Sólyom Sára: A fiatal Lukács és az esszé – I.: AZ ESSZÉRŐL ÍRT TEORETIKUS ESSZÉK ÉS AZ ESSZÉIZMUS

Adornónál az esszé olyan „erőtér”, amely úgy mutatja be fogalmait, ahogyan azok „egymást hordozzák”. ¹ Az esszé nem definiálja és nem levezeti, hanem „»közvetlenül« vezeti be fogalmait, úgy ahogyan elfogadta őket”, és nem tudományosan, hanem az élő nyelvvel való kapcsolatukban fejleszti azokat. ²

„Az esszé nem kevésbé, sőt jobban szorgalmazza fogalmainak kölcsönhatását a szellemi tapasztalat folyamatában, mint a definíciós módszer. E folyamatban […] az egyes mozzanatok szőnyegszerűen szövődnek össze egymással. Ennek az összeszövődésnek a sűrűségétől függ a gondolatok gyümölcsözősége.” ³

A felismerések tehát „megsokszorozódnak, megerősítik, vagy korlátozzák egymást, történjék bár ez az esszé saját előrehaladásának folyamán vagy más esszékhez való mozaikszerű kapcsolódásában” ⁴ . Adorno azt írja, hogy az esszé úgy bánik a fogalmaival, mint egy idegen országba érkező utazó, aki azonban nem néz utána a szótárban az idegen szavak jelentésének, hanem ahogyan „különböző összefüggésekben” találkozik velük, úgy ismeri meg azok értelmét. ⁵

A fentieket iránymutatásként megfogadva következzék, hogy az esszéről és az esszéizmusról alkotott gondolatmenetek Lukács, Musil, és Adorno esetében „különböző összefüggésekben” hogyan „hordozzák”, hogyan „erősítik” vagy „korlátozzák egymást”.

1. Lukács – Musil, az esszéizmus utópiája

Lukács fiatalkori esszéi, kísérletei útkeresését mutatják. Hévizi Ottó „identifikációs tér”-nek nevezi ezeket az esszéket, önportréknak, különböző megoldáslehetőségek, utak modelljeinek. A fiatal Lukács azzal kísérletezik esszéiben, hogyan formálja meg magát az élettel szemben, hogyan reagáljon / forduljon az élet felé. Poszler György amellett érvel, hogy az élet sorssá, formává levésének pillanatait, „az etikai és az esztétikai közös megszületésének pillanatát kutatják A lélek és a formák esszéi” ⁶ . Hévizi pedig így fogalmaz a Lukács-esszékben tárgyalt alkotókról: „alkotói produktivitás modellek, s ez Lukácsra nézve azt jelenti, az utak lehetősége ” ⁷ .

Musil A tulajdonságok nélküli ember című regényében a főszereplő, Ulrich (a tulajdonságok nélküli lehetőségember ) is a „helyes élet” keresésével kísérletezik: „egyetlen kérdés érdemli meg csupán a gondolkodást, és ez: a helyes élet kérdése” ⁸ , ő az utak lehetőségét különféle utópiák formájában képzeli el.

„Elhangzik bizonyára az ellenvetés, hogy ez mind csak utópia! Kétségkívül az. Az utópiák körülbelül ugyanazt jelentik, mint a lehetőségek; abban, hogy valamely lehetőség nem valóság, nem egyéb fejeződik ki, mint hogy ama körülmények, melyekkel ma összefonódnak, megakadályozzák megvalósulásukat, hiszen máskülönben a lehetőség: lehetetlenség lenne; ha tehát kibogozzuk őket kötésükből, és biztosítjuk fejlődésüket, létrejön az utópia.” ⁹

Musil utópiái közt szerepel az esszéizmus utópiája is, melynek kapcsán megfogalmazza, hogy a tulajdonságok nélküli ember „elképzelései” között fontos szerepet játszik „a »hipotézisszerűen élni« kifejezés” ¹⁰ , ami szorosan összefügg magával az esszéizmussal: „Ulrichban később, szellemi képességeinek gyarapodtával, mindebből kialakult egy képzet, amelyet immár nem a bizonytalan hipotézis szóval kötött össze, hanem bizonyos okokból az esszé sajátos fogalmával.” ¹¹

Lukács a Levél a „kísérlet”-ről című, az esszéről írt teoretikus esszéjében a kritikus (esszéista) „élményéből” alakuló „formáról” azt mondja, hogy „világnézet lesz; nézőpont, állásfoglalás az élettel szemben, ami létrehozta; lehetőség, hogy önmagát – ha csak gondolatban, élményben is – átformálja, újjáalkossa” ¹² . Lukácsnál és Musilnál is kulcsfontosságú szerepe van a lehetőségek meglátásának és azok életté formálásának, tehát mindketten az élet megformálásának lehetőségéről beszélnek, mint esszéizmusról.

Musilnál is összekapcsolódik esztétika és etika az esszéről írt esszétöredékének elején: „Számomra az esszé szóban az etika és esztétika kapcsolódik össze ” ¹³ , és Lukácsnál a forma nem csak az esszé mint műfaj esztétikai formájára, hanem egyben az élet etikai megformálásának lehetőségére is utal.  Az Esztétikai kultúrá ban Lukács a formálás képességéről így ír: a megmunkálandó lélek az események káoszában

„ott szunnyad mindig elevenen, de csak a látók számára valóságosan és elevenen. Mint ahogy a márványszobrok, amelyeket Michelangelo márványsziklákból látott ki, benne éltek már ezekben a sziklákban, de az ő emberfeletti küzdelmei kellettek, hogy életre ébressze őket, lezúzván körülök minden lényegtelent, ami formátlan káoszába takarta őket. És ha kevés is talán egy emberélet ahhoz, hogy tiszta fenségben valósuljon meg, ami benne élt, ha csak rodini torzóként marad a lelke élete végén, csak félig kibontakozva sziklabörtönéből, az igazi valóság, a tragikus, a metafizikai valóság ez a szobor lehet csak, amely mindig elevenen benne élt ebben a sziklában; amelyet, hogy tiszta vízióként olykor látnia megadatott, és hogy kemény munkában egy életen át törhette magát utána, egyetlen igazi élete volt az életnek.” ¹⁴

Ahogyan Lukácsnál a forma a saját sorssal való találkozás és választás, leválasztás révén kristályosodik ki és a máskülönben hétköznapi, lényegtelen, közönséges élet a forma által válhat lényegessé , úgy akar a tulajdonságok nélküli ember, Ulrich is formává lenni, leválasztva magáról a lényegtelen lehetőségelemeket, megkeresni, meglátni legsajátabb lehetőségét , hogy azt valósággá formálja:

„Mindenkor jól látható volt lényében az élet lerohanásának, leigázásának ösztöne, akár a fennálló rend elutasításaként, akár új rend igényeként jelentkezett […]. És mindaz, amit Ulrich az idők során esszéizmusnak és lehetőségérzéknek […] nevezett, követelései, hogy a történelmet kitalálni kell, hogy világtörténelem helyett eszmetörténetet kellene élni, hogy azt, ami sosem valósítható meg teljesen, hatalmunkba kell keríteni, és a végén talán úgy kellene élni, mintha nem is emberek lennénk, hanem csak egy könyv alakjai; olyan könyvéi, amelyből minden lényegtelen kimaradt, hogy a többi mágikusan egybefonódjon – gondolatainak ezek a szokatlan kiélezettségük folytán valóságtól idegen foglalatai mind azzal a közös vonással rendelkeztek, hogy félreérthetetlen és kíméletlen szenvedéllyel akartak hatni a valóságra.” ¹⁵

„Eszmetörténetet élni”, hogy „a történelmet kitalálni kell” és formálni, az élet földi „megváltáslehetőségeit” megszállottan keresni, ezek a nagyszabású gondolatok Lukácstól sem idegenek. A formálás, az élettől való elválás, kiválás erőszakos, tragikus. Lukács ideálja a tragikus ember (ld. A tragédia metafizikája , Esztétikai kultúra ), a tragédia hőse, aki kizárólag saját lényegét testesíti meg, aki szembe megy az élettel. Lukács irtózik mindentől, ami lényegtelen, ami számára a „közönséges élet”, és Ulrich ideális „könyv alakjaihoz” hasonlóan ő is a „költeménnyé stilizált élet” lehetőségeiről beszél (ld. pl. a Kiekegaard-esszéjében).

A lélek és a formák esszéi csak „látszólag irodalmi portrék”, valójában „etikai-szellemi formák modelljei”. ¹⁶ Ezekkel az etikai-szellemi formák kal kísérletezik Lukács. Musil az esszéről, mint kísérletről így ír:

„Az esszé szó „kísérlet”-ként való fordítása csak pontatlanul foglalja magába az irodalmi mintaképre történő leglényegibb utalást; mert az esszé nem ideiglenes-megközelítő kifejezése csak egy meggyőződésnek, amely utóbbi azután, illőbb alkalommal, akár az igazság szintjére emelkedhetik, akár tévedésnek is minősülhet (e nembe csak azok a dolgozatok és értekezések tartoznak, amelyeket tudós egyének „műhelyforgács”-ként adnak közre); nem, az esszé amaz egyszeri és megváltoztathatatlan alak, amelyben egy ember belső élete valamely döntő fontosságú gondolatban alakot ölt.” ¹⁷

Lukács esetében belső élete a fiatalkori esszékben mint az élet etikai-szellemi formáinak lehetőségei, mint Lukács sajátos útkeresései öltenek alakot.

Erre utalnak Babits következő kritikus megjegyzési is A lélek és a formák esszéi kapcsán: „Az írók, akik az esszék címét adják, rögtön elvont fogalmak és szimbólumok lesznek Lukács tolla alatt. Neki nincs és nem is lehet kritikája, mert mindenben önnön gondolatainak szimbólumát látja” ¹⁸ .

 Azonban Lukács (Musillal együtt) vallja, hogy az esszének mint kritikának nem egyszerűen az a célja, hogy műalkotásokat vagy művészeket mutasson be, a Levél a „kísérlet”ről című esszében a kötet elején kimondja, hogy „a címe mellé láthatatlan betűkkel minden esszé ezt a szót írja: … ürügyén” ¹⁹ , tehát az esszé csak valami „ürügyén” létrejövő „amaz egyszeri és megváltoztathatatlan alak [Lukácsnál forma], amelyben a szerző belső élete […] alakot ölt”, sőt a legnagyobb esszéistáknak, köztük Platónnak, nem is kellenek a gondolataikhoz kiindulásképp műalkotások, ők egyenesen az életből merítik kérdéseiket, formáikat, modelljeiket. Lukács Babits kritikájával egybehangzóan a kötet elején maga ítél jó előre saját esszéi és az esszé mint műfaj felett: „Túl gazdaggá és önállóvá lett az odaadó szolgálathoz […]. Nem vált-e még problematikusabbá, […] mintha könyvekről számolna be híven?” ²⁰ .

2. Musil – Adorno, művészet és tudomány, az élet két fája

Adorno az esszéről írt esszéjében a karteziánus gondolkodást a „gyanús” esszé módszer nélküli módszerével állítja szembe, Musil regényében pedig ehhez hasonlóan az egzakt élet utópiájára egy fajta válasz az esszéizmus utópiája.

A regényben az egzakt élet, a tudomány , a karteziánus gondolkodás és a művészet szembenállását, ­ – valamint az ezen ellentétre reflektáló, a művészet felé elbillenő esszéizmus t mint utópiát – jól megvilágíthatja Adornonál A felvilágosodás dialektikájá ból ismert mítosz – logosz ellentétpár és működésük.

Musilnál ez a kettős mint hasonlat és egyértelműség artikulálódik:

„Mert bármeddig nyúljon is vissza az emberiség története, megkülönböztethető benne ez a két alapvető magatartási mód; a hasonlat és az egyértelműség. Az egyértelműség az éber gondolkodás és cselekvés törvénye, mely egyképp ott munkál a logika kényszerítő erejű következtetésében és az áldozatát lépésről lépésre maga előtt terelő zsaroló agyában, és az élet szükségállapotából fakad, mely pusztuláshoz vezetne, ha a körülmények egyértelmű alakítása nem volna lehetséges. A hasonlat viszont a képzetek álomban uralkodó összekapcsolási módja, a lélek színkép-fokozatosságú logikája, melynek a dolgok művészet- és vallásbeli sejtések formájában megvalósuló rokonsága felel meg; de kizárólag hasonlatként értelmezhető az élet sok hétköznapi vonzalma és viszolygása, egyetértése és elutasítása, csodálata, alárendelése, vezérkedése, utánzása és ezek minden ellenjelensége is, az ember sokágú viszonya önmagával s a természettel, mely viszonylatok még nem és talán soha nem is lesznek tárgyszerűek.” ²¹

Tehát a mítosz mint hasonlat , ami a művészet többértelműségével, a „vallásbeli sejtésekkel” rokon, „az ember sokágú viszonya önmagával és a természettel”, a logosz pedig mint ráció, a logika egyértelműség e és „kényszerítő ereje” fogalmazódik meg.

A regényben Ulrich ezt a gondolatmenetét „a két alapvető magatartási módról”: az egzakt élet és az esszéizmus utópiájáról / lehetőségéről, vagyis a tudomány – művészet, a logosz – mítosz, a „két nagy életfél” elválasztásáról és összekapcsolódásairól (melyre mind Adorno mind Musil esszékoncepciója alapján az esszéista képes reflektálni!) a következőképpen folytatja:

„Amit magasabb rendű humanitásnak neveznek, semmi kétség, nem egyéb, mint kísérlet a két nagy életfél, a hasonlat és az igazság eggyéolvasztására, aminek bevezető lépése épp gondos különválasztásuk. Ha azonban egy hasonlatban mindent, ami talán igaz lehet, elválasztottak attól, ami tajték csupán, általában egy csipetnyi igazság és a hasonlat teljes értékének szétzúzása az eredmény; ez a szétválasztás tehát bármilyen elkerülhetetlen is a szellemi fejlődésben, hatása ugyanaz, mint ha befőzünk és besűrűsítünk egy anyagot, melynek legbenső erői és szellemei e folyamat során gőzfelhőként távoznak. Manapság olykor elkerülhetetlenül az a benyomásunk támad, hogy az erkölcsi élet fogalmai és szabályai kifőzött hasonlatok csupán, melyek felett a humanitás elviselhetetlenül zsírszagú konyhagőze lebeg, és ha szabadna elkalandoznunk itt egy pillanatra, csak azt mondhatnánk: ennek a mindent belepő zavaros benyomásnak a következménye az is, amit jelenünk valójában a közönséges dolgok tiszteletének nevezhetne.” ²²

Ahogy Adorno vizsgálja A felvilágosodás dialektikájá ban a mítosz és a ráció hamisan evidenciaként elkönyvelt szembenállását – pontosabban megvilágítja reflektálatlan keveredésüket, és megmutatja, hogy a mítosztól is elválaszthatatlan a logosz, és a felvilágosodás is létrehozza a maga mítoszait –, úgy törekszik Ulrich is e két oldal (hasonlat és egyértelműség, művészet és tudomány) gondos különválasztására szintén a hamis keveredés elkerülése végett, miközben e különválasztás lehetetlenségét, káros következményeit is észleli. 

Ulrich is (a két pillér egyesítése előtt) első lépésként, a két „életfél” látszólagosan egynemű eseteinek leleplezését célozza meg, de nem csak a keveredésükre hívja fel a figyelmet, hanem a két oldal hamis felcserélésére is, és az összetévesztésükből fakadó „következményként” nevezi meg például a „közönséges dolgok tiszteletét”. Mindezt azért teszi, hogy átlásson a „mindent belepő zavaros benyomásokon”, ennek következtében pedig mint radikális életprogramot fogalmazza meg a két oldal szigorú megkülönböztetését és különválasztását:

„Egészében az a benyomás alakul ki így, hogy minden emberi viszonyból megint a hamisan betelepedett lelket kell eltávolítani először is; és Ulrich abban a pillanatban, amikor erre gondolt, érezte, hogy életének, ha van egyáltalán, nem lehet egyéb értelme, mint hogy benne az emberlétnek ez a két alapszférája elkülönülve mutatkozik, s hatását tekintve egymással szemben áll.” ²³

„Az animizmus átlelkesítette a dolgokat, az indusztrializmus eldologiasítja a lelket.” ²⁴ – írja Adorno, és ugyanígy „a lelkek eldologiasodásával” párhuzamosan szintén a szétválasztásra való igény fogalmazódik meg Musil regényének kontextusában is, csak a másik oldalról, mint a „hamisan odatelepedett lélek” eltávolítása az üzleti viszonyokból, a „közönséges dolgok” fetisizálásának lerombolása végett.

Valamint, ismét egy újabb oldaláról megragadva a problémát, erről beszél Adorno Az esszé, mint forma című esszéjében: „amikor tehát a művészet azt igényli, hogy közvetlenül tudománnyá váljék […akkor…] a művészet testvéri kapcsolatra lép az eldologiasodással, amely ellen szót emelni a mai napig a funkció nélkülinek, vagyis a művészetnek a funkciója volt, akármilyen néma és dologszerű is ez a tiltakozás” ²⁵ .

Azonban a művészet és tudomány „gondos” szétválasztására reflektálva, mintha csak Musil gondolatmenetét folytatná, hogy „ez a szétválasztás tehát bármilyen elkerülhetetlen is a szellemi fejlődésben, hatása ugyanaz, mint ha befőzünk és besűrűsítünk egy anyagot, melynek legbenső erői és szellemei e folyamat során gőzfelhőként távoznak” ²⁶ , az esszéről írt esszéjében Adorno is hangsúlyozza, hogy „anakronisztikus keveredésüktől való irtózás nem szentesítheti a szakterületek szerint szervezett kultúrát. Minden szükségszerűségükkel együtt ugyanis ezek a szakterületek intézményesen mégiscsak az egész igazságról való lemondást hitelesítik.” ²⁷ .

„Az az ember, akinek az igazság kell, tudós; aki szubjektivitásának szabad játékát kívánja biztosítani, író; mit tegyen viszont az az ember, aki e két lehetőség közötti valamit akar?” ²⁸ – kérdezi Ulrich. Az esszéista Musilnál, Adornónál és Lukácsnál is az, akinek az „egész” kell, és aki reflektálni tud erre a problematikus ellentétre. Musil ezt a kettősséget „az élete két fájának” nevezi ²⁹ , azt írja, hogy Ulrich „fejlődése nyilvánvalóan két pályán futott” , és „nyomasztotta” , hogy a „két pályát sosem sikerült egyesítenie” , és „összekapcsolásuk lehetetlensége végül is irodalom és valóság, hasonlat és igazság feszült viszonyában öltött alakot” . ³⁰

Musilnál az élet két fája: hasonlat és ( egyértelműség) / igazság . Adornonál az Az esszé, mint forma című esszében ugyanez a probléma mint a kép és a fogalom , a nem-azonosság (hasonlóságon, hasonlat on alapuló kép) és a totalitás igényével fellépő igazság ellentétpárja jelenik meg.  A hasonlat nem csupán mint kép, művészet vagy mítosz, hanem mint nem-azonosság (csak hasonlat) azért fontos, mert ezáltal reflektál az esszé is saját nem-igazságára .

Az esszé ugyanis műfaji behatárolhatatlanságának köszönhetően megkísérli magába foglalni mind a tudományos vizsgálódásokat (filozófia) mind a művészi kifejezésmódot, miközben reflektál hasonlat és igazság viszonyára, e kettő egyesítésének lehetetlenségére, miközben, mint a művészet is, rámutat saját igazságának az igazsággal való nem-azonosságára , tehát saját nem-igazságára .

3. Adorno – Lukács, az esszé nem-igazsága

„Látod, ilyen hasonlóságnak érzem, a kísérletek »igazságát«” ³¹ írja Lukács. Hasonlat és igazság analógiájára Adornónál pedig ahogy a kép és fogalom nem-azonos, az esszé „igazsága” éppen hogy nem-igazságában van: „az igazságot sem szabad egyes ítélet formájában végessé tenni, hanem szó szerint kell venni a szingularitás igényét az igazságra, egészen nem-igazságának evidenciájáig” ³² .

Az esszé mindkét szerzőnél csak hasonlat, az igazságnak töredéke csupán, egy lehetséges megközelítési mód a sok közül, abban áll az igazsága, hogy nem kizárólagos igazság, nem totális, nem azonos.

„A módszer feltétlen jogosságában való kételkedést csaknem egyedül az esszé vállalta magára a gondolkodás eljárásmódjai közül. Az esszé helyet ad a nem-azonosság tudatának anélkül, hogy kimonda­ná azt, radikálisan nem radikális abban, hogy tartózkodik az egyetlen elvre való redukció minden fajtájától, hogy a részlegest hangsúlyozza a totálissal szemben, hogy töredékes.” ³³

mondja Adorno Az esszé, mint forma című esszéjében és rögtön ez után Lukácsot idézi ahogy az esszéről beszél:

,,Hiszem, hogy a nagy sieur de Montaigne megérezte ezt, mikor kísérleteknek nevezte el írásait, a legszebb és legtalálóbb nevet adván nekik, amit csak adni lehetett. Mert gőgös udvariasság ennek a szónak egyszerű szerénysége. Az esszéista ironikusan inti le saját gőgös reményeit a végső pontok megközelítéséről – hiszen csak más emberek verseinek vagy legfeljebb a saját fogalmainak magyarázata, amit adhat. De ironikusan nyugszik is bele ebbe a kicsiségébe, a legmélyebb gondolatmunka örök kicsiségébe az élettel szemben, és ironikus szerénységgel húzza azt alá.” ³⁴

A kísérlet, ami „csak magyarázat”, ez a „kicsiség”, a végső igazsággal való „nem-azonosság” Lukácsnál mint nem-igazság már prófétai színezetet ölt. Az esszéistáról azt írja, hogy „a keresztelő ő, aki kivonul, hogy a pusztában prédikáljon valakiről, aki eljön és akinek ő maga a saruját megoldani sem méltó” ³⁵ . Az esszé nem azonos az „igazsággal”, mint ahogy Keresztelő János is megvallja, mikor kérdezik, ki ő, hogy nem ő a Krisztus. ³⁶

Ebből fakad a Levél a „kísérlet”ről -ben Lukácsnál az esszéista , a kritikus kicsiségének az az „ironikus szerénysége” az élettel és az igazsággal szemben, ami magyarázza azt „a különös humort, mely olyan erős, hogy nem kell, sőt nem is illik beszélni róla egyáltalában […] az iróniát, hogy az élet végső kérdéseiről beszél minden igazi kritikus, és mégis úgy beszél, mintha csak könyvekről, csak képekről, a nagy élet szép, de felesleges díszeiről lenne szó benne, és nem is a bensők legbensőbbjéről” ³⁷ . Nem véletlen, hogy Lukácsnál a nagy kritikusok a platonisták mellett a misztikusok, és minden kritikusnál megtalálható a szerénységnek ez az iróniája, „a középkori misztikusok az egyedül iróniátlanok közöttük, és, úgy-e, nem kell magyaráznom, miért?” ³⁸ .

Lukácsnál „a kritikus, aki valami megalkotottnak az »ürügyén«, annak eszméjét nyilatkoztatja ki” ³⁹ . „Az eszme előbb van köztünk, mint összes megnyilatkozásai, lelki érték ő, a világ mozgatója és az élet alakítója magáértvalóan: ezért az efféle kritika mindig a legelevenebb életről fog szólni.” ⁴⁰ – írja Lukács az eszméről, és hozzá teszi, hogy „a költészet korábbi és nagyobb, több és fontosabb minden költeménynél” ⁴¹ . Gondolhatunk itt a hegeli eszmére, mint igazságra, logoszra, melynek egyedi érzéki megnyilatkozásai, képei például a műalkotások, a költemények. Az egyedi szép , ami az általános eszme érzéki látszása , egyrészt megegyezik az igazsággal, ugyanazok , de különbözik is az igazságtól, eszmétől. ⁴²

Ez a különbözőség az eszme és megnyilatkozásai, az általános logosz és annak tagadása, az egyedi között, Adornónál a totális és a szinguláris nem-azonossága. Lukács az egyedin keresztül akarja felmutatni az általánosat, az egyedi megalkotott ürügyén az eszmét, és a nem-azonosság ellenére Adorno is hasonlót állít: „Az esszének egy kiválasztott vagy eltalált részleges vonásban a totalitást kell felvillantania anélkül, hogy ezt jelen levőnek állítaná be.” ⁴³

Az egyedi mint komolyanvehető szinguláris igazság, mint már megalkotott forma, hivatkozható tekintély, amelynek azonban nem „kell” az igazságnak lennie mint megtestesült jelenlévő közvetítő (műalkotás) mégis ürügy a nem-jelenlévő általánosra, az igazság mozgásba lendítésére:

„Mivel Hegel kijelentése szerint semmi sem létezik ég és föld között, ami ne lenne közvetített, a gondolat csak a közvetítetten keresztül marad hű a közvetlenség eszméjéhez, ám nyomban a közvetített prédájává válik, amint közvetlenül ragadja meg a közvetítetlent. Az esszé ravaszul belekapaszkodik a szövegekbe, mintha azok maguk is jelen lennének, és tekintélyük lenne. Anélkül hogy az elsőlegessel ámítaná magát, így nyer talajt – ha kétségeset is – a lába alá, hasonlóan a Szentírás egykori teológiai exegéziséhez.” ⁴⁴

Az egyedibe, a már megalkotott szövegbe való ravasz belekapaszkodás az esszé kulcseleme, ám Adorno megcsavarva a hegeli dialektikát, közvetlenül folytatva az előző gondolatmenetet az esszéről, így beszél: „Tendenciája azonban ezzel ellentétes, kritikai jellegű: azzal, hogy a szövegeket saját emfatikus fogalmukkal konfrontálja, azzal az igazsággal, amit jelentenek, szeretné megingatni a kultúra igazságigényét…” ⁴⁵ . Az egyedi igénye az igazságra, a szinguláris így végül eljut nem-igazságának evidenciájáig .

„A minden esszéisztikus részletben megtalálható merészség, előre­nyúlás, még nem teljes beteljesülés mint negáció előhívja a többi részletet; a nem-igazság, melybe az esszé tudatosan belekeveredik, az az elem, melyben igazsága lakozik.” ⁴⁶ – írja Adorno.

Az esszé tudatos nem-azonossága, nem-igazsága mint igazsága, negatív dialektikájának logikája párhuzamba állítható a negatív teológia céljaival, működésével.  A negatív dialektika, az esszé, a negatív teológia vagy a művészet maga, mindegyik ugyanazon elv szerint nem-azonos, nem-igaz, hogy mégis igaz lehessen. Megvilágító lehet a hasonlat, hogy ahogyan az esszé szembe megy a pozitivista, tudományos, karteziánus diskurzussal, valamint a negatív dialektika a hegeli dialektikával, hasonló kritikai attitűd figyelhető meg abban, ahogy a negatív teológia viszonyul a pozitív teológiához, ahogy a totális mindent átfogó „igazságok” és fogalmak kijelentése helyett, azokat megkérdőjelezve, mégis az „Igazság” érdekében, de a nem-azonosság tudatában a metaforák , analógiák és tagadások segítségével él.

És ugyanígy működik a művészet is a valósággal szemben. A művészet nem-igazsága, nem-valósága azonban nem jelenti igazságának hiányát, épp ellenkezőleg. Ezért van, hogy Lukácsnál és Adornónál végül is egybehangzóan „az esszé művészet” ⁴⁷ .

„Az ábrázolás és dolog nem-azonosságának tudata határtalan erőfeszítésre készteti az ábrázolást. Ez az egyedüli, amiben az esszé hasonlít a művészethez; különben a benne előforduló fogalmak révén, melyek nemcsak jelentésüket, de elméleti vonatkozásaikat is kívülről hozzák magukkal, szükségképpen a teóriával rokon.” ⁴⁸

A művészet nem akar valósággá válni, megőrizve az ontológiai határt, a nem-igazságot és a nem-azonosságot, ami játékterét is biztosítja, ugyanakkor az „igazságot” célozva ő is, mint „nem teljes beteljesülés mint negáció” a tagadásokkal, a metaforákkal „határtalan erőfeszítésre kényszerül” az ábrázolhatatlan valóság, vagy akár az ábrázolhatatlan igazság ábrázolása érdekében, gondoljunk a képtilalomra, vagy később a Krisztus képek problémáira.

Az esszé a művészethez hasonlóan arról beszél, „amiről hallgatni kell”, azonban mindezt kísérlet formájában, a nem azonosság alázatával. „Az esszében az ember a nem-hasonlóság és nem-azonosság állapotában mutatja és érti magát, mindig emlékeztetve arra, hogy ennek elgondolása nélkül nincs kísérlet, amely az emberhez méltó lenne. ” ⁴⁹

„A » kísérlet« szó, melyben a gondolkodás utópiája, hogy telibe találjon, egyesül saját gyarlóságának és ideiglenességének tudatával, a legtöbb történelmileg tovább élő terminushoz hasonlóan, indikálja a formát is.” ⁵⁰ Tehát a művészi ábrázolásból fakad az immanens forma, amennyiben a művészet is mindig kísérlet.

Bibliográfia:

Elsődleges felhasznált irodalom:

Adorno, Theodor W.: „Az esszé mint forma” ford. Hegyessy Mária. In uő: A művészet és a művészetek . Szerk. Láng Rózsa, Budapest, Helikon, 1998, 29–47. o.

Adorno, Theodor W.: „A felvilágosodás fogalma” In uő: A felvilágosodás dialektikája ford. Mesterházi Miklós, Budapest, Atlantisz, 2020, 19–63. o.

Broch, Hermann: Vergilius halála . ford.: Győrffy Miklós. Pozsony, Kalligram, 2004.

Hegel, G. W. F.: Esztétikai előadások I. ford.: Zoltai Dénes. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1952.

Lukács György: „A lelki szegénységről” In Ifjúkori művek . szerk. Tímár Árpád, Budapest, Magvető, 1977, 537–551. o.

Lukács György: „A tragédia metafizikája” In uő: A lélek és a formák . Budapest, Napvilág Kiadó, 1997, 201–227. o.

Lukács György: „Esztétikai kultúra” In uő: Esztétikai kultúra . Budapest, Napvilág Kiadó, 1998, 17–31. o.

Lukács György: „Heidelbergi esztétika: művészetfilozófiai rész”. ford.: Tandori Dezső. In uő: A heidelbergi művészetfilozófia és esztétika. A regény elmélete . Budapest, Magvető, 1975. 15–161. o.

Lukács György: „Levél a »kísérlet«-ről” In uő: A lélek és a formák . Budapest, Napvilág Kiadó, 1997, 11–33. o.

Lukács György: „Soren Kierkegaard és Regine Olsen” In uő: A lélek és a formák . Budapest, Napvilág Kiadó, 1997, 45–61. o.

Musil, Robert: A tulajdonságok nélküli ember . I. kötet, ford.: Tandori Dezső. Budapest, Európa, 1977.

Musil, Robert: „[Az esszéről]” ford.: Bán Zoltán András. In uő: Robert Musil Válogatott Művei. Esszék . Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 2000, 318–322. o.

Felhasznált szakirodalom:

Babits Mihály: „A lélek és a formák” (kritika) In szerk. Kardos András: Esztétikai kultúra . Budapest, Napvilág Kiadó, 1998, 87-89. o.

Bacsó Béla: „Az esszéről. Th. W. Adorno példája” In uő: Az elmélet elmélete . Kijárat Kiadó, Budapest, 2009, 184–90. o.

Heller Ágnes: „A lelki szegénységről” 423–432. o.

Heller Ágnes: „Lukács György és Seidler Irma” In uő: Portrévázlatok az etika történetéből . Budapest, Gondolat, 1976, 385–422. o.

Hévizi Ottó: „Az identifikáció kísérletei” (utószó) In szerk. Kardos András: Esztétikai kultúra . Budapest, Napvilág Kiadó, 1998, 99–127. o.

Márkus György: „A lélek és az élet” (utószó) In Lukács György: A lélek és a formák . Budapest, Napvilág Kiadó, 1997, 231–259. o.

Poszler György: „Történetfilozófia és műfajelmélet” In uő: Filozófia és műfajelmélet . Budapest, Gondolat, 1988, 173–270. o.

Lábjegyzetek

1. Adorno, Theodor W.: „Az esszé mint forma” Ford. Hegyessy Mária. In uő: A művészet és a művészetek. Szerk. Láng Rózsa, Budapest, Helikon, 1998, 29–47., itt 38. o.
2. Adorno, i. m. 37. o.
3. Adorno, i. m. 38. o.
4. Adorno, i. m. 41. o.
5. Adorno, i. m. 38. o.
6. Poszler György: „Történetfilozófia és műfajelmélet” In uő: Filozófia és műfajelmélet. Budapest, Gondolat, 1988., 173–270. o. itt 196. o.
7. Hévizi Ottó: „Az identifikáció kísérletei” (utószó) In: Esztétikai kultúra. szerk. Kardos András Budapest, Napvilág Kiadó, 1998, 99–127. o. itt 105. o.
8. Musil, Robert: A tulajdonságok nélküli ember, ford.: Tandori Dezső. Budapest, Európa, 1977. I. 359. o.
9. Musil, i. m. 346. o.
10. Musil, i. m. 351. o.
11. Musil, i. m. 352. o.
12. Lukács György: „Levél a »kísérlet«-ről” In uő: A lélek és a formák. Budapest, Napvilág Kiadó, 1997, 11–33. o., itt 20. o.
13. [1] Musil, Robert: „[Az esszéről]” ford.: Bán Zoltán András. In uő: Robert Musil Válogatott Művei. Esszék. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 2000, 318–322. o., itt 318. o.
14. Lukács György: „Esztétikai kultúra” In uő: Esztétikai kultúra. Budapest, Napvilág Kiadó, 1998, 17–31. o., itt 30. o.
15. Musil: A tulajdonságok nélküli ember, I. 831-32. o.
16. Poszler, i. m. 182. o.
17. Musil, i. m. 356. o.
18. Babits Mihály: „A lélek és a formák” (kritika) In: Esztétikai kultúra. szerk. Kardos András, Budapest, Napvilág Kiadó, 1998, 87-89. o., itt 88. o.
19. Lukács: Levél a „kísérlet”-ről, 29. o.
20. Lukács, i. m. 29. o.
21. Musil, i. m. 833. o.
22. Musil, i. m. 833-34. o.
23. Musil, i. m. 835. o.
24. Adorno, Theodor W.: „A felvilágosodás fogalma” In uő: A felvilágosodás dialektikája. ford. Mesterházi Miklós, Budapest, Atlantisz, 2020, 19-63. o., itt 46. o.
25. Adorno: Az esszé mint forma, 33. o.
26. Musil, i. m. 833-34. o.
27. Adorno, Az esszé mint forma, 33. o.
28. Musil, i. m. 357. o.
29. ld. Musil, i. m. 116. fejezetének címe: „Az élet két fája…”
30. Musil, i. m. 832-33. o.
31. Lukács: Levél a „kísérlet”-ről, 24. o.
32. Adorno: Az esszé mint forma, 43. o.
33. Adorno, i. m. 35. o.
34. Lukácsot idézi Adorno, i. m. 35. o.
35. Lukács, i. m. 30. o.Lukács, i. m. 30. o.
36. „Ez János tanúsága, amikor a zsidók papokat és levitákat küldtek Jeruzsálemből hozzá, hogy megkérdezzék őt: Ki vagy te? Ő megvallotta, és nem tagadta, és megvallotta: Nem én vagyok a Krisztus.” Jn. 1,19-20.
37. Lukács, i. m. 22. o.
38. Lukács, i. m. 23. o.
39. Lukács i. m. 30. o.
40. Lukács, i. m. 30. o.
41. Lukács, i. m. 29. o.
42. vö: Hegel, G. W. F.: Esztétikai előadások, ford.: Zoltai Dénes. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1952. I. 114. o.
43. Adorno, i. m. 41. o.
44. Adorno, i. m. 44. o.
45. Adorno, i. m. 44. o.
46. Adorno, i. m. 43. o.
47. Lukács, i. m. 32. o.
48. Adorno, i. m. 42. o.
49. Bacsó Béla: „Az esszéről. Th. W. Adorno példája” In uő: Az elmélet elmélete. Kijárat Kiadó, Budapest, 2009, 184–90. o., itt 190. o.
50. Adorno, i. m. 41. o.