Kovács Petra: Átmenet az eklektika és utópia között. A tulajdonságok nélküli ember belső terei

„Hát kiléphetünk terünkből, valami rejtett másik térbe?” – gondolta, mert csaknem úgy érezte, mintha a véletlen egy titkos összekötőajtón vezette volna át.”¹

Hogyan kapcsolhatók egymáshoz egy lakás berendezésén keresztül az ürességet elrejteni hivatott eklektika és a tartammal telített, megvalósult utópia² látszólag ellentétes fogalmai? A válasza­dáshoz dolgozatomban Robert Musil A tulajdonságok nélküli em­ber című munkájában a főszereplő, Ulrich élettereit vizsgálom. A regényben Ulrich házának en­teriőrje a lehető legradikálisabban alakítódik át: apja pénzéből megvásárolt és felújított „kastélyfélécskéje” az eklektikus semmilyenségből („tulajdonságnélküliségből”) a benne-levésre, a világgal való nyitott kapcsolat létrehozására alkalmas otthonná minősül át. Mivel a dolgozat keretei nem nyújtanak lehetőséget Ulrich lakásának más szereplők élettereivel való összehasonlítására, ezért célkitűzésem az, hogy minél teljesebben vizsgáljam a tulajdonságok nélküli ember privát mozgásterét az első kötet 2. fejezete és a második kötet 24. fejezete alapján, illetve körvo­nalazzam a változást katalizáló külső (társadalmi, interszubjektív) és belső tényezők tör­téneti és filozófiai távlatait, miközben a harmadik kötet töredékeiben kitel­jesedő misztikus-utópikus egyesülés előkészületeire is figyelmet fordítok.

A megválaszolandó kérdés a következő: hogyan jutunk el a modern város performativitást, krízist és passzivitást ötvöző, túldeterminált (mégis semmitmondó) belső tereitől a világban levés intenzív,³ valós idejű kapcsolódási formáihoz, amelyet a kertbeli utópikus-bukolikus jelenetek és az Agathéval közösen kialakított élet testesít meg Ulrich számára? Felfedezhető-e kontinuitás Ulrich térérzékelésében, vagy pusztán radikális elhatárolódásról, életidőben és élettérben végrehajtott irányváltásokról, illetve szakításokról beszélhetünk a főszereplő esetében?

Musil A tulajdonságok nélküli embere nagyívű, befejezetlen, sőt, befejezhetetlen vál­lalkozás, amely az identitáskeresés és a szubjektum-valóság viszonyháló ábrázolására, felfejtésére törekszik: szerzője nem kész válaszokat, végső megoldásokat kínál, inkább Ulrich­hoz, a mű központi figurájához hasonlóan a váratlan lehetőségek feltárásának felszabadító és zavarbaejtő erejében hisz, melyek mindegyike újabb potencialitásokat és fordulatokat hordoz magában. Cauwer rámutat, hogy az utópisztikus hangoltság ugyan több félreértéshez is vezet a mű értelmezőinek körében, fontos szem előtt tartanunk, a normatív válaszok és a biztos be­fejezés hiánya épp Musil írói módszeréből következik, amellyel a sztereotípiamentes látásmód megszövegezésére törekszik.⁴ Végérvényben Musil a másként-élés utópiájának ontológiáját és következményeit igyekszik irodalmi formába önteni,⁵ melyhez meggyőződése szerint a megkérdőjelezés és kapcsolat­teremtés (hasonlat) értelemalakzatainak felhasználásával lehet közelebb jutni.

A modernség felfogható úgy, mint maga a megrögzött mozgásban levés és lineáris fejlődéselvűség: az új kor azonban nemcsak felszabadító, mindig gyorsuló haladásként és kitel­jesedésként leírható mobilitást hozott magával, hanem egyben az otthontalanság válságos, pa­r­anoid kulturális állapotának beköszöntét is jelentette. A modernizmus kulturális környezetét alapvetően határozta meg a díszes felszín alatt megbúvó középpontnélküliség, avagy központi negativitás, amelynek az élet minden aspektusára kiható jellegét többek közt Hermann Broch Hofmannsthal és kora című munkája is feltárja.⁶ A decentralizáltságból fakadó szkepszis min­dennapi tapasztalata, illetve a nagy civilizatorikus szimbólumok jelentésvesztése, megkér­dőjeleződése (Isten, Férfi, Nemzet, Vallás; Musilnál az előbbi absztrakciók mellett a császár „rejtőzködése”, pusztán diszkurzusban megformált alakja lehet erre példa) elkerülhetetlenül krízishelyzetet eredményezett, amely különböző művészi alkotásokban is formát öltött. A szorongásos létállapot feloldására művészeti közegből is érkeztek válaszkísérletek, azonban ezek kevés ki­vétellel rendre elégtelennek bizonyultak: a realista ábrázolásra és a Bildungra épülő történetek szintén érvényüket vesztették.⁷

A tulajdonságok nélküli ember egésze kritikai elemzést nyújt a modern élet és szubjektum kaotikus, elidegenítő valóságáról. Musil szereplői a modern városi gépezet olajozott és embertelen működéséből kiábrándulva az esszenciálisba, a középpontba vetett hit elvesztésének korhangulatát testesítik meg. Ulrich esszéforma iránti vonzalma révén azonban mintha rés nyílna a kultivált nyomottsággal és gépiességgel való kritikátlan együttélés pajzsán: az esszé értelemképzést és megkérdőjelezést célzó működésmódja által a mű szereplői többször is karnyújtásnyira vannak az áhított válaszoktól. A musili nyelv működési logikája, a kifejezés mikéntje mégis végig elbizonytalanítja, késlelteti és nem egyszer aláássa ezt a beteljesülést; az ironikus-szatirikus látásmód kiüresíti Ulrich ambíciózus értelemadási kísérleteit. Jelen írás szempontjából az sem mellékes, hogy részben épp a tériesült metaforák, térrel kapcsolatos kifejezések⁸ azok, amelyekkel a narrátori szólam igyekszik elérni a kívánt felemás hatást, és felmutatja az jelentésképzés kudarcát. Ennek eklatáns példája a valóság kuszaságának fizikai keretezése és a káosztól való látszólagos eltávolodás: az ablakban álló megfigyelő pozíciója. Az ablakkeret (vagy más esetben az ajtó) lehatárolja, leegyszerűsíti a privát tér biztonságába betörő, értelmezhetetlen, ellentmondásos valóságot – Ulrich ebből a pozícióból számtalanszor figyeli meg közvetlenül az eseményeket, anélkül, hogy bevonódna.⁹

A mindent átható és felforgató változásban a társadalmi és individuális térérzékelés addigi viszonyai is elkerülhetetlenül meginognak, elbizonytalanodnak: míg az előző század során a privát és nyilvános szigorú szétválasztása elengedhetetlen eszköz volt a burzsoázia hatalmának és ér­tékrend­szerének megszilárdításában, addig az ipar transznacionális fejlődési iránya a magán és a pub­likus minőségeinek követhetetlen kontaminációjával a konzervatív, dialektikus térfelosztást és az ezeken nyugvó biztos társadalmi pozíciókat egyaránt ellehetetlenítette.¹⁰ Ahogy arra Michael J. Kelly bevezető tanulmánya is rámutat, a belső terek és a történelem viszonya a modern irodalomban kitüntetett, hiszen épp a múlttal való találkozás ismerőssége, komfortossága és a jelen külsődlegessége, elidegenítettsége közti feszültséget viszi színre.¹¹ A modernitásban a tér többé nem pusztán kifejezője az én autentikusságának, hanem a dekoráció az autenticitás kinyilvánítása ellenében is dolgozhat. Ilyen jellegű minőségcserék és összeegyeztethetetlenségek következtében a belső terek külsődlegessé, idegenné válnak, majd hamissá és érvénytelenné teszik az intim rejtekhelyek képzetét – ezzel is kinyilvánítva, hogy a modernség fejlődéselvűsége és haladásközpontúsága az egyetlen lehetséges alternatíva.

Ebben a dinamikusan változó közegben újfajta, átmenetiséget elrejtő vagy épp színrevivő terek létesülnek, és jutnak min­den addiginál fontosabb szerephez: közülük az egyik, és elemzésem szempontjából is jelentős a szállodai enteriőr. A szálloda mint a modern kapitalista berendezkedésű társadalom kétarcú (egyszerre elidegenítő és felszabadító)¹² gazdasági létesítménye a vendéglátás és utazás fellendülésével vált lényeges részévé a mindennapoknak. Foucault fogalmával élve heterotopikus térnek is nevezhetnénk, hiszen a világ a világban szerkezet, a köztesség és a többfajta használati igény kielégítése egyaránt jellemzi.¹³ Bettina Matthias The Hotel as Setting in Early Twentieth-Century German and Austrian Literature című kötetében  a századelős Bécset a színpadiasult élet  egyik megvalósulásaként említi, amely így a szállodák által képviselt otthonosság-mimikri és performált, pénzzel kiváltott vendégszeretet értékrendjét is tökéletesen magáévá teszi. A szálloda az előbbiekben elemzett társadalmi krízishelyzetre adott gazdasági válaszként is értelmezhető: bizonytalan körvonalú és megrendült szubjektumok csoportosulnak tereiben, anélkül, hogy közösséget vállalnának, vagy hogy kísérletet tennének a tér belakására: készen kapott berendezések, étel és programok szabadítják meg őket ideiglenesen minden egzisztenciális szorongásuktól, eloldódnak az azonosság és történet nélküli tériességben.

Musil Arnheim alakjában munkálja ki a külsőségek, üres középpont és gazdasági logika által meghatározott egyéniségét, így nem is meglepő, amikor az idegennek, átutazónak, betolakodónak bélyegzett férfiről kiderül: szállodában lakik. „[…] Arnheimnak már rég el kellett volna határoznia, hogy nem jön vissza többé. Ehelyett azonban mit tett: berendezkedett hosszabb tartózkodásra; megtartotta szállodaszobáit, és mozgalmas élete mintha egy helyben állt volna.” (I./415. o.) – olvashatunk a narrátor közlésében Arnheim felbolydult életéről. A narrátor egy másik szöveghelyen a városi kószáló pozíciójából kiszólva egyenesen úgy láttatja, mintha Arnheim ideiglenes lakhelyén egy titokzatos ellenkormány éjszakai megbeszéléseket tartana, mintegy tükrözve Tuzzi osztályfőnök ballhaus-platzi palotában működő irodájában zajló tárgyalásokat, ezzel egymás mellé rendelve a két férfi tevékenységét és társadalmi pozícióját. Ám míg Tuzzi a bevett normákhoz híven a megfelelő helyen „főzi az emberiség sorsát” (uo.), addig Arnheim egy félprivát-félnyilvános, meghatározhatatlan helyen folytatja beláthatatlan következményű cselszövéseit.

A szálloda mint diszkurzivált, normalizált élettér-alternatíva a regény más pontjain is felbukkan: Ulrich apjuk temetése előtt felajánlja Agathénak, hogy szállodába viszi a hozzájuk érkező Hagauert, akitől Agathe szabadulni szeretne; később pedig Agathe annak a lehetőségét is felveti, hogy testvérekként élhetnének szállodában (itt az anonimitás, beolvadás és múltnélküliség lehetőségét hordozza a helyszínváltás) – mindez a töredékben maradt utazásaik történetében végül meg is valósul (lásd: III./94. fejezet). Ezekből a felvillantott részletekből is látható, hogy a hotel a modernizmus társadalmi képzeletében otthon-fogalmát helyettesítő létesítményként (lehetőségként) tűnik fel.

A regény történethálójában a szállodának nemcsak diszkurzív elemként, hanem intim térben történő megvalósulásként is szerep jut Ulrich életében: akár a személytelenre berendezett nyárspolgári lakásának előképéül is szolgálhatott egy szállodai lakosztály. Ahogy arra már Horváth Márta doktori disszertációja is rámutatott, Ulrich háza nyilvános és privát szintézise: egyik oldalán az utca, másikon kert határolja.¹⁴ Az utca felőli házrész és az enteriőr az első kötetben játszik fontos szerepet, amikor Ulrich még alámerül a párhuzam-akció szervezésébe, illetve megpróbál formát és célt adni életének. Ahhoz, hogy kiléphessen a kertbe és viszonyt alakítson ki a házzal, előbb el kell távolodnia a bécsi, minden részletükben megtervezett, személytelen enteriőröktől; a látszaton és kísérletezésen túli, azt megelőző térbe kell visszatalálnia: a szülői ház és ami még fontosabb, Agathe közelségébe. Ilyen értelemben az apa eltemetése is fontos előfeltétele a lehetőségek megsokszorozásának, hiszen az ő közbenjárására döntött Ulrich az erőszakos formaadási program bevégzése mellett, miközben esetében a musili értelemben vett „igazibb” megoldás éppen önnön fluiditására, formátlanságára való nyitottság felfedezése volna. Az apa a kötöttségek, a hagyományok, azaz a normatív erkölcs embere, aki a kastélyvásárlást is rossz szemmel nézi, mivel „érzelmeiben sértette, és aggodalommal töltötte el, mint valamiféle baljós véget ígérő elbizakodottság.” (I./16. o.)

A kastélyszerű ház ötvözet, archívum, palimpszeszt és múltbatekintés, mindemellett apai szigorral és életvezetési elvvel szembeni meggondolatlan kinyilatkoztatás: „a tulajdonságok nélküli ember voltaképp csak virtuskodó kedvében és a tucatlakások iránti undorában bérelte ki ezt a kastélyocskát, mely egykor nyárilak volt a város kapuján túl, amint azonban a terjeszkedő metropolisz átcsapott rajta, elvesztette rendeltetését, és kihasználatlan, telekárak emelkedésére váró birtok maradt csupán; nem is lakta sokáig senki.” (I./15. o.) A lak eklektikussága valamilyenség, és ebben az értelemben aligha lehetne a szálloda személytelenségével rokonítható. Ami mégis kihalttá és idegenné teszi, az a házbelső halott mozdulatlansága: belsejét sosem töltik be élettel, sokáig nem válik otthonná, Ulrich csupán berendezteti, de nem érzi magáénak, inkább cicomás színházi díszletnek: „Ezek az o-vonalak, keresztvonalak, egyenesek, ívek és vonalszövedékek, amelyekből egy lakás berendezése összeáll, s amelyek Ulrich körül is felhalmozódtak, sem a természetét nem jelentették, sem benső szükségszerűséget, hanem egyenként meredeztek túlcsorduló barokk bujaságukban. Egy pillanatra mintha megállt volna a környezetünket alkotó dolgok eleven vérárama, szívverése.” (I./ 139. o.)

Ulrich körvonalazatlanságával halott, töredezett, lehetetlen teret hoz létre. Gúnyos játékával épp arra mutat rá, hogy a korban az enteriőr és a térbeli formák kijátszhatók, megtévesztő jelekként is funkcionálnak, elfedve a mögöttes formátlanságot – ürességet. A ház stílusötvözetként, túltelített bohózatként megannyi utópia lehetőségét rejti magában – „[a] stílushű helyreállítástól egészen a teljes szabadosságig bármely elgondolást követhetett, amiképpen az összes stílus is […] felkínálkozott a képzeletének” (I./22.) –, de mindez utólagos lehetőségtöbbesség, hiszen Ulrich felelőtlen módra a lekövethetetlenséget, a személytelenséget tekintette fő vezérelvének a berendezéskor, óvakodva a „[m]utasd meg, hogy laksz, megmondom, ki vagy” jelszó valóraváltásától. Ulrich megtévesztési kísérlete tettetett könnyedség, a ház személytelenségére későbbi reflexióiban leginkább meghasonlásként, rejtőzködésként gondol. Kastélyának berendezésével nemcsak szállodai mimikri-teret, hanem az apai ház tükörképét, eltúlzott mását is létrehozza. A névtelen vidéki kúria leírásában több párhuzam is felfedezhető a két lakhely közt: szalonja stílusosan otthontalan, idejétmúlt, polgárias, mereven rendezett. Az apai tér halottságát, kikristályosodott formáját Agathe transzgresszív formakísérlete töri meg, amellyel igyekszik igényei szerint alakítani a teret:

Beállíttatott egy kerevetet, szőnyeget terített elébe, melynek ódon örös-kékje s a fekvőalkalmatosság eszement végtelenséggel ismétlődő török mintázata túlcsorduló kihívást jelentett a helyiségben ősatyai akarattal meghonosított finom szürkeséggel és józanul lebegő vonalvilággal szemben. Sértegette továbbá ezt a fegyelmezett s előkelő ősakaratot egy embermagasságú, nagy levelű zöld növénnyel, melyet a ház gyászdíszéből tartott itt, fejtől állítva az ágyhoz s amúgy dézsástól, »erdőnek«, szembe a heverőalkalmatosság másik oldalán elhelyezett nagy, világos állólámpával, mely a szoba klasszicisztikus tájába fényszóróként vagy antennarúdként nyomult, s lehetővé tette, hogy az úrnő fektében is olvashasson. (II./60. o.)

Az eklektikából utópiába való átcsúszás átmenetszerűségét bizonyítja, hogy ugyan Agathéban ölt testet mindaz a szükséges külső erő és a másikból áradó intenzív jelenlét, amely Ulrich elvontságából, formátlanságából végre testet farag (megmutatja, hogyan éljen), a változásra való fogékonyság már magában Ulrichban is ott van, a bizonytalan, meghasonlott életformával való szakítás gondolata benne is megszületik. Leinsdorf gróf házának ablakából szemlélt tömeg-élménykor a narrátor a tér révén ragadja meg a főhősben beállt változást, az elégtelenség és változtatás gondolatának megfogalmazását: „a szoba érzete összezsugorodott a háta mögött, előredudorodott, miközben ő maga ezen az érzeten át vagy talán körülötte, mint valami nagyon puha anyag, áramlott előre. »Rendkívüli térszerveződés!« – gondolta Ulrich.” (I./683. o.)

Ulrich átalakulása már az atyai házban töltött idő során megkezdődik: a másként-látás képességére tesz szert Agathéval, mely csupán Bécsbe való visszatérésekor válik számára nyilvánvalóvá. „Fájdalmasan kijózanodva, értetlenül bámulta Ulrich ezt a halott formát: egy elmúlt óra lenyomatát, heves felindulások és gondolatok matricáját, mely akkor nem volt ilyen üres.” (II./116. o.) Ulrich új meggyőződése szerint az előző élet maradékait el kell tüntetni, az énben beállt változást immár tükröznie kell a legfontosabb és legközvetlenebb környezetnek is, amelyet Agathe segítségével formálhat otthonná: az utópia megvalósítása fele tett első lépések ezek, a harmónia és jelenlétfokozás téveszthetetlen jelei, mely immár nem kényszer, hanem belső vágy. A narrátor ismét a tériesült belső világ képéhez fordul, hogy leírja az Ulrichban lejátszódó folyamatot, amely húgával kapcsolatos leplezni kívánt érzéseiig vezeti a férfit: „[l]assan, árnyakként, visszatértek belé az érzések. […E]zek az érzések inkább voltak odakint a térben, mint bent a tudatban; tulajdonképpen érzések se voltak, gondolatok se, hanem valami kéretlen-feszengető folyamat.” (II./117. o.) A folyamat nyitott, előre ki nem jelölhető végponttal, hiszen a testvérek a testi-lelki egyesülés úttalan útján haladnak, folynak egymás fele.

Agathe kitüntetett érzékenységét jelzi, hogy ő érzi meg egyedül a ház riasztó sterilségét és idegen terheltségét Ulrich regény során felbukkanó látogatói közül, a többiek a berendezés különlegességét és időtlenségét méltatják: „Volt ebben a házban valami érdektelenségből, közönyös szeszélyből fakadó felhalmozottság, ami riasztotta.” (II./248. o.) A fiatal nő mégsem menekül el, hanem egyszerű puhasággá, mozgékony, új térré alakítja át Ulrichhal a halott házat. Beszédes, hogy elvonulásuk fejezeteiben már nem is az utca oldalán, a civilizációhoz közel látjuk a testvérpárt: misztikáról, szerelemről és életről az örök nyár kertjében, a másik oldalon beszélgetnek. A kert lüktet az élettől, a részletgazdag leírások már nem tégla- és márványdzsungelről, hanem fákról és virágokról szólnak. A kötet végtelen párbeszéddé duzzad, amely az incesztiózus, erkölcsi norma szerint tiltott szerelem fele sodorja a testvérpárt, mely egy a végül csak töredékekben megvalósuló utópiák közül. Ezekben a jelenetekben Ulrich és Agathe (tér)érzékelése tagadhatatlanul gazdagodik, árnyalódik, mégis végig a másik jelenlétére összpontosul. A harmóniateremtés szintén beteljesített küldetésként láttatódik: a párbeszédben diszkurzivált absztrakciókat kiegészíti, egyszersmind a jelenben érvényes fenomenológiai tényezővé alakítja a testvérek közt feszülő vágy.

A harmadik kötet egy töredékes fejezetében Ulrich és Agathe maguk mögött hagyják Bécset és a zárt kert utópiáját – utazgatnak, szállodákban éjszakáznak. A misztikus testi-lelki egyesülésük is egy személytelen tucatszobában történik meg: „És akkor a testeknek sikerült a csoda. Ulrich egyszerre Agathéban volt vagy ő benne. Agathe rémülten pillantott fel. Kívül kereste Ulrichot, de bent találta meg, a szíve közepén. Alakját, persze, látta odakint, támaszkodva az éjben, beburkolva csillagfénnyel, de ez nem Ulrich alakja volt mégsem, csak annak világító, könnyű burka; és látta a csillagokat és az árnyakat, és nem is fogta fel, hogy messze vannak.” (III./407. o.) És talán még ennél is fontosabb, hogy a testvérpár kapcsolatának hétköznapivá süllyedése szintén ebben a köztességben, privát és nyilvános egymásba nyílásában történik meg: „Élnünk kell. Egymás nélkül – egymásért. Kit akarsz? A művészettörténészt?” (III/425. o.) – vonja le Ulrich, a testvér-egység elméleti, és már nem is annyira formátlan alakja a következtetést. Agathe katalizálja, de nem teszi irreverzibilissé a másik-állapotot, szabadnak és mozgékonynak fogadja el, változóként. Ebben a befejezés-változatban, igaz, töredékesen, de Musil épp egy olyan lehetőséget villant fel, amelyben az utópia és eklektika egymásba forduló, negatív centrumú, körkörös alakzatot formálnak, középpontban Ulrich legfőbb és legszentebb kérdésével: „Hogyan éljek?” (II./252. o.)

1. Musil, Robert: A tulajdonságok nélküli ember I-III. kötet, ford. Tandori Dezső, Pozsony, Kalligram, 1995 [1977], 684. o. A továbbiakban a szövegközbe ékelt zárójeles oldalszámok és a köteteket számát jelző római számok ebből a kiadásból származnak.
2. Dolgozatomban a lehetőségérzékkel hozom kapcsolatba az utópia fogalmát. Vö.: Cauwer, Stijn de: The Critical-Utopian Aspect of Der Mann Ohne Eigenschaften. In: uő: A Diagnosis on Modern Life. Robert Musil’s Der Mann ohne Eigenschaften as a Critical Utopian Project, Brüsszel, P.I.E. Peter Lang, 2014, 113. o
3. Uő: The Critical-Utopian Aspect of Der Mann Ohne Eigenschaften. In: uő: A Diagnosis on Modern Life. 133. o.
4. Ua., 112. o.
5. Vö.: Ua., 111. o.
6. Bővebben lásd: Broch, Hermann: Hofmannsthal és kora. Szecesszió vagy értékvesztés? Ford. Győrffy Miklós, Budapest, Helikon, 1988.
7. Vö.: Jonsson, Stefan: Topographies of Inwardness. The Expressivist Paradigm of Subjectivity. In: uő: Subject Without Nation. Robert Musil and the History of Modern Identity, Durham – London, Duke University Press, 2000, 54. o.
8. Cauwer: The World as Seen through a Window: Interiors and the Crisis of Morality in the Work of Robert Musil. In: Bauer, Dominique é. m. (szerk.): The Imaginery of Interior Spaces, h. n., Punctum Books, 2019, 99. o.
9. Ua., 98. o. És Jonsson: The Architecture of Modern Identity. Subjectivity and Urban Space. In: uő: Subject Without Nation, 60. o.
10. Matthias, Bettina: Introduction. In: uő: The Hotel as Setting in Early Twentieth-Century German and Austrian Literature. Checking In to Tell a Story, New York, Camden House, 2006, 4. o
11. Kelly, Michael J.: Preface: History and the Interior Space. In: Bauer, Dominique é. m. (szerk.): The Imaginery of Interior Spaces, h. n., Punctum Books, 2019, 13. o.
12. L.: Matthias: i. m., 4. o.
13. L.: Foucault, Michel: Eltérő terek. In: uő: Nyelv a végtelenhez. Tanulmányok, előadások, beszélgetések, ford. Sutyák Tibor. Debrecen, Latin Betűk, 1999, 149.
14. Horváth Márta: Kritika és relativitás Robert Musil A tulajdonságok nélküli ember című regényében, PhD-disszertáció (kézirat), Szeged, 2003, 62. o.