Peter Sengl: In Kuhkopf Schaugen (1989, Leopold Museum)
Bevezető gondolatok
„A másfajta embereket az ellenkező irányban találtam meg, mégpedig úgy, hogy nem a gyűlölt gimnáziumba mentem, hanem szakmát tanulni, amely megmenthet […].”1 A pince nyitányát olvasva akaratlanul is Kertész Imre Sorstalansága (és a regény keletkezéstörténetét végigkísérő, évtizedekkel később napvilágot látó Gályanapló, melyben az önéletrajzi szempontból releváns történések mellett a filozófiai és irodalmi megfontolások feljegyzésére is sor került) idéződött fel lelki szemeim előtt. Távolinak sejlő asszociációm hátterében az a mindennapi tapasztalat állhat, hogy legyen két mű bármennyire is különböző, egy-egy szófordulat vagy motívum – jelen esetben pedig az első ránézésre hasonlónak tűnő világkép és gondolkodásmód – könnyűszerrel kapcsolatot idéz fel az olvasóban ott, ahol tudatosan talán nem is keresné. Ezen a nyomvonalon haladva adja magát egy lehetséges kutatás, melynek során feltérképezhetővé válnak azon elemek és motívumok, melyek hasonlóság és különbség gyanánt adódnak.
Dolgozatomban Thomas Bernhard A pince című kisregényének elemzésére teszek kísérletet. Vizsgálatom elsősorban arra irányul, hogy a szövegben bemutatott narrátor és környezete vonatkozásában lehetséges és érdemes-e a Kertész Imre által a Sorstalanság írása közben megalkotott fogalomnak, a funkcionális embernek az alkalmazása. A két regény egy év eltéréssel jelent meg egymástól, tehát ugyanannak az országhatárnak a két oldalán hasonló időben. A kertészi koncepció rekonstruálásához a 90-es években napvilágot látó Gályanapló szolgál segítségemül, továbbá a napjainkban is publikálatlan Első vázlat a funkcionális emberről című esszé kiegészítéseit is hozzáveszem vizsgálódásaim forrásanyagához. Utóbbi körülmény következtében irodalomszociológiai, filológiai és hatástörténeti elemzés helyett arra vállalkozom, hogy a funkcionális ember fogalmát, mint egy a tömegtársadalmak leírására létrehozott modell kitüntetett elemét illesszem bele A pince által bemutatott társadalom rendszerébe, amennyiben megtalálja benne a helyét.
A funkcionális ember fogalma
„Mi a művészet lehetősége, ha az az embertípus (a tragikus), amelyet sosem szűnt meg ábrázolni, már nem létezik? A tragédia hőse a magát megalkotó és elbukó ember. De ma már az ember csak alkalmazkodik.”2 Kertész számára a tragikus ember típusának eltűnése egyszerre jelenik meg ontológiai és művészeti problémaként. A tragikus ember saját értékcentrummal rendelkezik. Megválasztja azokat a célkitűzéseket és a célokhoz vezető eszközöket, melyek szerint életét kormányozza, azonban a vele szemben álló külvilág más értékekkel és érdekekkel rendelkezik, továbbá kellően erős ahhoz, hogy összecsapásuk során maga alá gyűrje a tragikus hős akaratát és karakterét, ezzel szemben az alkalmazkodásra berendelkező ember nem rendelkezik saját értékcentrummal vagy ha rendelkezik is, nem tudatosítja és/vagy nem áll ki mellette a végsőkig.
A funkcionális ember. […] Élete többnyire tragikus vétség vagy tévedés ugyan, de a szükségszerű tragikus következmények nélkül; vagy tragikus következmény, a szükségszerű tragikus előzmények nélkül, minthogy a következményeket itt nem a jellemek és a cselekvések öntörvénye, hanem a társadalmi szervezet – a személyest illetően mindig abszurd – egyensúlyigénye méri az emberre. Az egyes élet csak egy hasonló élet jelképe, előre megszabták, kijelölték a helyét, amelyet csupán be kell töltenie. Így senki sem a saját valóságát, hanem csak a saját funkcióját éli, életének egzisztenciális megélése, azaz saját sors nélkül, amely számára munka – az önmagán végzett munka – tárgyát jelenthetné.3
A funkcionális ember az alkalmazkodás legmagasabb fokát valósítja meg. Miközben az alkalmazkodás lehetővé tenné az önmeghatározás minimumát – az adott ember maga döntené el, hogy kihez, mihez és milyen mértékben alkalmazkodik, és ha a választott mérték elégtelennek bizonyul, újratervezésre kényszerülne, – a funkcionális ember külső erőknek való kitettsége olyan elidegenedettséget feltételez, melyben az egyén működését meghatározó erő rajta kívül helyezkedik el. A „társadalmi szervezet egyensúlyigénye” a „jellemek és cselekvések öntörvényének” alternatívájaként szolgál, azonban jelentős különbség közöttük, miképp rendezik el az ágenciát. Amennyiben a „jellemek és cselekvések öntörvénye” valósul meg, emberi ágenciák lépnek kölcsönhatásba egymással. Az ilyen rendszerben az elsődleges és legmeghatározóbb kapcsolódási mód az agonalitás, egy olyan versengés, melyben a szemben álló felek megmérettetnek egymással. Ezzel szemben egy olyan modell, ahol a „társadalmi szervezet egyensúlyigénye” uralkodik, az emberek egy mechanikus gép alkatrészeihez hasonlóan egymással felcserélhető típusokká válnak: az egyéniség nem több, mint egy a rendszer számára értelmezhető szerep eseti megvalósulása. A funkcionális ember legkésőbb ezen a ponton válik ontológiai kérdéssé, hiszen a Kertész által kínált leírás nem egy szociológiai esettanulmány, hanem annak a létállapotnak az elemzése, melyben az egyéniség elveszítette immanens jellegét azzal a vélt vagy valós aranykorral szemben, amikor a tragikus karakterek megjelenítése egyaránt lehetséges volt a művészet és az élet számára. A saját sorstól való megfosztottságból a kiosztott funkció szerinti élet következik, mindez arra utal, hogy Kertész elképzelése szerint a jellemek és a cselekvések dialektikus viszonyban állnak egymással és ezen dialektikus viszony tevékeny megélése, az önmagunkon végzett munka az egyéni sors. A sorstalanságban való elmélyedés szintén dinamikus művelet, azonban lineáris és nem körkörös, hiszen a sorstalan személy redukción megy keresztül: a lehetséges élet feltérképezése és az adódó bejárása helyett a neki szánt funkcióba való lehorgonyzást valósítja meg.
Ha a társadalom minden erkölcsi szorongását a kollektívban oldja fel, akkor csak a szigorú fenntartás marad. A parancs: foglalkozhatsz az élet minden problémájával, csak magával az élettel mint problémával nem foglalkozhatsz. Az élet ugyanis – mondhatni – diktátum. Vitatása a cenzurális viszonyok közepette szigorúan tilos. Az öngyilkosság dezertálás. Mármost ilyen körülmények között a művészet (irodalom), amely az élet problémája helyett csupán az élet problémáit kívánja látni, maga is funkcionális, alkalmazott, tüneti művészetté lesz valódi helyett. Mit ér itt a tehetség? Inkább csak hátrány, teher. Sosem volt még ennyire nyomasztóan követelő igény a „módszer”.4
A személyiség egy-egy szerepre történő redukciója során minden „erkölcsi szorongás” kiszervezésre kerül, azonban a gépszerűen működő rendszer az őt alkotó személyeken túl az életet is a legbanálisabb formájáig bontja vissza. Míg az egyén egy-egy típus esetleges megvalósulása, az élet a benne résztvevők számára átlátszatlanná válik: kizárólag olyan perspektíva felvételére alkalmasak, ahol élet ben vannak, azonban nem bírják megragadni azt. A jellemek és a cselekvések dialektikus kölcsönhatása egy olyan életet feltételezett, mely a benne léten túl az egészként való elgondolását is lehetővé tette, tehát miközben az ember önmagán dolgozott, sorsa birtokában az életet saját életté formálta. A kollektivizált létállapot a hatalom számára totális kontrollt tesz lehetővé, hiszen a túlélés és a halál egyaránt a szuverén értékítéletét viseli önmagán. A dezertálássá minősített öngyilkosság különösképpen a Kertészre erős befolyást gyakorló Camus felől lesz érdekes elemzésem számára. „Csak egyetlen igazán komoly filozófiai kérdés van: az öngyilkosság. Ha meg tudjuk ítélni, hogy érdemes-e leélni az életet, akkor választ is adtunk a filozófia alapkérdésére.”5 Egy olyan szituációban, amikor az egyénnek nem engedik meg, hogy önnön végessége felett rendelkezzen, elveszíti a reflexióhoz fűződő jogát, hiszen a camus-i kérdés megfogalmazása autonóm egyéneket feltételez. Ezzel szemben a funkcionális ember előtt két út áll: engedelmeskedik vagy ellenáll, azonban az ő lázadása nem a tragikus emberre jellemző szembenállás, melyben a hős és ellenfelei az agonalitás jegyében összecsapnak, hanem a hatalmi gépezet által felkínált, a szuverén érdekeinek alárendelhető szerep helyett egy a rendszer szerint elutasítandó megvalósítása. A művészetre és szűkebb értelemben az irodalomra gyakorolt hatás akként foglalható össze, hogy felértékelődik benne a praktikum, és a módszer. A kertészi gondolatmenet fényében a mindenkori művészet, a korszak világa és emberei egymással analóg módon működnek, épp ezért lesz veszteség a tragikus ember eltűnése, hiszen vele együtt némi optimizmussal szólva elvész a tragikus művészet lehetősége. Kertész ennél borúlátóbb. A valódi művészet ellehetetlenülésével számol. A módszer és a tehetség ütköztetéséből arra következtethetünk, hogy zseniesztétikában gondolkodik, ezzel egy időben pedig leértékeli az írástechnika jelentőségét. „[H]ogyan ábrázolhatunk a totalitás szemszögéből, de úgy, hogy mégse a totalitarizmus szemszögét tegyük a magunk szemszögévé? // Nem a zsidók, hanem az ember, ha történetesen zsidó: a »zsidó« mint helyzet a totalitarizmusban.”6 A kertészi ajánlat a munkanapló műfajából adódóan azt a speciális kihívást vizsgálja meg, melynek megoldására a regényíró önmaga vállalkozott, azonban a funkcionális ember és a funkcionális ember ábrázolhatóságának problémája túlmutat a holokauszt és a holokausztirodalom kérdéskörén. A totalitás és a totalitarizmus szemszögének elkülönítése lehetővé teszi, hogy a tragédia előfeltételeinek megszűnése után egy olyan művészet és irodalom jöjjön létre, melyben nem áll helyre az életnek a jellemek és cselekedetek dialektikáján keresztüli megragadása, azonban egy olyan elbeszélői hang és perspektíva valósul meg, melyben lelepleződik a funkcionális embert kitermelő társadalmi szervezet, és a reflexió képességének külső hatalom általi felfüggesztése válik a reflexió legfontosabb témájává. A kertészi modell kiterjesztésére segítségünkre szolgál az Első vázlat a funkcionális emberhez is, melyben a bemutatott embertípus békeidőben és demokratikus viszonyok között is alkalmazhatóvá válik. Beszámol egy eminens polgárról, aki munkája végeztével évtizedeken át a televízió előtt tölti szabadidejét, halálához közeledve pedig megállapítja, hogy teljes életet élt.7 A funkcionális embernek megképződik egy skálája, melyben „a muzulmán-állapot […] a funkcionalitás nagyobb kategóriájának speciális és egyben a leginkább kiélezett eseteként fogható fel.” A két egymástól radikálisan eltérőnek tűnő szerep között a rokonság a szerkezetben rejlik: a haláltábor fogja és a kényelmes életet élő átlagember egyaránt az őt körülvevő gépszerű rendszerbe illeszkedik anélkül, hogy reflektálna önmagára és cselekedeteiben jelleme önkifejezését valósítaná meg.
Funkcionális és abszurd emberek egy rakáson
Annak belátása, hogy a funkcionális ember megannyi feladatkört és működésmódot szolgálhat, hozzájárul ahhoz, hogy különböző altípusokat érjünk benne tetten. A pince elemzése során a főbb karaktereket és eseményeket fogom megvizsgálni ebből a szempontból, figyelembe véve azt, hogy Bernhard nem ismerhette a funkcionális ember koncepcióját, azonban amennyiben némelyik karakterre és a bemutatott miliő részben-egészen ráolvasható a fogalom, az annak köszönhető, hogy Kertész Imre és Thomas Bernhard számára is a XX. századi tömegtársadalom szolgált szépirodalmi műveik háttere gyanánt. Ahogyan arra Szemes Botond is rávilágít a kertészi életmű alakulástörténetét a funkcionális ember felől értelmező tanulmányában: „Kertész […] tulajdonképpen rejtett vitát folytat Camus-vel, amennyiben saját figuráját az elidegenedett emberrel szemben határozza meg.”8, miközben „A funkcionalitással szemben megjelenik a magát a külső tényezők elutasítása során, szabadon alakító ember programja is.”9 Kirajzolódik egy fogalmi mátrix, melyben a funkcionális ember szélsőértékei (a muzulmán és a tévénéző mintapolgár) mellett feltűnik Camus elidegenedett és abszurd embere, legutóbbi a kertészi terminológiában az autentikus, illetve valóságos életet élő emberként van jelen.
Az elkövetkezőkben a cselekmény rövid ismertetése mellett arra teszek kísérletet, hogy A pince szereplőit és történéseit elhelyezzem ebben a fogalmi mátrixban. Bernhard narrátora élete egy nagy fordulópontjához érkezik, melynek során a gimnázium által jelképezett működésmód helyett belevág egy radikálisan eltérőbe. A tizenhat éves elbeszélő eljut arra a pontra, amikor úgy érzi két lehetősége van hátra: munkába áll vagy öngyilkos lesz. A saját vég felett rendelkező alany ismét Camus felé fordíthatja figyelmünket, hiszen, amennyiben az öngyilkosság tudatos döntés és nem baleset következménye, előáll az az alapképlet, melyben az egyén olyan mértékben reflektál saját létezésére, hogy felméri van-e értelme folytatnia vagy pedig véglegesen befejezi. A halált és a tanonckodást választani az ifjú gimnazista számára egyaránt kiutat jelentenek a korábban megszokott környezetből, mindkettő menekülésként jelenik meg Bernhard számára az iskolai intézményrendszerből. „Évekig jártam egy tanulásgyárba, és ültem egy tanulásgépnél, amely a fülemet megsüketítette, az eszemet pedig megháborította […].”10 A társadalom mechanikus szerkezetként való ábrázolásán túl a józan ész elvesztésének képzete is a funkcionális embert idézi meg, hiszen esetében a tragikus előzmény és tragikus következmény ok-okozatisága többek között azért nem valósul, mert életében központi jelentőségű a félreértés. A gépkezelőhöz hasonlító tanuló egy robotszerű lény, aki következetesen betartja a munkafolyamat során rárótt feladatokat. Az ő félreértése abban áll, hogy önmagán végzett munkának véli azt, hogy elsajátít egy olyan funkciót, melybe belekényszerítette az állam és a felmenői. A bernhardi narrátor szakít a funkcionális működéssel, ebben rejlik annak a felismerésnek a radikalitása, hogy „nem egy másik irányba akartam menni, az ellenkező irányba akartam menni”11. Ebben a szövegkörnyezetben a „másik” és az „ellenkező” közötti különbség abban rejlik, hogy amennyiben valaki korábbi szerepe helyett egy másikat választ, a változás kimerül abban, hogy a környezet által felkínált alternatívák közül egy a korábbitól eltérő mellett köteleződik el, ezzel szemben, ha a korábbi úttal ellenkezőt választ, az azt feltételezi, hogy van egy belső iránytűje, mely azt sugallja számára, hogy értékéi, érdekei és önmagának önmaga felett rendelkező lényként való megóvása érdekében szembe kell szegülnie környezete akaratával. Jól látszik ez a hivatalban, ahol a hivatalnoknő tanonchelyek egész sorát vezeti elő, hiszen munkája elvégzése során elengedhetetlennek tartja, hogy a munkára jelentkezők számára a lehető legjobb lehetőséget nyújtsa. Minden jó szándéka ellenére ő is a „társadalmi szervezet egyensúlyigényét” jeleníti meg. A fentebb vázoltak közül leginkább a tévénéző mintapolgár alakjához áll közel. Szempontjai azt célozzák, hogy a munkakeresés és a tanoncévek során szerzett tapasztalat a leggördülékenyebb legyen. A bernhardi narrátor vele ellentétben mozgásban van. Amíg a nevelői elvárásoknak eleget téve eljárt a számára idővel elviselhetetlenné váló gimnáziumba, több-kevesebb sikerrel betöltötte egy diák funkcióját, leginkább a matematika esett nehézére, azonban a fordulat pillanatában valami megváltozott benne, elmozdult abba az irányba, hogy abszurd emberré váljon, ehhez azonban mély elköteleződésre volt szüksége a hivatalban. Legkésőbb ezen a ponton válik a kisregény egy öntudatra ébredés történetévé. Kiállni az „ellentétes irány” mellett lényegét tekintve egy határozott önvédelmi gesztus, melyben az elbeszélő meghúzza önnön határait, hiszen már képes a reflexióra, felismerte, hogy a tanulásgép egy számára elviselhetetlen szerepet biztosít, melyből menekülnie kell. Miután nem lett öngyilkos, az önfelszámolás önazonossága helyett lehetősége nyílt megismerni az „ellentétes irányban” rejlőt. A hivatalnoknőtől való távozás után meg sem áll Podlaha vegyeskerekedéséig, mely Salzburg sokak által rettegett nyomornegyedében, a javarészt alkoholisták, bűnözők és családtagjaik által lakott Scherzhauserfeld-telep egyik pincehelyiségében található. A funkcionálistól az abszurd ember felé történő elmozdulás ebben a pillanatban még nem jelent megérkezést és átalakulást, hiszen, ahogy a narrátor beszámol róla: „Hirtelen azt éreztem: létezésem ismét hasznos létezés.”12 A hasznosság pedig olyan fogalom, mely a funkcionalitásban és azon túl is értelmezhető. A vegyeskereskedésben dolgozó tanonc feladata az üzlet rendben tartása, a termékek kihelyezése és a beszállított áruk átvétele mellett magában foglalja az emberekkel való foglalkozást. Amennyiben a feladatok a legmagasabb szintű profizmussal végrehajtott steril feladatok maradnak, végrehajtóik olyan kiképzésen esnek át, melyben megtanulnak a lehető legjobban belemélyedni a számukra felajánlott szerepbe. A bernhardi narrátor azonban a funkcionális és az abszurd ember közötti határon rezeg. Paradox módon mindez annak köszönhető, hogy muzulmánok veszik körül. „A város […] egész életében nem vett tudomást erről a telepről, amely a szibériai fogolytáborokra emlékeztetett, és nem csak a háztömbök számozása miatt”.13 A Scherzhauserfeld-telep funkcióját tekintve gettó, hiába játszódik a történet a II. világháború után és hiába lakják a városrészt alacsony jövedelmű osztrákok, számkivetettnek tekinthetők, akiket kiszervezett magukból a társadalom. A narrátor a cselekmény utáni évtizedekben dolgozott törvényszéki újságíróként, és rendre belefutott ismerős nevekbe. Felismerte az elítéltekben korábbi vásárlóit. „A feladat olyan homályos és nagy, hogy egybecseng az SS által támasztottal, mely szerint a tábor törvényét: »ezek disznók, nem emberek«, komolyan kell venni.”14 Agambennek a holokausztot illető tételmondata kiterjeszthető valamennyi olyan nem-helyre, melyet a társadalmi gépezet az általa emberalattinak ítélt csoportok számára körülhatárol. Természetesen tagadhatatlan és lényegi különbség a haláltábor és a nyomornegyed között, hogy előbbi célja az emberi élet módszeres felszámolása, azonban közös bennük, hogy mindkét esetben olyan terek létrehozása a cél, melyekben a honpolgárok tekintete elől elrejtik azokat, akik számára azt jelölték ki célként, hogy a többség által kisemmizettek funkcióját valósítsák meg.
[E]z a telep a vágyak netovábbja volt egy olyan ember számára, akit az úgynevezett normális világ eltaszított magától […] mint ahogy engem is eltaszított magától ez az úgynevezett normális világ, ilyen esetben teljesen magától értetődő módon történik meg a lépés a pokol tornácára vagy a pokolba, ő valószínűleg ugyanúgy a […] haszonélvezőjének érezte magát, mint én.15
Podlaha és az elbeszélő egyaránt menekülést valósítanak meg, azonban a menekülésük lehetővé teszik számukra, hogy önmaguk és az őket körülvevők életére egyaránt reflektáljanak. Az önkéntesen vállalt száműzetés egy olyan sors lehetőségét vet fel, melyben felmérhetőek a belső erőforrások, hiszen kettős különbségtételt tesz lehetővé: az egyén képessé válik felmérni a korábbi környezetétől való eltérését, miközben a nyomornegyed lakói felé tanúsított empatikus odafordulás a tőlük való távolság felismerését is lehetővé teszi. Az abszurd ember alakjához való megérkezés pedig másfél évtizeddel később valósul meg az alkoholista úttörővel való találkozás során, aki felismeri a narrátorban régen látott bolti eladóját. A Camus által bemutatott karaktertípus valójában nem egy-egy lehetséges szerepként valósul meg, ahogy abszurd ember fordult meg a Földön, annyiféleképp valósította önmagát abszurd emberként. „Megbizonyosodik róla, hogy szabadsága véges, lázadása kilátástalan, tudata mulandó, mégis kalandozik, amíg csak tart az élete. […] Az abszurd nem old, hanem köt […] visszaállítja a cselekedetek egyenértékűségét.”16 Hasonló helyzetben találja magát a narrátor, amikor a telep lebontásának híréről és arról értesül, hogy a telep korábbi lakói továbbra is ugyanazt a kilátástalan életet élik, mint hajdanán.
Ellenállóképesek lettünk, semmi sem tud ledönteni a lábunkról, nem ragaszkodunk mindenáron az élethez, de nem is vesztegetjük el túl olcsón, akartam mondani, de nem mondtam. Néha mindannyian felemeljük a fejünket, és azt hisszük, ki kell mondanunk az igazságot vagy a látszólagos igazságot, aztán behúzzuk a fejünket megint. Ennyi az egész.17
A vigasztalásra szánt szavak elmaradnak, legalábbis az úttörő füle hallatára nem hangoznak el. Mégsem arról van szó, hogy nincsen remény, épp ellenkezőleg. Fojtogató lelkiismeret-furdalás hiányában az emberi döntések könnyebbek, mégsem nélkülözik a téteket, hiszen függetlenül attól, hogy ha a bernhardi példánál maradunk, valaki elmond egy számára fontos tételmondatot vagy nem, akkor egyrészt kizárólag önnön szempontrendszere mentén ítéltetik meg, másrészt az elhallgatott mondatok is kigondolásra kerülnek, melyet az írás médiuma képes felmutatni a hangfelvételekkel és hangos filmekkel ellentétben, ezáltal ráirányítja az olvasó figyelmét, hogy nem csak az bír az ember életében, amit elmond vagy amit megcselekszik, hanem mindaz, amit megcselekedhetne és elmondhatna, de mégsem, tehát megvalósul egy magasabb szabadság, melyben tudatosul, hogy nem mindent kell megtenni, amit meg lehet tenni.
Lábjegyzetek
- Thomas Bernhard: A pince (1985). Ford. Szijj Ferenc. In: uő: Önéletrajzi írások. Budapest, Ab ovo, 2007. 200–289. o., itt 201. o.
- Kertész Imre: Gályanapló (1992). Budapest, Holnap, 1992 In: https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/KERTESZ/kertesz00003_kv.html, utolsó letöltés dátuma 2025.01.08.
- Kertész: id. mű
- Kertész: id. mű
- Albert Camus: Sziszüphosz mítosza, Ford. Ferch Magda, Nagy Géza, Réz Pál, Szabolcs Katalin, Vargyas Zoltán, Vásárhelyi Júlia, Budapest, Magvető, 1990., 283. o.
- Kertész: id. mű
- Kertész Imre: Első vázlat a funkcionális emberről, AdK, Berlin, Imre-Kertész-Archiv, Nr. 22, 3. o.
- Szemes Botond: Titkos életeink. Kertész Imre prózája három lépésben. In: Jelenkor: irodalmi és művészeti folyóirat, 2019. (62.) 3. sz. 305. o.
- Szemes: id. mű, 305. o.
- Bernhard: id. mű, 203. o.
- Bernhard: id. mű, 207. o.
- Bernhard: id. mű, 202. o.
- Bernhard: id. mű, 218. o.
- Girgio Agamben: Ami Auschwitzból marad. Az archívum és a tanú, Ford. Darida Veronika, Budapest, Kijárat, 2019. In: Giorgio Agamben: A „muzulmán” – új szem, utolsó letöltés dátuma 2025.01. 08
- Bernhard: id. mű, 231. o
- Camus: id. mű, 340. o
- Bernhard: id. mű, 289. o.
