban egy mesterségesen és erőszakosan létrehozott idegent, egy magától az emberiségtől elidegenített emberi tapasztalatot mutat be mint általános létélményt. Ez a kötetet alkotó egységes novellák narratívájában a háború utáni Lengyelországban, a haláltáborokról szóló írásos reflexióval kezdődik egyfajta in medias resként, amely után a haláltábor bizonyos történései bontakoznak ki. A traumatapasztalat tovább folytatódik a háború után felszabadított táborokban, illetve a lengyelországi és kelet-európai városokban, mindez pedig az írásos reflexióhoz való visszatéréssel végződik. A következőkben ennek az ontológiai idegenségnek a regényben megtalálható különböző megnyilatkozásait fogom vizsgálni a háború idejéből származó, vagyis haláltáborbeli, valamint a háború utáni időkből vett példákkal.

Borowski elbeszéléseiben az auschwitzi rabok emberi méltóságuktól egyre inkább megfosztva egy radikálisan tárgyias, eldologiasodott életet élnek. Az embertelen körülmények nem engednek meg mást a raboknak, mint az anyagi önzést. Az elkerülendő, legborzalmasabb végkifejlet nem is maga a halál, hanem még az azt megelőző teljes fizikai és mentális leépülés, amelyre Auschwitzban egy külön kifejezést használtak, a német Muselmann („muzulmán”) szót. A Kővilág függelékeiben ezt a meghatározást találjuk: „Leírhatatlan az a megvetés, amivel tábori társaik kezelték a muzulmánokat. Még azok a rabok is, akik szívesen megírják tábori önéletrajzukat, kelletlenül ismerik be, hogy egykor muzulmánok »is« voltak”.³⁶ Tehát ez egy többszörösen dehumanizáló és lealacsonyító állapot. A nácik nézőpontjából a raboknak eleve nincs embersége, de különösen nincs a muzulmánoknak. Ugyanakkor az auschwitzi rabok szempontjából is utálatos a muzulmán; sok tanúságtételben, de még a korai történeti munkákban is felfedezhető egyfajta elzárkózás tőle.³⁷ Borowski ezt is számonkéri az irodalmi kortársakon.³⁸

A táborban a „muzulmán”-lét (mint azt korábban láthattuk) Borowski leírásában vírusként jelent meg: el tudta ragadni az embert, de szerencsés esetben ki lehetett belőle törni. Eszerint a táboron belül a muzulmán olyan „abszolút másság”, amelyet szinte semmi nem választ el a többi rabtól, a mássá, de még nem abszolút mássá kényszerített emberektől. A táborban az összes rab (talán még az őrök is) „teljes szimbiózisban és radikális összeférhetetlenségben” élnek egymással. A muzulmán itt tehát az ember végzete, mint ahogy „az ember titkos végzete az, hogy [ezt] a másikat elpusztítsa”; „mindenki a másik végzete”³⁹. 

Az Egy igaz történet című novellában a tábori kórházban rostokoló, vesebeteg kápó nehezményezi a saját állapotát, mivel az olyan, mint egy muzulmáné, és az ő véleménye szerint túl régen volt szelekció, azaz túl sok a muzulmán. Ráadásul, ezt annak az elbeszélőnek mondja, aki hozzá hasonlóan munkaképtelen, ahogyan a szelekció áldozatai is, akik többségében muzulmánok. Ezzel kvázi saját maguk felett mond akaratlanul ítéletet a kápó.⁴⁰ Eközben a betegen, fekélyes háttal fekvő elbeszélő szintén teljesen elidegenül, de nemcsak a rabtársaitól, hanem saját magától is: „iszonyodtam a saját testemtől, s reménnyel töltött el társaim halálhörgése”.⁴¹ Az emberi szenvedés ugyanis maga az eldologiasodás.⁴² A haláltáborok foglyainak talán a lehető legnagyobb emberi szenvedést kellett elviselniük, ezért létezésük a lehető legnagyobb mértékben dologiasodott el. Számukra, de különösen egy muzulmán számára, úgy fizikailag, mint lelkileg nem maradt más, csak a teljes elzárkózás, a konstans fájdalom és az idegenség.⁴³ Nem jut hely sem heroizmusnak, sem a legkisebb részvétnek. Kissé úgy, mint Meursault esetében, egyedül az abszurd marad: a másikkal szembeni erőszak, a gyűlölet, hiszen az ilyen emberiség nem érdemel mást.⁴⁴ „Egy személy szenvedése húsba vágó morális tapasztalat, ami elől csak a másik dologként való kezelésével lehet kitérni”, írja Sik Domonkos Emmanuel Lévinasra hivatkozva⁴⁵. Beckett A játszma vége című abszurd drámájáról írja Adorno, hogy egyszerűen nincs semmi, csak egy maximálisan dologi, ember által létrehozott pusztaságban tengődő emberiség.⁴⁶ Viszont ez az abszurd állapot nem különíthető el Európa és Közép-Európa történelmi kontextusától, és így nem veszíti el társadalmi hátterét. Ebben a vonatkozásban megemlíthetjük a magyarországi irodalmat is, amelyben szintén megjelenik a hatalommal szembeni kiszolgáltatottság.⁴⁷ A kiszolgáltatott iránt pedig a kínzója, a sorstársa, de még önmaga is érzéketlen: az őröket nem érdeklik a rabok, az egészséges rabok pedig ugyanígy vannak a haldokló, vagy halál előtt álló rabokkal, akik önmagukat is alig érzékelik az éhségen és a fizikai fájdalmon túl.⁴⁸ Mindenki idegen, a létezés pusztán dologi. 

Borowski egy másik novellájában, A csomagos emberben az elbeszélő felháborodását nem a címszereplő megalázása és meggyilkolása váltja ki, hanem az, hogy a tábori írnok előnyös pozícióját egykor betöltő csomagos ember a legvégsőkig magával viszi a mindaddig felhalmozott dolgait. Ezek: egy pár cipő, kanál, kés, ceruza, zsír, zsemle és gyümölcs. A moralitás helyét átveszi a birtoklási vágy. A másik embernél fontosabbak lesznek a tárgyak.

Az Egy igaz történetben hasonló szerepet kap a bögre kávé és a doboz paradicsom, amiért cserébe az elbeszélőnek szórakoztatnia kell a kápót. Az élet efféle alárendelődése a fizikai akaratnak, ez az amolyan „tőlünk függetlenül létező objektív valóság”⁴⁹ a haláltáborok történeteiben a legmarkánsabb, viszont ez az emberi ambivalencia a felszabadulás után továbbra is jelen van. 

A szoba az első történet, amely a háború utáni Varsóban játszódik, és már egyfajta civil élet mutatkozik meg benne. Az idegenség élménye viszont továbbra is fennáll. Az elbeszélő egy berácsozott ablakú szobában lakik, bútorait halottak lakásából szerezte. A kápóhoz hasonlóan birtokában van egy adag paradicsom, amelyet nem dobozban, hanem egy zacskóban, és nem az ágy alatt, hanem egy szekrényben tárol. Magáénak tudhat emellett egy, a csomagos emberéhez hasonló tárgygyűjteményt: egy halkonzervet, két doboz piskótát és egy Continental írógépet. Mindezt nagy műgonddal sorolja fel az elbeszélő, miközben a lány, aki főz az elbeszélőre, és akivel a szobán osztozik, sohasem kommunikál vele, ahogyan ő sem a lánnyal. Miután a lány némán kipakol és elkészíti a levest, rögtön lefut egy tállal egy munkanélküli fiúhoz: „merthogy a lány vele él, nem velem”⁵⁰ . Az elbeszélő és a lány csak idegenekként töltenek be egy véletlenül azonos fizikai teret. Az elbeszélő ágya viszont tele van bolhákkal, ahogyan a tábori ágyak, ezért inkább a közeli parkban alszik, mintegy visszatérve – Agamben fogalmaival – a bioszból a zóéba, tehát a közösségiből egyfajta természetibe.⁵¹ Ám mivel a valaha száműzött, elidegenített elbeszélőnek ez a természet is már a biosz része, azaz átpolitizált⁵² továbbra is összeférhetetlen: csókolózó párok és részegen lövöldöző rendőrök veszik körbe, akik számára idegenek. 

Hasonló elmozdulás megy végbe a kötet első és címadó novellájában, a Kővilágban. Sétálás közben az elbeszélő elképzeli, ahogyan a világ felfúvódik és kipukkad mint egy jelentéktelen szappanbuborék. Ebben a nihilista szellemben írja le a háború alatt lerombolt, és az éppen újjáépítgetett város utcáit: minden poros, a ruhák büdösek, a férfiak önmagukat megnyomorítva dolgoznak, az asszonyok hamis tejfölt árulnak, a rongyos ruhájú gyerekek egy még rongyosabb labdát rugdosnak, a rideg gránitépületeket tisztára súrolják a nyögdécselő takarítók. Az elbeszélő nem tud azonosulni az őt körülvevő mindennapi élettel, sem a hömpölygő tömeggel, és elképzeli, ahogyan ez az egész eltűnik a nagy semmiben, mint egy lefolyóban. Hazaér és lefekszik, miközben a felesége mosogat; vele szintén nem beszél, ahogy az itt korábban említett A szoba novellában szereplő lánnyal sem, csupán egy azonos térben vannak. Végül hirtelen felpattan az ágyról és hozzákezd a regényéhez.

A legvégső tárgyiasítás: kannibalizmus

Az egymástól való elidegenedés, az „összeférhetetlenség” vagy „a kibékíthetetlenség” legvégső formája az a fajta tárgyiasítás, amelyet Baudrillard gyilkos vagy „radikális vendégszeretetnek” hív: a más-más kultúrák közötti interakció sohasem harmonikus, az egyik a másikat mindig „integrálja, elnyeli, utánozza, fölfalja”.⁵³ A Vacsora című novella elején megfigyelhető a prominens rabok kegyetlensége társaikkal szemben, amellyel a német tiszteket utánozzák, de maga a tábori struktúra is egyfajta erőszakos integráció, amely csakis halállal végződhet az elnyelt egyének számára. A novella közepén végignézetik az éhező rabokkal egy csoport szovjet hadifogoly kivégzését. Eközben a rabok, akiknek korábban bejelentik, hogy ismét nem kapnak ételt, ugrásra készen állnak. Ahogyan a hadifoglyokat a tábor fizikailag integrálja a kivégzésükkel, úgy a többi rab is integrálja a holttesteiket, ez esetben mint puszta tápanyagot: legvégső tárgyat. Ezek a törések makro szinten is megjelennek. A kannibalizmusból akarata ellenére kimaradt elbeszélő egy társára, aki az agyvelő fogyaszthatóságáról mesél neki, nemcsak úgy hivatkozik mint muzulmánra (ahogyan az előző szekcióban láthattuk, a muzulmán a biopolitikai elidegenítés legvégső pontja), és nem is csak úgy említi, mint zsidót, hanem mint észt zsidót.⁵⁴ A fajgyűlölet vagy a másság gyűlölete tehát nemcsak átvitt, hanem szó szerinti értelemben is megmutatkozik mint gyilkos vendégszeretet, túlélési ösztön és kannibalizmus. „Az embert rángató törvények ilyenek […] és [Borowski] gyűlöli ezeket a törvényeket. Gyűlöli önmagában az életösztönt, mert kannibáli. Vele szemben azonban csak a kötetnyitó Kővilágban exponált Semmi áll”.⁵⁵

A kannibalizmus motívuma megjelenik a Találkozás a gyerekkel című történetben is, amelyben a már amerikai fennhatóság alatt lévő táborból elszökött két rab (akiket feltehetően az amerikaiak is bezártak, vagy csupán nem hagyhatják el a tábor területét) a nem-elégetett holttestek felzabálásával viccelődik, és ezután egy német nőre és gyerekére törnek rá. Ami ezután történik, pontosan nem derül ki a történetből, a végkifejlet sejthető. A gyűlölet ezen fajtája indokot ad az áldozat és az elkövető dialektikájának vizsgálatára a Kővilág narratívájában.

Áldozat és elkövető

A Kővilágban sokszor megjelenő kápók, azaz tábori elöljárók mindig a kegyetlenség és az embertelenség megtestesítői. Az SS valóban alkalmazott a rabok közül néhányat a többiek megregulázására vagy megbüntetésére, ráadásul könnyen válogathattak a táborokba küldött erőszakos bűnözők közül, akiket a már korábban is megmutatkozó szadizmusuk tehetett megfelelő jelöltté. Viszont függetlenül mindattól, amit a táboron kívül vagy belül követtek el, ezek a kápók ugyanúgy akaratuk ellenére kerültek oda, mint mindenki más. Agamben meglátásai az orvosi kísérletek alanyairól tulajdonképpen értelmezhető lehetne rájuk is: „az »önkéntes beleegyezés« fogalma egy dachaui fogoly esetében egyszerűen értelmetlen, még akkor is, ha életkörülményei megjavítását csillogtatják meg előtte”.⁵⁶ (Haláltáborban, de munkatáborban is, feljebbvalónak nemet mondani nem egy opció, az életkörülmények javulása pedig igencsak relatív, ráadásul ideiglenes, ahogy azt láthattuk A csomagos ember esetében. A kápó olyan áldozat, aki bár saját maga is erőszaktevő, ebben a helyzetben az áldozatisága miatt az. A táborok felszabadítása után a volt rabok ezeket a társaikat nemcsak kiközösítették, de akár meg is lincselték, ezzel a kápó ismét áldozat lett, míg korábbi áldozatai elkövetőkké váltak.

A Hallgatás című novellában, a már felszabadított haláltábor egyik blokkjában. az egykori rabok megkötözött társukat rejtegetik az amerikai tisztek elől. Miután meghallgatják az utóbbiak erélyes beszédét, a megkötözött férfit halálra tapossák. A bosszúállás ösztöni szinten még valamennyire érthető indíték, viszont, ha a tábori kápó nem szabad akaratából cselekedett, meggyilkolása emiatt nem igazán mondható erkölcsileg indokoltnak, már ha a gyilkosság egyáltalán lehet az. Viszont külső megfigyelőként mi alapján ítélhetjük el azt, aki egy haláltáboron vagy bármilyen rendkívüli állapoton belül, és így azok hatására cselekszik, valamint beszélhetünk-e ilyen esetekben önálló, tehát büntethető akaratról? Köztudott, hogy sok felelősségre vont náci tiszt vagy hivatalnok is hasonló érveléssel próbálta elhárítani magáról a felelősséget. A nürnbergi perek esetében ugyan nem, de a második világháború tágabb kontextusában már sokszor nehéz egyértelműen kijelölni a tettest és az áldozatot, vagy még inkább a bűnös és az áldozati szerepeket.⁵⁷ A háború okozójának és főbűnösének hivatalosan a náci párt lett megnevezve, annak elitjét pedig bebörtönözték és esetenként kivégezték. A bűncselekményeket végrehajtó átlagos SS, vagy még inkább Wehrmacht katonákat viszont nyilvánvalóan nem lehetett tömegével kivégezni, bezárni, vagy komolyabb módon elítélni, ahogyan Németország, a csatlós államok (mint Magyarország) és a megszállt területek kollaboráns polgárait sem. Ha ezek az emberek nem voltak, vagy nem mind voltak elítélhető tettesek, akkor tulajdonképpen ártatlanoknak mondhatók-e, és mint olyanok, vajon a háború alatt vagy az utána megélt szenvedéseikben áldozatok-e? Lehet-e valaki egyszerre mindkettő? Ebben az értelemben már maga a törvény is üres fogalom, amely Agambennél (aki ezt Walter Benjamin alapján kezdi el vizsgálni) „érvényes, de nem jelöl”, egy jelentésnélküli metafora. A kivetettség tehát minden állampolgárra vonatkozik: „ez a szuverén viszony eredeti struktúrája, és a nihilizmus, amelyben ma élünk […] ennek a viszonynak a napfényre kerülése”.⁵⁸ Akik Borowskit nihilizmussal vádolták, nem értették, hogy Borowski pontosan egy nihilista berendezkedést vádol, ami a legtágabb értelemben a modern (nemzet)állam, szűkebben véve a nácizmus. Ezek egyértelmű és elsődleges áldozatai az oda internáltak, a leginkább kivetettek, illetve a Wehrmacht által Kelet- és Közép-Európában tömegesen megölt vagy bántalmazott lakosok, többségében zsidók, akik közül kevés túlélő maradt, és még kevesebb maradt közülük, aki képes volt beszámolni a sorsáról. Sokszor azokban, akik tanúságot tesznek, inkább munkálkodik a bűntudat áldozatiságuk ellenére, miközben a tényleges, de meg nem büntetett elkövetők, a fasiszta és fajgyűlölő országok törvénytisztelő állampolgárai hajlamosabbak áldozatként érezni magukat.⁵⁹

A háború vége című novellában ez az ambivalencia egy igen groteszk mellérendelésben jelenik meg. Egyfelől láthatjuk, ahogy a visszatérő, állatias, dühödt tömeg szétveri a tábort. Másfelől, elénk tárul a német vidéki lakosság bús, de már-már idillikus megemlékezése a frontokon harcoló, háborúban elvesztett rokonaikról, szeretteikről, akik nem kizárt, hogy tábori őrök is voltak. Még nyugtalanítóbb a Találkozás a gyerekkel, amelyről korábban már szó esett. Ennek alapján, mint ahogyan a meglincselt kápók esetében is, a nácizmus áldozatai képesek elkövetőkké válni, így saját áldozatokat szedni. Az áldozatiság elkövető és áldozat dialektikája, viszont az elkövető nyilván nem tekinthet úgy az áldozatára mint áldozatra. A nácik is magukat elsősorban a „nemzetközi zsidóság” áldozatainak tekintették.⁶⁰ Tehát az elkövető nézőpontja az áldozat-elkövető dialektika tagadása, akár annak kooptálásával is, miközben a valós áldozat csak egy elkövetővel szemben tudja meghatározni magát. Baudrillard-nál a „jó” lényege a jó-rossz dialektika, míg a „rossz” lényege nem a „jó” tagadása, hanem a jó-rossz „dialektikának [a] tagadása, a Jó és a Rossz radikális szétválasztása”. Ebből következik „a Rossz princípiumának autonómiája”: „a Rossz tehát a játékmester, […] a győzedelmes örök antagonizmus uralkodása”.⁶¹ Mintha Borowski ezzel tisztában lett volna, és ezzel nem bírt megbékélni: „szervileg volt ép erkölcsű ember.”⁶² Művészetének autonómiájával inkább veszi fel elbeszéléseiben az elkövető szerepét, és így, ha nem is megszünteti, de legalább az irodalomban felszínre hozza az agresszió princípiumát. A Kővilágban így nem válik el radikálisan egymástól a „jó” és a „rossz”, az áldozat és az elkövető. Ennek érzékletes példája az Opera, opera novella, ahol az elbeszélő elérzékenyülve néz egy börtöncellában játszódó jelenetet a zöld SS kabátjában, amelyet a táborból való távozásakor kapott a csaláning helyett, ám ezután a társát, aki egy német nő, szexuálisan molesztálja. Ennek alapján felhozható a társadalmi normalitás-deviancia szembeállítása is.

Deviancia

A modern társadalom szereti az abnormálist és a társadalomellenest a szexuális deviancia vonalai mentén kijelölni.⁶³ Gondoljunk a homoszexuálisok üldöztetésére vagy az antiszemita propagandában a zsidó férfiak szexuális ragadozó és a zsidó nők buja, csábító szerepére. Ahogyan a fegyelemközpontú politikai anatómiában a modern állam megteremti az önmagáéval megegyező és számára ideális humán szubjektumot,⁶⁴ azaz a városban a polgárt, a gyárban a munkást és a hadseregben a katonát, ugyanúgy képes a tág értelemben vett táborokban a nem szubjektumot, a társadalomban az aszociálist, azaz a nem társadalmit megteremteni. A koncentrációs táborokba internáltak a róluk faji alapon kialakított hamis képre, a nem emberi kategóriájára legfeljebb az internálás után hasonlíthatnak. A Kővilágban eleve ez az elembertelenített állapot dominál, amely véleményem szerint lengyel szemszögből egyfajta posztkoloniális állapot. Nincsenek a Kővilágban olyan történetek, amelyek időben vagy térben Auschwitzot megelőznék, és a mű több mint kétharmada már Auschwitz felszámolása és a népirtás megállítása után játszódik, tehát materiálisan túlmutat a táborokon. Viszont láthatjuk, hogy ez az állapot nem számolódik fel: az erőszak folytatódik az emberek közt, és a korábbi áldozatok válnak elkövetőkké.

A már említett Opera, opera példája a nemi erőszaknak, ami akár a bosszúállás egyik formája is lehet. Az itt megjelenő durva, már-már állatias szexualitás egy publikus térben erős elhajlás a társadalmi normától. A Találkozás a gyerekkel bizarr külsejű, morbid módon viselkedő szereplőiről a szöveg azt sugallja, hogy az általuk megkeresett német nőt és kislányát megerőszakolják, meggyilkolják, és talán meg is eszik. Egy kislány szintén a tárgyiasító szexualitás célpontja lesz a Kánikulai délutánban, amely viszont már a városban játszódik, és az elbeszélő így csak bámulja a kamaszlány széttett lábait. A modern társadalom ilyen módon tehát nem elkülönülés nem emberi és emberi, természeti és kulturális, aszociális és szociális között, hanem egyfajta átmenetet alkot, illetve átmenet és elkülönülés egyszerre.⁶⁵ Ez a koncentrációs táborokba deportáltakban, illetve a táborok túlélőiben csupán élesebben, és ezért nyilvánvalóbban mutatkozik meg. Tágabban véve, az ilyen mozgó keretrendszerek ideológiai és marginalizáló antagonizmusa abban mutatkozik meg, hogy azok az emberek jutalmazódnak, akik a különböző faji, kulturális vagy egyéb prekoncepcióknak, külön-külön vagy szimultán, azok kezdetétől, sőt eredetétől fogva megfelelnek, míg azok, akik nem, fokozatosan elidegenítődnek attól a paradigmától, és tovább marginalizálódnak ahhoz képest.⁶⁶ A homo sovieticus tulajdonképpen ezt takarja, nem kevés derogáló gúnnyal. Így a posztszovjet államok határain belül beszélhetünk egyfajta neoorientalizmusról, amely nem fajirtó szándékú, hanem elsősorban a neoliberális gazdasági és szociális értékek mentén jön létre, mint a kétezres évek eleji Lengyelországban, ahol az elmaradott, továbbra is „szovjetes” vidéki Lengyelország a dichotómia szerint nem intellektuális, elitellenes és kettős mércével mér, ezért nem is teljesíthet jól a gazdaságban, tehát aszociális és civilizálatlan. Míg vele szemben az új, kapitalista értékrend nagyon is intellektuális, tiszteli a társadalmi elitet, egységes standardokkal bír, ezáltal jól teljesít az új gazdaságban: egyszóval proszociális, és a civilizált embert képviseli.⁶⁷

A Kővilágban hasonló dichotómia jelenik meg, viszont a második világháború kontextusában: a demarkációs vonal nemzeti szinten a deportáltak és a nem deportáltak között, nemzetközi szinten pedig a megszállt ország és a szövetséges hatalmak, itt az Egyesült Államok között húzódik. A már elemzett Hallgatásban az amerikai katonák képviselik a törvényt, és így azon keresztül egy specifikus civilizációt, velük szemben a lincselő blokk pedig annak hiányát. Az „Independence day” címében angolul szereplő, idézőjelbe tett függetlenség napja mintha a lengyel függetlenséget fanyar gúnnyal célozná meg. A háború legelején eltörölt lengyel szuverenitást végső soron nem a lengyel, hanem az amerikai hadsereg állította vissza, és így az utóbbi határozhatja meg a civilizáció és a civilizálatlanság, úgyszólván a lengyelség kereteit.⁶⁸ Ennek pedig az is része, hogy az amerikai katonák maguknak kedveznek az értéktárgyak begyűjtésénél, ami itt specifikusan a jó minőségű élelmiszerek felhalmozását, illetve azok által a nők kizsákmányolását jelenti. A lengyel férfi gúnyolódására az amerikai katonák testi fenyítéssel és bebörtönzéssel reagálnak. Ebből a szempontból az utóbbiak nem viselkednek máshogy, mint a tábori kápók vagy az SS. Persze, fontos különbség, hogy az amerikaiak a szabálysértőt, a saját foglyukat nem ölik meg, és szigorúan véve nem is éheztetik. Az egyenlőtlen viszony azonban továbbra is fennáll. Kéretlen és nyers őszinteségével a sütésen rajtakapott, és ezután cellába zárt lengyel férfi elidegenedik az amerikaiaktól, Kelet-Európa elválik az úgyszólván Nyugattól. Hasonlóképpen, a Kisvárosi nyárban a háború sújtotta lengyel vidék leírásában az egzotikus cirkuszi állatok és mór stílusú erkélyek keleties képei között kissé anakronisztikusnak és kiüresedettnek hat az apró református templom szélkakassal, a sokszínű fehérneműk pedig lengedezve száradnak a nyári szélben. A posztkolonialitás tehát nem szűnt meg a nácik legyőzésével, sem Kelet-, sem Közép-Európa nem lett a kulturális Európa része: még mielőtt politikailag teljesen átengedték volna Kelet-Európát a Szovjetuniónak, azaz már a vasfüggönyt megelőzően komoly biopolitikai törések választották el a térséget az euroatlanti társadalomtól. Ezequiel Adamovsky nevez meg egy bizonyos euro-orientalizmust, amely a 20. század elején bukkant fel, a második világháborúval pedig drámaian felerősödött, hatása még a kétezres évek elején is érezhető volt. Gyökerei a 18. századi francia és a frissen megszülető orosz birodalom közti szembenállásig vezethetők vissza. Adamosky Foucault és Edward Said nyomán írja azt, hogy az euro-orientalizmus egy diszkurzív struktúra, amellyel Nyugat-Európa szimbolikusan elrendezi és szabályozza kapcsolatát Kelet-Európával. A Kelet így a normatív kettőség alján helyezkedik el mint a modernség, a kultúra és a haladás „hiányának helye”⁶⁹. A Nyugat szerint a Kelet tehát elhajlás, deviancia.

Melankólia

Borowskinál az idegenség mint létélmény az esztétikumtól való elidegenedésben is megmutatkozik. Walter Benjamin a történetmondóról az azonos című esszéjében azt írja, hogy az elbeszélésben maga a történetmondó sohasem jelenlévő egyén, továbbá, hogy a mindennapi tapasztalatunktól az elbeszélés egyre távolabb esik.⁷⁰ Az első világháború traumájának betudhatóan „a tapasztalat árfolyama” ekkoriban vészjóslóan lecsökkent, azaz a háború egyfajta tapasztalati szegénységet, „némaságot” hozott:

a háborús könyvek tíz évvel későbbi áradata minden volt, csak nem szóbeli tapasztalat, […] mert egyszer sem cáfolták meg alaposabban a tapasztalatokat, mint ahogy a stratégiaiakat az állóháború, a gazdaságiakat az infláció, a testieket az éhezés, az erkölcsieket a hatalom birtokosai.⁷¹

Mindez igen nyugtalanító párhuzamot mutat a második világháborús állapotokkal, de különösen a náci haláltáborokokat jellemző, korábban leírt biopolitikai, és az utána következő kulturális helyzettel. Még ha nem beszélhetünk is teljes némaságról, hiszen már a második világháború utáni években is igen jelentős beszámolók vannak a nácik emberiség elleni bűncselekményeiről, Borowski kortársai esetében még mindig sok az elhallgatott részlet, például a Muselmannokkal kapcsolatban.⁷² Borowski pedig, mint láttuk, a lengyel-szocialista fordulata előtt az irodalmi élet perifériájára szorult. A történetmondó, és különösen a haláltáborok történetmondója, avagy a művész idegen. Ugyanakkor, Benjamin egy másik szövegét beemelve, pontosan ez a művész lesz képes az uralkodó ideológia ellenében megvizsgálni a történelmet, méghozzá azok szemszögéből, akiken ezek a történelmi erők átgázoltak.⁷³ A benjamini történelem- és időszemléletben maga a múlt, a tradíció az agresszor eddigi konstans győzelmét jelenti; egy végtelen romhalmazt, amelyre Paul Klee Angelus Novusa, Benjaminnál „a történelem angyala” rettegve tekint vissza.⁷⁴

Mert a kulturális javak, […] mind olyanok, hogy [a történelmi materialista] nem tud borzongás nélkül gondolni eredetükre. Nemcsak a nagy zsenik kínlódásának köszönhetik létüket, hanem a névtelen kortársak robotjának is. Nincs olyan dokumentuma a kultúrának, amely ne volna egyben a barbárságnak is dokumentuma. És ahogy maguk a javak sem mentesek a barbarságtól, az áthagyományozás folyamata sem az, amelynek során egyik kézből a másikba kerülnek.⁷⁵

A fenti passzus összeolvasható az Auschwitzban voltunk két bekezdésével:

[Platón] hazudott. Mert nem az idea tükröződik a földi dolgokban, hanem a verejtékes, véres emberi munka. Mert mi emeltük a piramisokat, […] mi eveztünk a gályákon és húztuk a faekét, s ők írták a dialógusokat és a drámákat […].

Nem szép az, ami emberi kínból fogant. Nincs igazság, ami e kínt feledtetné. Nincs jó, amely igazolná.⁷⁶

E szerint az esztétika már csak a tradíció áthagyományozásának és átadásának lerombolása lehet, illetve csakis a tradíció megtörésével mutatkozhat meg a történelmi múlt sohasem látott súllyal és befolyással.⁷⁷

Mi sem igazolja jobban a Kővilág esztétikai értékét, mint az, hogy a kortársak Borowskit „nihilizmussal” vádolták, amely mögött valójában Borowski kérlelhetetlen művészi érzéke állt. A lány a kiégett házból novellában az elbeszélő gondolataiban felsejlő szépséges női alak valójában egy már halott és eltemetett lány, aki nem is abban a felégetett házban halt meg, amelyre az elbeszélő a lerombolt jelenből nosztalgiával gondol vissza. A táj, a város, és az emberek pusztulásán keresztül sejlik fel a művész számára az a világ, ami megmaradt. „A regényíró elfogadja ezt az örökséget, de ritkán teszi ezt mély melankólia nélkül”.⁷⁸ A regény így lesz a „transzcendentális hajléktalanság kifejeződése”.⁷⁹ A létidegenség így válik melankóliává, és így lesznek A csomagos ember és A szoba felsorolt tárgyai a művészeti melankólia tárgyai. Az írógép itt funkcionálisan és szimbolikusan kiüresedve hever az elbeszélő mellett, ahogyan a Dürer melankolikus angyalát körbevevő tárgyak.⁸⁰

Maga a Kővilág sem lehet a múlt, a halottak visszahozatala az életbe, hanem csakis a hiányuk elevensége, az emlékezés melankóliája. „A melankólia elárulja a világot a tudás kedvéért. Kitartó elmélkedése azonban felveszi a holt tárgyakat szemlélődése körébe, azért, hogy megmentse ezeket”.⁸¹ Akárcsak Agamben Dürer előbb említett metszetéről szóló elemzésében, a jövőbe tekintő művészet angyala a múlt hasznavehetetlen és jelentéstelen rom- és tárgyhalmazaival van körülvéve. A melankólia pedig abból a tudatból fakad, hogy önnön világa egy olyan valóság nosztalgiája, amelyet csak annak elvalótlanításával, azaz lerombolásával képes birtokba venni.⁸² „Az angyal melankóliája annak a tudata, hogy elidegenedett a világtól és a világ idejétől: állandó stagnálásban, atemporális módon létezik, a terra aesthetica időtlen (vagy időn kívüli) senkiföldjén”.⁸³ Ez az atemporalitás vagy létidegenség jelen esetben maga a posztkoloniális állapot, a megszállás után hátramaradt, funkcióját vesztett dologi világ. „A múlt, amely egyszersmind csakis saját elidegenedésének pillanatában jelenhet meg”.⁸⁴ Borowskinál ez a leégetett város, és az annak peremén elszórt háborús gépek roncsai, de legfőképpen az elhunytak hiánya.

3. A NYELVI ELIDEGENÍTÉS

Irónia és demisztifikáció

A korábbiakban leírt posztkolonialitás és létidegenség egy irodalmi esztétika esetében csakis a nyelven keresztül, ez esetben a nyelvi közölhetőség ellehetetlenítésén keresztül valósulhat meg. A következőkben a Kővilág nyelvi fundamentumok szintjén végbemenő elidegenítő effektusait fogom elemezni.

Paul de Man iróniameghatározása alapján az irónia maga a nyelvi érthetetlenség: „mintha csak a nyelv olyan módozatának leírásával mondhatnánk el ténylegesen, mit is gondolunk, amely nem azt gondolja, mint amit mond.”⁸⁵ Ez tovább árnyalható de Man azon kitételével, hogy a posztmodern narratívában felfedezhető a filozófiai irónia egyik kulcsfontosságú eleme, a fikció és valóság határát elbizonytalanító parabázis is:

amennyiben az irónia Schlegel szerint permanens parabázis, úgy mi azt állíthatjuk, hogy az irónia a trópusok allegóriájának permanens parabázisa. […] A trópusok allegóriája saját narratív koherenciával, önálló rendszerszerűséggel rendelkezik, és az irónia ezt a koherenciát, ezt a rendszerszerűséget szakítja meg és bolygatja fel.⁸⁶

A Kővilágban a káosz retorikája az olvasás aktusának elidegenítését szolgálja.

Bár az egész kötet igencsak anekdotikus hangnemben íródott, retorikai parabázisokat is tartalmaz. Példa erre az egymást kiegészítő, és így a kötet keretét egyfajta hurokká formáló nyitó- és zárónovella, a Kővilág és a Látogatás. Az előbbi végén az elbeszélő leül az írógépéhez, tehát az írói folyamat kezdetét látjuk, miközben maga az elbeszélés már megelőzte azt, míg az utóbbiban az írás egy pontján szólít meg minket ismét közvetlenül a szerző. Illetve, a Kővilág-novellában megfogalmazódó, amolyan ars poetica is betudható egyfajta iróniának: „meg akarom ragadni a dolgok, az események és az emberek lényegét […] monumentális, évszázadokra szóló epikai művet akarok írni, amely méltó lenne e halhatatlan, súlyos kővilághoz.⁸⁷ Először is, az idézet második fele, talán az utolsó pont kivételével szembe megy Borowskinak a kötet elejéhez rendelt előszavával: „e rövid elbeszélések némelyike egyszerűen realista, van, ami jelentéktelen apróság, s van, amelyben más írói magatartásokkal kapcsolatos kritikáim fogalmazódnak meg”⁸⁸ . A kötet előrehaladtával, de különösen annak végéhez érve, az imént megfogalmazott nagy narratíva teljesen értelmetlenné válik. Hiszen a világ, amelynek értelmet kellene adnia, fundamentálisan értelmetlen, és így az irónia nem kiküszöbölhető.⁸⁹ Az irónia tehát nem leválasztható a narrativitás kontextusától, a teljes Kővilág értelmezhető reflexióként a művészet, ez esetben az irodalom, és kiváltképp az intézmények torzításaira, akár hazugságaira⁹⁰, és mint olyan, dekonstruktív.

A narratíva mikroszintjén, a Schillinger halálában iróniával súlytalanodnak el az egymást követő tragédiák az elbeszélői hangnemben, tehát az elbeszélésen belül. A más SS tisztekhez képest is különösen kegyetlen Schillingerről szóló elbeszélésbe ékelődik egy sonderkommandós tárgyilagos, közönyös beszámolója. Először arról, hogyan terelte be az ismerőseit, köztük az apját a gázkamrákba, majd arról is, hogy hogyan kergette társaival szintén a gázkamrákba a legutóbbi csoportot. Ennek kapcsán arról panaszkodik, hogy mennyi nehézséggel és fáradtsággal járt, mivel a tömeg fellázadt. Az ezt kirobbantó történés az volt, hogy egy névtelen nő, akinek a lemeztelenített testét a kommandós tárgyiasítja, le lőtte Schillingert annak saját pisztolyával, miután az utóbbi ki akarta rángatni a tömegből, feltehetőleg, hogy megerőszakolja. Az elbeszélővel közösen gúnyolódnak Schillingeren, de ezután az elbeszélő a sonderkommandóséhoz hasonló, tömör, már-már szintén gunyoros hangnemben közli az olvasóval, hogy az őrök a sonderkommandóst társaival együtt megölték az utóbbiak által szított lázadás, és az azt követő szökési kísérletük alatt. A szöveg az irónia szót többször is a köznyelvi értelemben használja, tehát az elbeszélő megnyilvánulásai szerint valamennyire poétikus, akár úgymond humoros, hogy minden igyekezetük ellenére a kommandó sorsa végső soron ugyanaz, mint a névtelen nő és csoportja, valamint Schillinger sorsa. Maga Schillinger esete olyan, mint egy orra bukás, csakhogy ez egy haláltáboron belül történik, és így halálos következményekkel jár. Betudható ez a Baudelaire által alantasabbnak tartott interszubjektív „humornak”, miközben a rabok esete, de különösen a sonderkommandósé, már „a kettéválás” „humora”, tehát önirónia.⁹¹ A táborlakók helyzetük miatt eleve meghasonlottak, elidegenítettek, tehát önmagukra, és így az egész táborra kívülről reflektálnak. „A sors iróniája”⁹² – ennyivel tudja le az elbeszélő Schillinger és a sonderkommandós történetét. Az, amit Schillinger az utolsó pillanataiban értetlenkedve nem tud megérteni, mert sohasem tudatosult benne igazán, az általa ellenőrzött tábor természete; ezért „nevethetnek rajta” közösen a rabok, de végső soron a sonderkommandós is ebbe a hibába kényszerül. Mindebben semmi nevetséges nincsen, és ezzel Borowski is tisztában van. Karakterei groteszk módon könnyed viselkedésével, jellemével⁹³ és magával az iróniával képes megvilágítani Auschwitz teljes kilátástalanságát. Az elbeszélés súlytalansága az olvasóra helyezi a moralitásnak, vagy a moralitás hiányának a súlyát.

Adorno írja a magas fokú művészetről: „derű és komolyság, tragikum és komikum, élet és halál folyamatos vibrálása, és ezáltal ezek alternatíváinak elmosódása. A derűn és a komolyságon túli művészet a világ teljes varázstalanításánál fogva éppúgy lehet a megbékélés, mint az iszonyat rejtjeles írása”⁹⁴ . A Kővilág narratívájában és általánosan Borowski prózájában a nevetés válik nevetségessé, így juttatja el az olvasót az igazi kétségbeesésig, „a nevetést könnyek nélküli száraz sírás váltja fel”.⁹⁵ Ha igazat adunk Adornónak, hogy Auschwitz után már nem lehet barbárság nélkül írni, akkor az írás már csakis iróniával mehet végbe, mint nem írás. Borowski nem azért írta a Kővilágot, saját bevallása, illetve Spiró és Körner olvasatai szerint, mert a haláltáborokról akart írni, ő pusztán írni akart. Viszont sok szempontból ez lehetetlen az Auschwitzra való reflexió nélkül, különösen a negyvenes évek végén, de ma sem kellene, hogy máshogy legyen.⁹⁶ A végletekig vitt biopolitika, a legmagasabb fokú emberi szenvedés és elidegenedés létrejötte után az emberi ártatlanság, a ráció és a nagy narratíva megőrzése hamis megbékélés, amelyből hiányzik a realitás súlyos igazságtartalma⁹⁷. (A művészet nem üresedett ki, pusztán a művésznek az imént tárgyaltak szerint még realistább művésznek kell lennie az olvasó elidegenítése, és paradox módon az irónia által. „A hideg, távolságot tartó elbeszélés, mely még a borzalmat is úgy adja elő, mintha az a szórakoztatást szolgálná, ugyanakkor éppen, hogy megláttatja a borzalmat”⁹⁸ . Példa erre a hazai irodalomban a Sorstalanság, amelynek eleinte szintén nem volt különösebben pozitív recepciója. A korábban megjelenő, iróniát tartalmazó idézet első fele, illetve maga a Kővilág antiesztétikaként is leírható: „»megragadni a világot«, ahelyett, hogy benyomásokat vonnánk ki belőle, a tárgyakban, az emberekben, az eseményekben dolgozni, közvetlenül a valósban, s nem a benyomásokban. Megölni a metaforát.”⁹⁹ Így lesz az írás a demisztifikált valóság megörökítése. „A beszéd maga, a nyelv, a mitikus énekkel való ellentétben a megtörtént szörnyűség emlékezve rögzítésének lehetősége”.¹⁰⁰ Az iróniával dekonstruált beszéd a világ igazi írásos megragadása, a demisztifikáció által lesz az irodalom igazán emberi, a tragikum nélküli tragédia a valóban tragikus.

Idegen nyelvűség

Természeténél fogva az irodalom kulcskérdése a nyelv, akárcsak a posztkolonialitás esetében, ahol maga a kultúra eleve nemzetek közti átvitel, fordítás eredménye.¹⁰¹ Vannak azok az exgyarmati, dekolonizált országok, amelyekben az irodalmi nyelv, sőt a beszélt, többségi nyelv a gyarmatosítóé. Ezáltal például az angol, francia, vagy spanyol ajkú irodalom sokkal szélesebb olvasói rétegekhez képes eljutni. Ezzel szemben más, hasonlóan perifériára szorult, akár szintén a klasszikus értelemben, vagy az általam az első fejezetben használt tizenkilenc-huszadik századi értelemben posztkoloniális, marginalizált nemzetek egyedül a fordítások útján juthatnak el egy nemzetközi közönséghez. Viszont még ez is gyakran az adott nyelvtudományi területre, például a szlavisztikára szűkül. Borowski prózáinak ugyan léteznek angol nyelvű kiadásai, de inkább csak a haláltáborokról beszámoló korai műveiből készültek válogatások. Ezzel szemben a magyar antológia már 1971-ben sokoldalúbb volt. A dolgozatomhoz használt 1999-es, Körner Gábor által szerkesztett kötet pedig valóban igényes: nemcsak, hogy tartalmazza Borowski összes irodalmilag jelentős (szocreál fordulat előtti) prózáját – és ne felejtsük el a Spiró György által fordított líráját sem, amely ez alkalommal nem témánk –, hanem mindezen felül az adott kötetek eredeti kompozíciójukkal szerepelnek benne¹⁰².

Érdemes a Kővilág azon pontjait is megfigyelni, amelyeket nem, vagy nem teljesen fordítottak le, mint a német vagy az angol nyelvű kifejezéseket és mondatokat. A német elsősorban a táboron belüli elnyomás, az embertelenség nyelve, amelyet a raboknak is utánozniuk kellett, mint azt az aszocialitás kapcsán írtam. A tábori nyelv tulajdonképpen egy hibrid nyelv, tele szlenggel és olyan sajátos kifejezésekkel, mint a már említett muzulmán szó, vagy a kommandó (egy adott munkán/helyen dolgozó munkaosztag), a kápó (a munkaosztagot irányító rab), a csicskás (a kápó segédje), az apel (létszámellenőrzés), a prominens (jobb helyzetben lévő rab, pejoratív értelemben), a szauna (fürdő és tetvetlenítő), valamint a fleger (a szanitéc rab).¹⁰³ Ezek egyfelől a már említett úton, az SS-től átvett német kifejezések, amelyek közül néhány mintha a börtönszlengből származna (csicskás), de van köztük olyan is, amely a keserű irónia eredménye (szauna).

Az 1999-es magyar kötet az értelmezést lábjegyzetekkel segíti, amelyek egy részét Borowskitól veszi át, aki azokat az Auschwitzban voltunkhoz írta . Viszont a magyar fordítás, például a muzulmán kapcsán felmerül a kérdés, mennyit vesztünk el ezeknek a szavaknak a magyarításával. A magyar nyelv sok szót átvett a németből, így mondjuk a láger átültetve a magyarba nem nagyon különbözik az eredeti, német Lager-től. Viszont Borowski pontosan az olyan típusú átvételt, mint amilyen a Lager lengyelesítése lagier-ré, felettébb nehezményezte, mint a tapasztalat utólagos elferdítését.¹⁰⁴ Jelen vannak azonban egy az egyben olyan német vagy angol mondatok is, mint amilyeneket az Opera, operában mond a pszeudo elnyomóból áldozattá váló német nő, vagy a felszabadítóból elnyomóvá váló amerikai katona az „Independence Day”-ben. Ezzel a „belső meghasonlottsággal” a Kővilág igen közel kerül a posztkolonialitás immanens kulturális hibriditásához.¹⁰⁵

A fordítás „célszerű” eszköz tehát a nyelvek „legbensőbb viszonyainak” kifejezésére, ez azonban csak ideiglenes feloldása lehet a nyelvi idegenségnek.¹⁰⁶ Vagyis: „minden fordítás csak valamiféle ideiglenes módja a nyelvek idegenségével való szembenézésnek”.¹⁰⁷ (Ebből a szempontból a Kővilág szerencsés adottsága, hogy egy nyelvileg idegen környezetet ábrázol, témája tehát maga a nyelvi, illetve azon túl az ontológiai idegenség, egy elidegenedett világ felmutatása.

A fényképezés mint elbeszélői technika

Az előzőek alapján mintha a Kővilág folyamatosan a prózanyelv és a regényforma narrativitásának határaiba ütközne, azokat feszegetné. Borowski korábbi írásaihoz képest a Kővilágot alkotó novellák rövidek, így formailag sokkal kötöttebb az egész mű, már-már töredékes, mint arra korábban utaltam. Többnyire még mindig egyes szám első személyű elbeszéléseket találunk, de már vannak kivételek is, mint például a Találkozás a gyerekkel vagy az „Independence Day”. A visszafogott megformálás kiemelt szerepét tükrözi az a hatalmas műgond is, amellyel Borowski a novellákat elkészítette. A legjobban ezt maga Borowski írja le a Kővilág 1948-as előszavában: „ A rövid elbeszélés olyan, mint a szűk gallér, gátolja a szabad légzést. Leszoktat a magyarázatról és a tárgyalásról, rászorít a cselekmény, idő és helyszín egységére, az íróból fényképezőgépet csinál.”¹⁰⁸ Tehát a rövidpróza itt szerkesztési és kompozíciós elv, az esztétikai megformálás szerves része, amelyben megjelenik a realizmusra való törekvés is. 

Ezt az úgymond objektív valóságábrázolást Borowski a fényképezéssel azonosítja, és közelebbről megvizsgálva, majdhogynem szó szerint vehetjük a fényképszerűséget a Kővilág tekintetében. Ahogy korábban Benjaminnál, Susan Sontagnál is az elidegenedés egyik lépcsője az írott nyelv, különösen a nyomtatott „betűvé absztrahált szó”, a fénykép ennek az elidegenedésnek egy sokkal magasabb foka.¹⁰⁹ A távolságtartás felfogható traumatapasztalatnak is: egy auschwitzi rabnak nem volt más választása, mint végignézni azokat az embertelenségeket, amelyeket rajta és társain követtek el. Mindkét esetben úgy résztvevője az eseményeknek, hogy azokon nem tud változtatni: az utóbbinál társai szenvedése vagy halála közben az auschwitzi túlélő, a szemtanú csakis passzív megfigyelő lehetett. Hasonló módon, a fényképész a fényképezés pillanatában nem avatkozhat bele a történésekbe. A tanúskodás mellett el is távolítja magát az eseményektől, viszont a szemtanúsággal szemben a fénykép megteremtése és tanulmányozása egyfajta biztonságérzetet, megnyugvást adhat.¹¹⁰ Bár Sontag ezt a turizmussal kapcsolatban jegyzi meg, nem feltétlenül más a háborús vagy az emberi kegyetlenséget ábrázoló fényképek logikája. Ebből származik a fényképezés voyeur sége, a fényképező efféle morális ambivalenciája, a kamerának ugyanis minden tárgy érdekessé, és még inkább érdekességgé, kameraobjektummá válik: a fénykép alanyai így meghalhatnak, de a fénykép akár készítőjét is túléli.¹¹¹

Auschwitz és a náci bűncselekmények máig izgatják az emberek tudatát. Auschwitz maga egy turisztikai pont, ahol fényképeket lehet készíteni. Az ott korábban készült archív, illetve a haláltáborokat reprezentáló felvételek bejárták az egész világot. Emlékezetpolitikai szempontból mindez rendkívül fontos, hiszen a fénykép nemcsak cáfolhatatlanul bebizonyítja a bűncselekményeket, hanem az elkövetőiket is vádolja.¹¹² Viszont míg az új generációk időben egyre távolabb kerülnek Auschwitztól és a többi haláltábortól, az azokról készített képanyag egyre nagyobb mennyiségben elérhető. Baudrillard boncolgatja azt az kényelmetlen gondolatot, hogy az efféle tárgyi, „mesterséges emlékek” fogyasztása tulajdonképpen a népirtás folyamatos újrajátszása. Egy olyan elidegenítő médiumon keresztül, mint a televízió (azonban mondhatnánk akár a fényképalbumokat vagy az internetet is) egyenes út vezet a bűncselekmények valódi mivoltának kiüresedéséhez. Ahhoz a feledéshez, amely tulajdonképpen a nácik végcélja volt. Így retroaktívan valósul meg a teljes pusztítás, tömegszinten elérvén „esztétikai dimenzióját”.¹¹³

Továbbra is Baudrillardnál maradva, nála a televízió alsóbbrendű a mozival szemben, mivel annak még mindig van egy bizonyos „mítosza”, habár a tévé befolyása miatt egyre kevesebb.¹¹⁴ Ezzel mintha Baudrillard Benjamin aurafogalmát kérné számon, viszont Benjaminnál már a mechanikai reprodukció által eleve elveszett a mű „itt és mostja”, úgy a filmnél, mint a fényképnél.¹¹⁵ Amit Baudrillard a pusztítás elfelejtésének, és az így elért „esztétikai dimenziónak” nevez¹¹⁶, összeegyeztethető azzal, ahogyan Benjamin írja le az imperialista háborút és a fasizmust mint a technika lázadását: „[az emberiség] oly mértékben elidegenedett önmagától, hogy saját pusztulását páratlan esztétikai élvezetként éli meg”.¹¹⁷

Borowski műveiben, de különösen a Kővilágban ennek a folyamatnak a fordítottja megy végbe: a teljesen elidegenített emberi létezés bemutatásán keresztül olyannyira elidegeníti az esztétikai tapasztalatot, hogy az ember felfigyel saját pusztulására. Az ember visszatalál saját magához, még ha ez a hazatérés nem is teljesen örömteli. A Kővilág nem az esetlegesen ellehetetlenült tanúságtételt próbálja igazolni az esztétikain keresztül, hanem a mű esztétikáját alapozza meg a tanúságtétel által.¹¹⁸ A fénykép mediális ereje adja annak tanúságtevő potenciálját, viszont a tömeggyilkosság mint teljes egészében tanúsíthatatlan esemény¹¹⁹ szempontjából ez paradox. Ezzel szemben Borowski a saját tanúságtételéhez igazítja a fénykép ábrázolási technikáját: képes adaptálni annak éles tárgyszerűségét, anélkül, hogy szolgai módon mindent a szemlélet célpontjává tenne. A Kővilág ezért rengeteg részletet elhallgat, sokszor az adott történet végkifejletét is. Azok a humanista pillanatok, amelyekre a haláltáborokkal kapcsolatos történetírás szeret fókuszálni mint az emberség győzelmére az embertelen körülmények ellenére is, itt alig jelennek meg. Ilyen aktusok nyilván voltak a rabok között, és még Borowski is leír itt néhányat a Látogatásban, ezeket azonban mindig kontrasztba állítja, és végső soron alárendeli az emberek alantasabb ösztöneinek. 

 A Kővilág objektivitása ellen tehát felhozható, hogy a fényképezés akkurátus utánzásához képest a műfaj válogat és szűkít.¹²⁰ Viszont a szekció elején taglalt töredékes forma miatt fel sem merül a Kővilág olvasása során, hogy az valamilyen megtörtént eseménysorozat utánzata lenne. A mű a posztkolonialitás, a létidegenség, a traumatapasztalat és az emberi katasztrófáról történő tanúságtétel hatásos irodalmi formája, mivel képes megőrizni a fényképek bizonyító és vádló erejét, illetve azokhoz hasonlóan sikeresen válik a világ egy nem teljes, de fontos darabjává, személyes vallomás helyett a valóság kicsiny felmutatásává.¹²¹

Egyéni megmunkáltságuk miatt mindez az egyes novellákról mind elmondható, azonban ezek Borowski szerint is egységbe rendeződve, mint apró fényképek, egyetlen albumot alkotnak: (posztkoloniális) alá-fölé rendelő diskurzusban megszülető benyomások képies és tárgyias leírásainak szerkesztett gyűjteményét. Az, amit Sontag megfogalmaz a fényképezésről, a Kővilág szerkesztési és poétikai elveiről is elmondható. A fénykép mintegy a világ „nyelvtani, és – ami még fontosabb – erkölcsi szabályrendszere”, mely által „úgy érezzük, az egész világot fejünkben tarthatjuk – akár egy albumot. Fényképet gyűjteni annyi, mint a világot gyűjteni”.¹²² Eszerint a Kővilágban egyetlen novella egy egész világot jelenít meg, sorozatuk a kötet egységébe rendezve pedig Borowski saját, rideg világlátását, a világ teljes erkölcstelenségét mutatja fel. 

Iróniája miatt ez a „monumentális epikai mű” már nem lehet igazán epikai mű, hanem csakis egy virtuális album. Borowski világa az idegenségé, írása a nem írás, emberiségről alkotott albuma az embertelenség gyűjteménye. A művön belül ennek egyfajta mise en abymje az Útinaplóban olvasott újság. Az utóbbi dátuma 1947. Az akkor zajló görög polgárháborúból közöl képeket angol katonákról, valamint a görög monarchia által kivégzett hadifoglyokat ábrázol (a kivégzőket itt fasiszta hadseregnek nevezve, reflektálva a korabeli lengyel kommunista álláspontra). Ahogyan az újságban egymás mellé rendeződnek a képek, úgy a Kővilág töredékeiből is egy bizonyos sematizáció kovácsol egységet. A narratíva egy vertikálisan szegmentált „kifejezésgép”, végteleníthető elemekkel, amelyek nemcsak egymást, hanem a működtetőt, tehát az elbeszélőt (aki a Kővilágban egy író), és végső soron a szerzőt is meghatározzák.¹²³ A haláltáborok rabjai és őreik, a különböző névtelen és meg nem szólaló női alakok, a német, az amerikai és az angol katonák, valamint a részeg, fegyveres lengyel rendőrök sorozatokat alkotnak. Valami hasonló történik a mikro szinten is. A Vacsorában a kivégzett orosz hadifoglyok „teste […] egyetlen zsákvászonnal fedett, s árnyékba borult húsdarabbá olvadt”,¹²⁴ az Opera, opera darabjában, „testek nyüzsgő gombolyaga tekergőzött elő, ragacsos plazmaként kimászott az udvar közepére, a napvilágra”.¹²⁵ A leigázottság, a kisebbségbe való kirekesztés, a társadalmi tagolódás okozta sematizáltság, és az így megszülető ontológiai idegenség ugyanúgy létezik a náci-fasiszta, a szövetséges katonai és az új, szovjet típusú lengyel bürokráciában, valamint magában a művészetben, beleértve az irodalmat is: egy „szuperstruktúrán” belül, amely elől ez az írói kifejezésgép nem elszökik, hanem azt megragadja, konfrontálja, és ezzel megszökteti előle a világot.¹²⁶

ÖSSZEGZÉS

Spiró egyik fő megállapítása Borowskiról, hogy irodalmát máig nem igazán övezi az azt megillető dicséret¹²⁷ csak bizonyos, magát a témát megillető részvéttel teljes emlékezés. „Auschwitz komor dicsősége”.¹²⁸ Dolgozatom célkitűzése, még ha szerény mértékben is, az életmű egy kis szeletének vizsgálata volt, néhány esztétikai szempont fényében. 

Reményeim szerint igazolódott, hogy Borowski nemcsak történelmi okokból fontos szerző, prózája ugyanis kiemelkedő éleslátással bír a korszakot, és az emberi lélektant illetően. Mindettől nyilván nem különíthető el maga a láger, Auschwitz. Borowski prózai munkasságának szerzői funkciója tulajdonképpen beszéd az arra képtelen áldozatok helyett, az ő helyükben tett tanúságtétel.¹²⁹ Ezek a teljes értékű tanúk, a muzulmánok, a totális deszubjektivizációt¹³⁰ képviselő, stigmatizált idegenek¹³¹. Borowski irodalma akkor is tanúságtétel, ha az ábrázolt események nem feltétlenül így, vagy – Borowski saját bevallása szerint – nem a szerzővel magával történtek meg.¹³²

A Kővilág mint szépirodalmi vállalkozás sajátos helyet foglal el tény és fikció között, mint ahogy maga a tanúságtétel is a lehetségesség és a lehetetlenség közötti küszöb.¹³³ Az egész mű átmenetiség az átmenetiségben, repedés egy hasadékban: radikális liminalitás, létidegenség. Mögötte viszont Borowskinál mindig meghúzódik az önmarcangolás, mert hogy ő a túlélők egyike. A történetmondó melankóliája tér vissza: „mindazt, amiről a történetmondó mesélhet, a halál szentesíti. Szavainak a halál ad tekintélyt”¹³⁴. Azonban pontosan azáltal, hogy képes nemcsak az áldozatok helyébe lépni, hanem azok elveszített nyelvét is átvenni, Borowski a legkiválóbb szerzők, vagy Agamben szavaival „auctorok” egyikévé vált, költővé. „Ami megmarad, azt a költők teremtik” – idézi Hörderlint Agamben.¹³⁵ Borowski kővilága nem a múlthoz, vagy a jövőhöz képest marad fenn, hanem mint maradék, „egy közép többlete”, és amiről szól az a történeti beteljesülés, a „fennmaradó idő”.¹³⁶

De mi az, ami fennmarad? Az 1930-as és 40-es évek pusztítása után szellemileg és fizikailag romokban heverő Európában elkendőzhetetlenül sejlik fel az állami biohatalom erkölcstelensége. A nemzetállam a benne élő embereket egymáshoz képest alá- és fölérendeli, saját hegemóniáját megőrzendően rendszabályozza szubjektumait. Ugyanígy bánnak a kiszolgáltatott országokkal a nagyhatalmak, legyen szó Kelet és Nyugat, vagy gyarmat és anyaország kapcsolatáról. Ebben a világban az egyén nemcsak a fölötte uralkodó szuperstruktúráktól, de saját társaitól is elidegenedik. Borowski Kővilága ennek a szörnyű, új világnak a tanúságtétele, amely az egyre pontosabb és egyre ridegebb dokumentatív eszköz, a fényképezés analógiájával kerül át az irodalomba. Az a kérlelhetetlen, és ezért vitathatatlan írói pontosság, amellyel az emberiséget vádolja, egyben a védtelen ember életerejének és kreativitásának bizonysága. Ezt tagadja a kortársak általi kirekesztés, és az őt máig övező hallgatás. A 21. században tehát még fontosabb töprengeni Tadeusz Borowskin és a Kővilágon, mint korábban.

1. Tadeusz Borowski: Kővilág: válogatott versek és elbeszélések. Ford. Körner Gábor, Fejér Irén és Spiró György. Budapest, Múlt és Jövő, 1999, 9–10. o.
2. Borowski: id. mű, 5. o.
3. Michel Foucault: A szexualitás története I. A tudás akarása. Ford. Ádám Péter. Budapest, Atlantisz, 2020, 141. o.
4. Giorgio Agamben: Homo sacer: a szuverén hatalom és a puszta élet. Ford. Csordás Gábor. Budapest, Typotex, 2023, 18. o.
5. Agamben: Homo sacer,159–162. o.
6. Egy olyan államnak, mint a náci rendőrállam, azaz a legkiterjedtebb biohatalomnak több millió ember bebörtönzésére és szisztematikus meggyilkolására nemcsak, hogy indíték, de mondvacsinált ürügy sem igazán szükségeltetett. „Borowskit nem azért vitték el „mert”, írja Körner Gábor (Borowski: id. mű, 10. o.)
7. Spiró György: Válogatott esszék. 1979–2016. Szerk. Szegő János. Budapest, Magvető, 2016, 18–25. o.
8. Németországon belül az első koncentrációs táborokat a Weimari köztársaság alatt az SPD (Németország Szociáldemokrata Pártja) hozta létre, a nácik ezeket a táborokat bővítették ki és sokszorosítoták ország-, és később kontinens-szerte, kiterjesztve ezzel a hivatalosan őrizet vagy körözés alá vonható bűnöző és politikai ellenség fogalmát az általuk idegennek, betegesnek, és bűnbaknak bélyegzett csoportokra (Agamben: Homo sacer, 238–241. o.).
9. Agamben: Homo sacer, 241–243. o.
10. Agamben: Homo sacer, 259–267. o.
11. Agamben: Homo sacer, 249–250. o.
12. Achille Mbembe: Necropolitics. Ford. Steven Corcoran. Durham, Duke University, 2019, 127–128. o.
13. Mbembe: id mű, 164–168. o.
14. Agamben: Homo sacer, 251–252. o.
15. Ungváry Krisztián: Adalék a Trump-Zelenszkij találkozó történelmi hátteréhez. In: https://www.youtube.com/watch?v=AtwRdPkl-C8&ab_channel=UngvaryKrisztian (utolsó letöltés dátuma: 2025. március 5.)
16. A náci megszállás a lengyel kulturális-oktatási intézményeket nem tekintette kultúrának, bezáratta, eltörölte azokat, Borowski tehát nem érettségizhetett legálisan. Ennek alapján íródott A Targowa utcai érettségi című, Kővilágon kívüli elbeszélése.
17. Borowski Auschwitzban felcser és tetőfedő volt (Spiró: id. mű, 24. o.).
18. Kristin Kopp: Germany’s Wild East: Constructing Poland as Colonial Space. Ann Arbor, University of Michigan, 2012, 21–22.
19. idézi Sipos Balázs: Sonderberg bűne: ábrahámita testvérháborúk. In: György Péter (szerk.): Identitás, nyelv, trauma: Tanulmányok Kertész Imréről. Budapest, Magvető, 2021, 173–250. o., itt: 186–190. o.
20. Homi K. Bhabha: A posztkoloniális és a posztmodern. Ford. Harmati Enikő. Helikon, 1996/4 484–509. o., itt: 484. o.
21. Borowski: id. mű, 355. o.
22. Frantz Fanon: A föld rabjai. Ford. Kovács Anikó és Staub Valéria. Budapest, Gondolat, 1985, 132. o. https://pdfcoffee.com/fanon-frantz-a-fld-rabjai-pdf-free.html (utolsó letöltés dátuma: 2024. november 30.)
23. Fanon: id. mű, 50–51. o.
24. Borowski: id. mű, 5. o.
25. Spiró: id. mű, 19–22. o
26. Spiró: id. mű, 25–35. o.
27. Borowski: id. mű, 6. o.
28. Spiró: id. mű, 30–41. o.
29. Agamben: Homo sacer, 255–258. o.
30. Theodor W. Adorno – Max Horkheimer: A felvilágosodás dialektikája: filozófiai töredékek. Szerk. Mesterházi Miklós. Budapest, Atlantisz, 2020 [1990], 22. o.
31. Adorno – Horkheimer: id. mű, 29–30. o.
32. Julia Kristeva: Önmaga tükrében idegenként. Ford. Kun János Róbert. Budapest, Napkút, 2010, 104–106. o.
33. Jean Baudrillard: A rossz transzparenciája. Ford. Klimó Ágnes. Budapest, Balassi, 1997, 105–106. o.
34. Spiró: id. mű, 71–72.
35. Borowski: id. mű, 6. o.
36. Borowski: id. mű, 407. o.
37. Giorgio Agamben: Ami Auschwitzból marad: az archívum és a tanú: Homo sacer III. Ford. Darida Veronika. Budapest, Kijárat, 2019, 48–51. o.
38. Spiró: id. mű, 13. o.
39. Baudrillard: A rossz transzparenciája,137–139. o.
40. Borowski: id. mű, 300. o.
41. Borowski: id. mű, 299. o.
42. Sik Domonkos: Adalékok az eldologiasodás fenomenológiájához. Replika, 2018/3–4, 79. o. https://epa.oszk.hu/03100/03109/00010/pdf/EPA03109_replika_108-109_079-095.pdf (utolsó letöltés dátuma: 2025. március 6.)
43. Agamben: Homo sacer, 264–265. o.
44. Julia Kristeva: id. mű, 27–32. o.
45. Idézi Sik: id. mű, 79. o.
46. Theodor W. Adorno: Kísérlet A játszma vége megértésére. In uő: A művészet és a művészetek. Szerk. Zoltai Dénes. Budapest, Helikon, 1998.
47. Erdődy Edit: A hazai abszurd. In Béládi Miklós és mások (szerk.): A magyar irodalom története IX. Budapest, Akadémiai, 1990. https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Spenot-a-magyar-irodalom-tortenete-1/ix-kotet-a-magyar-irodalom-tortenete-19451975-iii-a-proza-9CCD/a-sematizmustol-az-uj-magyar-dramaig-19491975-B04E/uj-torekvesek-a-hatvanas-evekben-B0BD/a-hazai-abszurd-B0BF/ (utolsó letöltés dátuma: 2025. február 13.)
48. Zdziław Ryn és Stanisław Kłodziński: An der Grenze zwischen Leben und Tod. Eine Studie über die Erscheinung des „Muselmanns” im Konzentrazionslager. Die Auschwitz-Hefte, 1987/1, Weinheim; Bázel, Beltz, 281–328. o. idézi Agamben: Ami Auschwitzból marad, 146–151. o.
49. Kertész Imre: Heuréka! In uő: Európa nyomasztó öröksége. Budapest, Magvető, 2008. https://opac.dia.hu/record/-/record/Kertesz_Imre-Europa_nyomaszto_oroksege-00360 (utolsó letöltés dátuma: 2024. december 30.)
50. Borowski: id. mű, 333. o.
51. Agamben: Homo sacer, 7–9. o.
52. Agamben: Homo sacer, 262. o.
53. Baudrillard: A rossz transzparenciája, 123–127. o.
54. Borowski: id. mű, 313. o.
55. Spiró: id. mű, 68. o.
56. Agamben: Homo sacer, 227. o.
57. Omer Bartov: Ellenség vagy áldozat? In Balogh László Levente, Takács Miklós és Valastyán Tamás (szerk.): Áldozat-narratívák. Ford. Petneházi Anna és Szalóki Zsuzsa. Budapest, Kijárat, 2019, 189–243. o.
58. Agamben: Homo sacer, 80. o.
59. Bartov: id. mű.
60. Bartov: id. mű.
61. Baudrillard: A rossz transzparenciája, 119. o.
62. Spiró: id. mű, 71. o.
63. Foucault: A szexualitás története I., 7–18. o.
64. Michel Foucault: Felügyelet és büntetés. A börtön története. Ford. Fázsy Anikó. Budapest, Gondolat, 1990, 83–85. o.
65. Agamben: Homo sacer, 152–154. o.
66. Michal Buchowski: The Specter of Orientalism in Europe: From Exotic Other to Stigmatized Brother. Anthropological Quarterly, 2006/3, 463–482. o. https://etnologia.uw.edu.pl/sites/default/files/79.3buchowski.pdf (utolsó letöltés dátuma: 2024. november 12.)
67. Buchowski: id. mű.
68. Borowski: id. mű, 323. o.
69. Adamovsky, Ezequiel (2005): Euro‐Orientalism and the Making of the Concept of Eastern Europe in France, 1810–1880. In: The Journal of Modern History, 2005/3, 591–628. o., itt: 592. o. https://www.jstor.org/stable/10.1086/497718 (utolsó letöltés dátuma: 2023. november 11.).
70. Walter Benjamin: A történetmondó. In uő: A műalkotás a technikai reprodukció korában. Ford. Bizám Lenke és Tóth Károly. Budapest, Open Books, 2024, 263–304. o., itt: 264. o.
71. Benjamin: A történetmondó, 265. o.
72. Spiró: id. mű, 71–72. o.
73. Walter Benjamin: A történelem fogalmáról. Ford. Bence György. In uő: Angelus Novus: értekezések, kísérletek, bírálatok. Budapest, Magyar Helikon, 959–974. o., itt: 964–966. o.
74. Vö. Giorgio Agamben: The man without content. Ford. Georgia Albert. Stanford, Stanford University Press, 1999, 67–68. o.
75. Benjamin: A történelem fogalmáról, 965. o.
76. Borowski: id. mű, 106. o.
77. Agamben: The man without content, 66–68. o.
78. Benjamin: A történetmondó. 287. o.
79. Lukács György: A regény elmélete. Történetfilozófiai kísérletek a nagyepikai formákról. In uő: A regény elmélete – Dosztojevszkij-jegyzetek. Ford. Tandori Dezső. Budapest, Gondolat, 2009, 21–156. o., itt: 37. o. idézi Benjamin: A történetmondó, 288. o.
80. Darida Veronika: Az esztétika lerombolása. In uő: A talány filozófiája. Budapest, L’Harmattan, 2024, 14–32. o., itt: 20. o.
81. Walter Benjamin: A német szomorújáték eredete. Ford. Rajnai László. In uő: Angelus Novus: értekezések, kísérletek, bírálatok. Budapest, Magyar Helikon, 1980 191–482. o., itt: 355. o. idézi Darida: Az esztétika lerombolása, 20. o.
82. Agamben: The man without content, 68. o.
83. Darida: Az esztétika lerombolása, 21. o.
84. Agamben: The man without content, 64. o.
85. Paul de Man: A temporalitás retorikája. In: Thomka, Beáta, szerk. Az irodalom elméletei. 1. Pécs, Jelenkor, 1996, 5–59. o., itt: 36. o.
86. Paul de Man: Az irónia fogalma. In uő: Esztétikai ideológia. Ford. Katona Gábor, Budapest, Janus Osiris, 2000, 175–203. o., itt: 196–197. o.
87. Borowski: id. mű, 298.
88. Borowski: id. mű, 293. o.
89. de Man: Az irónia fogalma. 199–203. o.
90. Spiró: id. mű, 12. o.
91. de Man: A temporalitás retorikája. 38–43. o.
92. Borowski: id. mű, 305. o.
93. Spiró: id. mű, 12. o.
94. Theodor W. Adorno: Derűs-e a művészet? In uő: A művészet és a művészetek. Szerk. Zoltai Dénes. Budapest, Helikon, 1998, 28. o.
95. uo.
96. Nádas Péter: Kertész munkája és a témája. In uő: Leni sír. Budapest, Jelenkor, 2019, 89–92. o.
97. Adorno: Derűs-e a művészet?, 23–26. o.
98. Adorno – Horkheimer: id. mű, 105. o.
99. Gilles Deleuze és Félix Guattari: Kafka, a kisebbségi irodalomért. Ford. Karácsony Judit. Budapest, Qadmon, 2009, 138–139. o.
100. Adorno – Horkheimer: id. mű, 105. o.
101. Bhabha: id. mű, 485–488. o.
102. Borowski: id. mű, 411.
103. Borowski: id. mű, 403–410. o.
104. Borowski: id. mű, 10. o.
105. Boris Buden: Kultúrák közti fordítás: hibriditás. Ford. Karádi Éva. Lettre, 2003/4 https://epa.oszk.hu/00000/00012/00035/boris_buden.htm (utolsó letöltés dátuma: 2025. március 27.).
106. Walter Benjamin: A műfordító feladata. Ford. Tandori Dezső. In uő: Angelus Novus: értekezések, kísérletek, bírálatok. Budapest, Magyar Helikon, 1980, 70–86. o., itt: 74–79. o.
107. Benjamin: A műfordító feladata, 78. o.
108. Borowki: id. mű, 293. o.
109. Susan Sontag: A fényképezésről. Ford. Nemes Anna. Budapest, Európa, 2007, 11. o.
110. Sontag: id. mű, 18–23. o.
111. Sontag: id. mű, 21. o.
112. Sontag: id. mű, 12–13. o.
113. Jean Baudrillard: Simulacra and simulation. Ford. Sheila Glaser. Ann Arbor: University of Michigan Press, 1994, 49–51. o. https://dn720006.ca.archive.org/0/items/baudrillard.-1970.-the-consumer-society/Baudrillard.1981.Simulacra-and-Simulation.pdf (utolsó letöltés dátuma 2025. szeptember 9.)
114. uo.
115. Walter Benjamin: A műalkotás a technikai reprodukció korában. In uő: A műalkotás a technikai reprodukció korában. Ford. Erhardt Miklós és Mélyi József. Budapest, Open Books, 2024, 211–262. o., itt: 216–220. o.
116. Baudrillard: Simulacra and simulation, 49–51. o.
117. Benjamin: A műalkotás a technikai reprodukció korában, 261–262. o.
118. Agamben: Ami Auschwitzból marad, 30–31. o.
119. Agamben: Ami Auschwitzból marad, 28–29. o.
120. Sontag: id. mű, 13. o.
121. Sontag: id. mű, 11–13. o.
122. Sontag: id. mű, 9. o.
123. Deleuze és Guattari: id. mű, 117–118. o.
124. Borowski: id. mű, 311. o.
125. Borowski: id. mű, 327. o.
126. Deleuze és Guattari: id. mű, 120–121. o.
127. Spiró: id. mű, 5–7. o.
128. Borowski: id. mű, 9. o.
129. Agamben: Ami Auschwitzból marad, 131–133. o.
130. Agamben: Ami Auschwitzból marad, 143. o.
131. Agamben: Ami Auschwitzból marad, 38. o.
132. Spiró: id. mű, 7. o.
133. Agamben: Ami Auschwitzból marad, 139–140. o.
134. Benjamin: A történetmondó, 281. o.
135. Agamben: Ami Auschwitzból marad, 142. o.
136. Agamben: Ami Auschwitzból marad, 140–141. o.