Nagy élvezettel és sok okulással olvastam elemzésedet Déry regényéről. Érdekes, sőt kitűnő leírását adod nemcsak e regény ábrázolta világnak, hanem legfontosabb irodalmi vonatkozásainak is. Mit lehet ehhez hozzátenni? Mi okom lehet ehhez hozzászólni? A kérdés annál nehezebb, mert hiszen teljesen egyetértek veled abban, hogy Déry könyve az utolsó évtizedek legjelentékenyebb magyar regénye, a ’30-as évek átfogó, maradandó értékű költői dokumentuma. Még abban a művészi kérdésben is egyek vagyunk, ahol felmutatod a kapcsolatot a legmodernebb művészi irányzatokkal és belőlük magyarázod Déry regényének sajátos, érdekes és értékes valóságábrázolását.
Kezdjük a történelmi dokumentumnál. Déry a ’30-as évek Magyarországát rajzolja – a ’30-as évek szemével tekintve. Mit jelent ez? Déry találóan és igazságosan írja le ezeknek az éveknek a magyar burzsoáziáját, valamint földalatti munkásmozgalmát. De – és itt az eltérés köztünk – nemcsak a mozgalom emberileg változatos hősiességét adja, nemcsak az emberekben akkor elevenen élő ideológia szektás voltát, hanem – és ez lényeges – mindezt a ’30-as évek szektás ideológiájának szemüvegén keresztül nézve.
Jól értsük meg egymást: nem a munkásmozgalom akkori állapotának idealizálását, még kevésbé a mai tapasztalatok alapján történő átfestését kívánom Dérytől. Ellenkezőleg. A regény erénye és nem hiánya, hogy a szektás korszakot szektásnak ábrázolja. Hiányosság csak ott van, hogy Déry – legalább tudatosan – nem tudja, hogy mint író, mint szemlélő maga is szektás; szellemileg nem áll felette a maga ábrázolta világnak. És éppen ennek következtében bizonyos pontokon az idealizálás egy fajtája jön létre: ami morálisan igaz, tudniillik a legjobbak határtalan áldozatkészsége, az jogosulatlanul átcsap szellemi térre; az a látszat keletkezik, mintha ez a magatartás lenne a proletár magatartás igazi ideálja.
Ha itt kénytelen vagyok kritikai megjegyzéseket tenni, úgy ezeknek indító oka elsősorban nem politikai, hanem művészi. Úgy gondolom, hogy a fent jelzett magatartás következtében nem jön létre tökéletes, tökéletesen kiegyensúlyozott kép a forradalmi munkásmozgalomról. Legyen szabad ezt a gondolatomat néhány szintén jelentékeny példán és ellenpéldán megvilágítanom. Ha a Thibault család befejezésének képe nem teljes, diszharmonikus, úgy ez nem azért van, mert Jacques Thibault rebellis ideológiája zavaros és gyakorlatilag végigvive szükségképpen tragikus zsákutcába vezet. Hanem azért, mert a forradalmárok szélesen ábrázolt világában egyetlen egy sincs, aki gondolatilag felülemelkednék ezen a zavarosságon. Mivel pedig 1914-ben élt és működött Liebknecht, Luxemburg és Lenin, az objektív valóság képéből egy színfolt hiányzik. Az ábrázolt világ kaotikusabb a valóságosnál. Nem véletlenül használtam a színfolt kifejezést. Arnold Zweig kitűnő regényében ( Verdun iskolája ) a zavarosan útjukat kereső főhősök mellett egészen epizodikusán, szinte csak színfoltszerűen felmerül két spartakista munkás, akikben megvan az e korszak Németországában fellelhető legmagasabb fokú forradalmi öntudat. Ez a színfolt hiányzik Roger Martin du Gard-nál; ez a színfolt hiányzik Déry Tibor szép és jelentékeny regényéből is.
Persze nem százszázalékosan. Déry túlságosan jó művész, túlságosan realista látású író ahhoz, hogy ne érezze ezt a problematikát. Bizonyíték erre Kultsár Istvánnak a halála előtt írt levele. Ezt a levelet Te is idézed, csak anélkül, hogy az itt felmerülő problematikára rámutatnál. Kultsár István gondolkodásában teljesen szektariánus; de a börtönben gondolkodván érzi, hogy valami mégsincs rendben; keresi, hogyan lehetne a pártnak mindenkire, a legszélesebb tömegekre apellálni, minden használható emberi energiát a proletariátus felszabadítására mozgósítani. Ennek megvalósítására azonban az ő horizontján belül semmi politikai lehetőség nincs. Hiszen a politikát levelében ő maga így határozza meg:
“[A]hol tömeget kell irányítani s még csak nem is saját legközelebbi érdekeik, hanem egy távol eső cél szempontjából.” 3
Ez pontos megjelölése a szektariánus politikának és egyszersmind, ha ebben látjuk a politika lényegét, lemondást jelent a tömegek mozgósításáról, melyek nem akarják és nem akarhatják mellőzni, átugrani saját legközelebbi érdekeiket. Nem véletlen tehát, hogy Kultsár István gondolatai itt elfordulnak a tömegektől, hogy az egyes emberekre irányulnak: a politikai problémák átcsapnak a puszta moralizálásba. Nagyon érdekes eredményekhez jutnánk el, ha részletesen elemeznénk ezeknek a morális gondolatmeneteknek tartalmát és szerkezetét, meglátnék, hogyan csap át a szektás aszketizmus a moralizáló machiavellizmus egy fajtájába, ami szükségképpen megtörténik, ha objektív taktikai problémák áttolódnak az egyéni erkölcs síkjára. Ennek kifejtésére itt sajnos nincs terem.
Ez a túlfeszített moralitás adja meg – jóban-rosszban – Déry alakjainak pátoszát. Egészen kiválóan sikerült ez Rózsáné és Péter alakjában. Sokkal problematikusabb már magánál Rózsánál. Az a regény, amelyet a börtönben írt, semmiképpen sem illik előbb ábrázolt alakjához, nem hiteles, nem meggyőző, bár anélkül, hogy Déry ezt a kérdést érintené, pszichológiai lehetősége adva van, abban tudniillik, hogy a nagyon is elvont gondolatokon épülő magatartás, tehát a szektásság, a tartástalanság elemeit szükségképpen magában hordja; de mindez művészileg nincs megvilágítva. És – ez talán a legnagyobb eltérés közöttünk – teljességgel hiteltelen Krausz Éva alakja, ha benne, ahogy a szerző akarja, és ahogy Te is állítod, a tudatos kommunista típusát akarjuk látni.
Kritikádban szellemesen hasonlítod össze Déry regényének két világát A varázshegy két világával. Különösen fontosnak és helyesnek tartom azt a megállapításodat, hogy Déry a prousti technikát dekadens polgári alakjainak ábrázolására használja fel. De hogyan ábrázolja a pozitív alakokat? Ha ezt a kérdést felvetem, nem a stílusegység holmi dogmatikájából kiindulva teszem. Tudom, nagyon is lehetséges valamely nagy regényben két világ ábrázolására kétféle, ellentétes stílus. Dickens például nemegyszer használja a külső és belső plasztikával dolgozó, megértő realizmust pozitív alakjainak rajzolására, míg a felső világ életének ürességét teljesen karikaturisztikus vonásokkal tárja elénk. Ehhez azonban nagyon tudatos álláspont szükséges mind a két világgal szemben, kell hogy mind a két stílus társadalmi tartalmában helyes legyen; vagyis legyen jogos mind a megértés, mind a karikatúra; amit persze Dickens sem ér el mindig, csak a legtöbb esetben.
Dérynél a prousti pszichológia, időtechnika a burzsoá világgal szemben nem „megértést” jelent. Ellenkezőleg: a leleplezésnek teljesen új, kimerítő és hiteles formáját. Ezért formai találkozása a korabeli stílusáramlatokkal itt külsőleges; éppen a döntő funkció homlokegyenest ellenkező nála: a „mélypszichológia”, a prousti időtechnika stb. alkalmazása Dérynéi nem dédelgetése és idealizálása a polgári demokrácia érzésvilágának, mint legtöbb kortársánál, hanem átfogó és összefoglaló, társadalmi és egyéni leleplezés.
Déry a burzsoá világot extenzív és intenzív teljességében ábrázolja. Emberei kiélik osztályszempontból lehetséges legmagasabb lelki, szellemi, erkölcsi lehetőségeiket, illetve látjuk, mi akadályozza meg őket abban, hogy ezeket kiéljék. De éppen itt, éppen ezeken a szélesen ábrázolt csúcspontokon válik nyilvánvalóvá ennek az egész világnak, ennek az egész életmódnak, társadalmi és emberi magatartásnak lényege: a nihil, a semmisség, a hiábavalóság, a reménytelenség, a perspektívátlanság. Minél jobb valaki elvont emberi lehetőségeiben, annál rosszabbat mutat ez a szélesen kifejtett teljesedés. Az életösztön itt csak arra való, hogy összezavarja az élet normális rendjét, anélkül, hogy újat, éltetőt tudna hozni. Az élményképesség, az élményérzékenység még a legjobb esetben is csak arra képes, hogy szép pillanatokat, az élet látszatértelmeit rögzítse meg; mint vitális funkció nem adhat többet a szép halál lehetőségénél és – innen nézve – az élet látszólagos beteljesedésénél. A legszebben mutatja ezt Déry Désirée halálában Dubrovnikban (mindegy, hogy bizonyos fokig Déry maga is osztani látszik Désirée illúzióit).
Ész és értelem pedig ebben a világban – eltekintve attól, hogy fegyverek az anyagi érvényesülésért vívott harcokban – csak arra valók, hogy a nihilt átlátó cinizmus fényével rávilágítsanak egy-egy konkrét élet (a polgári élet) legteljesebb értelmetlenségére, hogy a konkrét élet tárgyiassági színvonalára emeljék a nihilt. Ész és értelem eme funkciójának legvilágosabb megnyilvánulása Parcen Nagy Károly búcsúlevele. De ide tartozik az öregasszony később közölt levele is. Nem véletlen, hogy mind a két esetben levelekről van szó. Ész és értelem összefogó funkciója e világban csak utólagos summázás lehet. Kivétel egyedül Wavra, akinél ez szakadatlan cinikus kommentár lármás, mindig változó tartalmaktól tarkított, de szintén üres és hiábavaló életéhez.
A burzsoá élet céltalanságának és hiábavalóságának teljesen adekvát kifejezési technikája ez. Élet, vagy akárcsak életlátszat is csak e társadalmi lét alapjai és a bennük gyökerező érdekek elleni mozgásból jöhet létre. Déry érdekes epizódalakot formál Elemérből, Parcen Nagy Lőrinc unokatestvéréből, aki fiatal korában vendégszerepelt az illegális kommunista pártban, s később a Horthy-rezsim államtitkárja lett.
“Elemér a kommunista mozgalomban, bármily gyatrán szolgálta is, nemesebb, emberibb lett pusztán annál a ténynél fogva, hogy egy ideig érdekei ellen élt. Meghasonlottabb is lett s igazi egyensúlyát csak akkor találta meg újra, amikor szakított a mozgalommal; mégis feltehető, hogy önmagának többet használt azzal, hogy részt vett benne, mintha zökkenő nélkül siklott volna át józan fiatalságából későbbi pályájára. […] A mozgalom, mint a boldogtalan szerelem, ha megzavarta is pillanatnyi egyensúlyát, de megmozgatta lelkének minden tartalékát […]. Egy korszakot jelölt ki életében, melyben olykor nem maradt alatta vágyainak.” 4
Hogy ábrázolódik most már a másik világ, a forradalmi munkásság világa? Déry látásának nagy művészi értéke, hogy itt sem egyenes vonalú, leegyszerűsítő. Lényegében persze mindenütt az egész embernek ezt az emberi teljesség felé vivő vonalát mutatja meg, vagyis a proletár osztályösztön győzelmét a közvetlenül adott külső környezet degradáló hatásaival szemben. A kis Péter alakjának szépsége éppen ebből a diadalmas harcból nőtt ki; Rózsáné spontánul nagyszerű monumentalitásának ugyancsak itt találhatók meg emberi alapjai. És az epizódalakok változatosságát és gazdagságát messzemenően ennek a harcnak intenzitása, eldőltének iránya határozza meg.
Ámde ez – objektíve – csak egyik része a munkásmozgalom emberi hatásának a benne résztvevőkre, s egyáltalában nem a betetőzése. Ha arról beszélünk, hogy a munkásmozgalomban, mind a tömegekben, mind az egyénekben a magasabbra fejlődés abból áll, hogy az osztályösztön osztálytudattá, osztályöntudattá nő, akkor nem intellektualizálódásról van szó, arról, amiről a dekadens burzsoázia esetében, hogy az ész szerepe lemondó vagy cinikus kommentár lenne a tőle függetlenül lezajló élethez, hanem az osztálytudat az osztályösztönöket extenzív (az egész társadalmi valóságra, a társadalmi cselekvésre vonatkoztatva) és intenzíve (az egyes ember belső fejlődését illetően) a csúcs felé fejlesztő politikai és emberi princípium.
Ebben a kérdésben érvényesül Dérynéi művészileg hátráltatóan az, amit előbb szektás ideológia iránti elfogultságáról mondottam. A szektás ideológia mindenekelőtt leszűkíti az osztálytudatot. Leszűkítette politikailag Magyarországon is. Az illegális kommunista mozgalom hatástalansága, minden hősi erőfeszítés ellenére, nemcsak a külső elnyomásból ered, hanem a szektás ideológia kifelé és befelé irányuló hatásaiból is (lásd Jugoszlávia ellenpéldáját, még nehezebb külső körülmények között).
Az itt létrejövő politikai és emberi ellentmondások problematikájára az előbb rámutattam Kultsár István esetében. Itt vált láthatóvá, hogy Déry is megérzett valamit ebből a problematikából, de nem tudta (vagy nem akarta) azt teljesen tudatosítani, könyörtelen kritikával végiggondolni. Kultsár példája azt is megmutatta, hogy itt a megoldhatatlan politikai problematika magától áttolódik az egyéni morál terére. Ebből a regény számára két fontos hiányosság adódik. Ha a munkásmozgalom összábrázolását tekintjük, hiányzik minden, ami nem szektás. Márpedig, ha az objektív valóságot nézzük: ha ilyen, a szektásságot túlhaladó vagy legalábbis komolyan, politikai téren túlhaladni törekvő tendenciáknak lappangó jelenléte, csírái is hiányoztak volna Magyarországon, a későbbi munkásmozgalom, a ma munkásmozgalma, vagyis a regény holnapja, konkrét perspektívája elképzelhetetlen volna. Ez pedig minden nagy regény szükségszerű együttjárója. Minden nagyepikai alkotás úgy ábrázolja a múltat vagy a közelmúltat, hogy belőle láthatóvá válik a jelenhez vezető emberi út (tehát nem politikai jóslásokról van szó). És csakugyan Déry polgárábrázolásából egyenes, látható út vezet a jelenbe. Munkásainál hiányzik vagy legalábbis tökéletlen, bizonytalan irányú ez az út. Déry kiválóan ábrázolja a ’30-as évek magyar munkásmozgalmának számos típusát, nemcsak kommunistákat, hanem szociáldemokratákat, pártonkívülieket, közönyöseket, lumpenproletárokat is. Azonban a forradalmi munkásmozgalom felfelé mozgásának centruma hiányzik.
Ennek a kérdésnek másik oldala az emberi sorsok egyéni kiteljesedése. Déry itt típusaiban hatalmas nekiindulást mutat, egyes pontokon gyönyörű eredményekkel – de a csúcs mégis le van törve. Déry kiválóan megmutatja azt az emberanyagot, amelyből a kommunista harcosok nőnek, kiválóan megmutat egyes önfeláldozó és hősies harcosokat – de nem magukat az igazi, a tudatos kommunistákat. Ahol ennek ábrázolására tesz kísérletet (Rózsa, Kultsár István, Krausz Éva), szinte torzképeket ad. Hiányzik a csúcs.
E hiány politikai – világnézeti oka Déry fogvamaradása a szektás ideológiában. Művészileg ebből az következik, hogy a proletáralakoknak csak ösztönéleti (osztályösztön-életi) fiziognómiáját adja, nem az intellektuálisát. A szektás ideológia dogmatikus marxizmust hoz létre, amely parancsok, szabályok, merev, élettelen előírások foglalata, nem életet adó életelem, mint a helyesen felfogott marxizmus. Legvilágosabban látható ez az elvont dogmaszerűség Krausz Éva alakjában. Krausz Éva Dérynél a munkásmozgalomhoz csatlakozott intellektuel maradéktalanul teljes önfeláldozását, a mozgalomban való felolvadását testesíti meg. Nála tehát a meggyőződésnek, az osztályával való tudatos szakításnak, a munkásosztályhoz történt tudatos csatlakozásnak kellene azt az emberi helyet betölteni, amit Rózsánénál a proletár osztályösztön teljesít mint motorikus erő. Kellene, de az ábrázolt valóságban nincs így. Miért? Mert nem tudjuk, tudniillik művészi átélésben nem tudjuk, miért áldozza életét Krausz Éva az illegális mozgalomnak. Azt persze tudjuk a munkásmozgalom történetéből, hogy mindig voltak ilyen kommunisták és így – szociológiailag – elismerhetjük, hogy Krausz Éva ennek a fajtának egy „példánya”; de ez az elismerés a művészi élmény szempontjából felette keveset jelent.
Itt merül fel mint alapvető alakábrázolási kérdés az intellektuális fiziognómia problémája. Mert nem arról van szó, hogy Krausz Éva előadásokat tartson a marxizmusról, hanem arról, hogy az olvasó át tudja élni: mi vitte őt ki osztályából, mi vezette a proletariátushoz, mi ad neki erőt végsőkig önfeláldozó életviteléhez? És ez természetszerűleg nem lehet a marxizmus általában. A szektariánus ideológia, mely elvont dogmává változtatja a marxizmust, ilyen esetben szükségképpen valami vitathatatlan magábanvaló-szerű szerepet tulajdonít a proletariátus elméletének, melynek érvénye annyira elvontan magától értetődő és annyira ugyanaz mindenkinek, hogy nem is kell róla beszélni. Így csúszik át Déry alakábrázolása a szektariánus ideológia sínjeire. Hogy Krausz Évából azt az alakot formálja meg, amelynek képe előtte lebegett, azt az alakot, amelynek a regényben betöltött kompozíciós helyet szánta, meg kellene mutatnia, mit jelent ebben az egyéni életben a proletár világnézet, miben áll – éppen Krausz Éva számára – e világnézet átalakító, embert formáló, erőt adó képessége. Mivel Déry ezt a kérdést nem is érinti, Krausz Évából valamifajta, hamis érdekességgel telített kalandornő lesz, aki bátorságot és önfeláldozást igénylő kalandjait a másik oldalon is átélhetné.
Déry kritikátlan magatartása a szektássághoz ily módon dogmatikusságot, merevséget, intellektuális élettelenséget visz bele éppen azokba az alakjaiba, akikben a proletár világnézetnek tudatosan, tehát – objektíve és így művészileg is – összefogó csúcs jelenségként kellene megnyilvánulni.
Itt sokkal többről van szó, mint valami társadalmi és politikai összefüggés ábrázolásáról. Emlékezz vissza arra, amit az ész és az értelem szerepéről a polgárok életében mondottam. Éppen, mert Déry – mint láttuk: jogosan – más ábrázolási módot keres a munkásoknál, az, ahogyan ész és értelem szerepét a polgárok életében látja, akadályává válik az új ábrázolási eszközök felkutatásában és alkalmazásában. A két világ ellentétének e kérdésében világnézeti alapja az, hogy a polgári osztályösztön ellentmond az egyén emberi fejlődése lehetőségének; az ész funkciója itt e lehetetlenség felismerése, mindegy, hogy lemondóan vagy cinikusan. A proletár osztályösztön ellenben objektíve alapja a helyes emberi életnek; innen van, amit Déry e regényében még nem lát meg, ész és értelem új funkciója: a helyesen felfogott, gyakorlati életelvvé tudatosított marxizmus, a proletár világnézet embert, egyéniséget fejlesztő hatása, motorikus, magasra és a teljesség felé hajtóereje az egyéni élet részére is. A szektás világnézet, amely a politikai mozgalomban lekicsinyli a közvetlen érdekek közvetítő szerepét a világtörténeti célok megvalósításában, ugyanilyen, a közvetítő mozzanatokat átugró, mellőző dogmatizmust hoz létre a világnézet szerepét illetőleg az egyéni életben. Ily módon a szektás ideológia hatása alatt a polgári élet helyes bírálata itt világnézetileg és ezért művészileg is hamis ellenpólusba csap át: antiintellektualizmusba, ösztön-felmagasztalásba (gondoljunk Désirée halálára és arra, hogy minden alapvető különbség ellenére Déry Rózsáné alakját végső fokon hasonló életérzésből kiindulva formálja meg).
Számos motívum bonyolult összeszövődésével állunk itt szemben, amelyeket ebben az írásban csak tökéletlenül és vázlatosan lehet kigombolyítani. Mindenekelőtt ne felejtsük el, hogy a világnézeti antiintellektualizmus és a modern irodalmi kifejezési formák között szoros világnézeti kapcsolat van: a polgári íróknál és gondolkodóknál mindkettő az irracionalizmus felé tolódik. Déry maga természetesen nem irracionalista világnézetű, de ebben a regényében nem tudja magát kivonni, vagy legalábbis nem tudja egészen kivonni művészi ábrázolás és világnézet eme kölcsönhatása alól. Éppen a polgári élet semmis voltának önkritikája vezet spontánul ahhoz, hogy az ösztönnek ilyen betetőző szerepet tulajdonítson.
Érthető, hogy a proletár osztályösztön megtörhetetlensége olyan alakokban, mint Rózsáné, ellenállhatatlan csábító erővel hat Déryre. A munkásmozgalom felé közeledő intellektuelnek, főleg ha művész, természetszerűleg ez lesz első és döntő élménye. A továbbfejlődést egyedül a nem dogmatikus, az eleven marxizmus politikai és emberi hatásának átélése adhatja meg. Ez teremti meg azt a belátást, hogy az ész és az értelem tehetetlen, pusztán kommentáló szerepe a polgári életben nem azok lényegéből következik, hanem csupán a modern polgári dekadencia társadalmi létalapjainak történelmileg korlátozott megnyilvánulási formája. A szektás ideológia dogmatizmusa minden ponton megakadályozta Déryt abban, hogy a polgári életnek ezt a bírálatát következetesen végigvigye. Ezért marad meg a regény világnézetében itt egy bizonyos antiintellektualizmus; ezért nem látja Déry azoknak a munkásmozgalmi alakoknak emberi dinamikáját, akik az osztályösztönből osztályöntudatot fejlesztve túlhaladnak Rózsáné – magában nagyszerű – fejlődési fokán.
Ezt a korlátot még áthághatatlanabbá teszi a szektariánus ideológia merev és szűk volta, mely nem adhat mozgási teret sem az egyéni életen belül, sem magában a mozgalomban a világnézeti problémáknak. A dogmává merevedett marxizmust csak durván és elvontan lehet elfogadni, vagy ugyanilyen durván és elvontan elvetni; az első esetben olyan merev magábanvaló lesz belőle, mint amilyet Krausz Éva életvitelében láttunk. Ezt még fokozza az, hogy az osztályellentétek szektás leszűkítése a mozgalomban résztvevő munkásoknál proletár aszketizmust hoz létre. A proletár aszketizmus minden kezdődő munkásmozgalom szükségszerű morális velejárója (de már Marx tiltakozott a babeufisták aszketizmusa ellen). Hogy ez az aszketizmus a világtól elzárt, rendkívül nehéz körülmények között dolgozó és így a szektás ideológia hatása alá került magyar illegális mozgalomban is fellépett: történelmi igazság. Ennyiben Dérynék joga és kötelessége volt ábrázolni azt. Csak annyiban tévelyedett el, hogy ezt az aszketizmust mint proletár világnézetet, mint a munkásosztály valódi világnézetét, életérzését tárta elénk ( Az anya , Gorkij munkásmozgalmi regénye világosan mutatja, mennyire túlnő az igazi kommunista munkásmozgalom, még ha illegális körülmények között dolgozik is, a proletár aszketizmuson). Mivel Déry az illegális kommunista mozgalom eme fázisát nem nézi történelmi, kritikus szemmel, dogmatizálja az általa ábrázolt jelent: a proletár magatartást ábrázolja, egy átmeneti fázis ily módon egyaránt abszolutizált pozitív és negatív szimptómáiból, és ezáltal kizárja világából az új proletár kultúra legmagasabb rendű megnyilvánulásait: az osztálytudatos proletárság érzelmi, gondolati és cselekvési formáit.
Élesen kellett hangsúlyoznom a regény negatív oldalait. Azonban érezned kellett, hogy nem ellentmondás, ha kritikád pozitív részével, végső értékeléseddel teljesen egyetértek. Hogy a ’30-as évek Magyarországában ez a regény létrejöhetett és csakugyan létrejött, nemcsak Déry és a magyar irodalom nagy dicsősége, hanem a kommunista munkásmozgalomé is. Ámde, ha ennek nevében a magunk kiváló írójának tekintjük Déryt – és büszkén tekintjük annak, tartalma és stílusa összes problematikusságaival együtt – kötelességünk leplezetlen őszinteséggel bírálni a történelmi eredetű hiányosságokat. Mert csak így lehet Déryből a társadalom vezetésére hivatott osztálytudatos munkásság hivatott és vezető írója. József Attila kivételes nagysága nem utolsósorban abban áll, hogy nemcsak a munkások és a parasztok legmélyebb élményeit adja, nem csak a harcos forradalmárok rendíthetetlen bizalmát a jövőben és tragikus összeütközésüket a ’30-as évek jelenével, hanem a munkásosztály történelmi elhivatottságának világos, történelmi, társadalmi és emberi világosságot sugárzó tudatát. Dérynél – ebben a regényben – ez a csúcs hiányzik. De a teljesítmény oly nagy, hogy joggal szegezzük vele szembe ezt a követelést is.
Ismétlem: nem politikáról van itt szó. Illetve úgy áll a dolog, hogy a történelmi, az elméleti, a politikai tisztánlátás itt világnézeti előfeltétele a művészi teljesedésnek. Aki politikailag nem ismeri fel közvetlen érdek és „végcél” bonyolult dialektikáját, melyet osztály és egyén számára csak az ész (mint az összegyéniség aktív és integráns része, nem pedig mint pusztán kommentáló „néző”) fejthet meg; aki nem látja ily módon a „végcél” megvalósulásának bonyolult útját, ahol az etapok kérdései és eredményei – éppen ez összefüggés következtében – magukban véve is értékesek, nemcsak „tréninget” jelentenek a valamikor bekövetkezendő „végső harc” számára: az nem tudja megragadni és ábrázolni, mit ad emberileg, az egyéni fejlődés és kibontakozás számára is, a munkásmozgalom a benne résztvevő egyénnek. A Déry ábrázolta proletár aszkézis csak egyik – bizonyos történelmi körülmények között érthető, jogos és értékes – mozzanata ennek az emberi kibontakozásnak, az új ember születésének. De csak mozzanata – és abszolutizálva zavarokat idéz elő az összképben.
Mindez tükröződik az összes stíluskérdésben. E regényt tartalma, alak- és társadalomrajza arra predesztinálná, hogy valamikor mindennapos kedvelt olvasmány legyen a tudatossá és műveltté fejlődött magyar dolgozóknak. A ma megértésének, igazi, termékeny megélésének, a holnapra való komoly, emberileg hatékony felkészülésének egyik múlhatatlan előfeltétele a tegnap felismerése és átélése. Itt a magyar írók közül senki sem versenyezhet átfogó erőben és mélységre törésben Déryvel.
Ámde olvasmány-e ez a regény a dolgozók számára? Leegyszerűsítés volna azt mondani: ma még nem; ma még nincs elég fejlett irodalmi kultúrájuk e regény megértéséhez és élvezéséhez. Ezt kényelmes és egyszerű volna mondani, de nem lenne egészen igaz. Mert az az irodalmi kultúra, melyet a dolgozóknak el kell és el lehet sajátítani, teszem valamely tematikusan távoli Balzac- vagy Tolsztoj-regény élvezéséhez, még nem elegendő Déryéhez. Ahhoz tényleg szükséges – ahogy azt kritikádban helyesen kifejtetted – a legmodernebb irodalom stílusainak ismerete és átélése. Itt azonban igen érdekes – e dolgozatban csak jelezhető, nem kifejthető – problémák merülnek fel. Nemrég alkalmam volt e regény egy igen értelmes olvasójával beszélgetni; azt mondta, nagyon szép, de stílusa, mivel az expresszionizmus hatása alatt áll, sok helyen elavult. Az én érzésem, különösen az első kötet olvasásakor az volt, hogy a képhalmozás túlságosan modern. Azt hiszem, itt nincs ellentmondás. Déry regénye radikálisan modern abban, ahogy a tények és a reflexiók viszonyát adja; gyakran a legfontosabb élettényeket nyersen, krónikaszerűen szúrja be, ugyanakkor a lényeghez képest mellékes hangulati elemeknek oldalak jutnak (példa az első kötetben a havazás gyönyörű leírása). Ebből számos visszásság adódik, amennyiben fontos kérdések tisztázatlanok maradnak. Utaltam már Rózsának a börtönben írt regényére. Még élesebben nyilvánul ez meg abban, hogy a főhős, Parcen Nagy Lőrinc a regény szerint Spanyolországban harcolt és ott elvesztette egyik karját. 5 Ez döntő jelentőségű tény kellene, hogy legyen Parcen Nagy Lőrinc egész fejlődésében, azonban sem előzményeiből, sem következményeiből nem látunk semmit. Ha a szerző ezt a krónikaszerű mondatot egyszerűen kihúzná, a regény vége világosabb és érthetőbb lenne, mint amilyen most. Ide tartoznak az alakok lelki motívumainak bizonyos utólagos elmélyítései, melyek a lényegtől elvezetnek, a lényeget elcsavarják, eltorzítják. Déry például a regény elején utolérhetetlen plasztikával állítja elénk a fasiszta selyemfiú Vidovics alakját. Később beszélgetést ábrázol közte és Parcen Nagy Lőrinc között, amelyben az alak olyan „lélektani elmélyítést” kap, hogy összes körvonalai elmosódnak, sőt szinte megszűnnek létezni. Egyszóval – ami az utolsó évtizedek irodalmában általános jelenség –, bizonyos részletek, lelki átmenetek vakító fénnyel való megvilágítása párosul azzal, hogy egyes igen lényeges kérdések félhomályban maradnak.
Déry regényét eddig nemegyszer méltánytalan bírálatok érték. A főhősről, Parcen Nagy Lőrincről például azt írták, hogy Déry szerint az intellektuelnek a proletariátushoz való csatlakozása mint eleve reménytelen van ábrázolva. Az ítélet ferde. A regényben nem ez áll. Ellenkezőleg, igazságosan és mélyen ábrázolja Déry, hogy a kapitalizmussal szemben legkomolyabban érzett idegenség, még minden konzekvencia levonása esetén sem elegendő ahhoz, hogy valaki eljusson a proletariátushoz. Ilyen osztályátállítódás tisztán emberi kapcsolatok alapján csakugyan lehetetlen. És Déry nagyon szépen ábrázolja hőse fejlődésének pozitív és negatív vonásait. Érdekesen jelzi azt is, hogy a végén – bár emberileg értékesebb és harmonikusabb alapokon – az új környezetben is egyedül áll, magányos életet él. De a végső világosság még nincs meg; gondoljunk a spanyol epizódra. A kritika tévedett, azonban a szerző maga is némileg bűnrészes ebben a tévedésben.
Mi következik ebből? Az átlagos magyar kritika azt fogja szememre vetni: jelszavakat, propagandát kívánok Dérytől. Szó sincs róla. A puszta jelszó művészileg mindig elvont. De – és itt persze éles az ellentét köztem és a mai magyar kritika túlnyomó része között – a puszta artisztikum szintén elvont. Elvontsága már abban is megnyilvánul, hogy rövid idő alatt elavul, míg a konkrét nagy író, aki világosan kihámozza minden helyzet, minden alak emberi és társadalmi lényegét, évszázadok után is érthető marad. Ezt a konkrétságot Déry regényében gyakran megtaláljuk. De gyakran közvetlen művészi kifejezési eszközei ellenére, nem pedig azok következményeként.
Ennek érzése, ha nem is emelkedik a művészi belátásig, teszi türelmetlenné a naiv olvasók egy részét Déry regényével szemben. És itt válik nyilvánvalóvá, hogy irodalmi színvonal és népszerűség ellentéte ebben az esetben valami egészen különlegeset jelent. Déry művészete forradalmi a legjobb értelemben: a jövőnek ír, vagyis azoknak, akik – művében is – a jövőt képviselik. A kritikai realizmus nagy képviselői még más helyzetben voltak. Balzac Gobseckjeit nem a Gobseckek számára írhatta és írta. A modern lélektani irodalom itt összhangot teremtett – az ábrázolt világ egyetemességének rovására. Bourget önboncoló arisztokrata női, vagy akár Joyce Dedalusa azon szalonok és kávéházak részére íródtak, ahol az ilyen hölgyek és írók nyüzsögni szoktak. De hogyan viszonyulhat Rózsáné és Péter (nem közvetlenül a regénybeli, de a felszabadulás után a kultúrába belenövő Rózsáné és Péter) Déry regényének stílusához? Nincsen-e az – formailag, a művészi érzékenység tartalmait és irányát tekintve – a Parcen Nagy család művészi hajlamú és érzékenységű tagjai számára írva? Hol és hogyan találkozhatnak Déry regényének pozitív hősei és olvasói? Meggyőződésem: találkozni fognak, mert ennek a regénynek társadalmi és emberi tartalma oly erős és igaz, hogy ki fogja kényszeríteni ezt a találkozást. De a megírás stílusa nem sietteti és nem könnyíti, hanem nehezíti és lassítja ezt a találkozást.
Ennek a problematikának tudatossá válása döntő kérdése Déry írói fejlődésének. Ezért kellett róla oly behatóan és a hiányok éles hangsúlyozásával beszélni. Meggyőződésem szerint nem elég elismerni, hogy ez a regény úgy ahogy van, jelentékeny írás, hogy Déry kiváló, rendkívül érdekes író. Az igény, amelyet ez az írás – éppen legjobb mozzanatai révén – támaszt, nagyobb: túlemelkedés az arisztokratikusan érdekesen, következetes közeledés az igazán nagy irodalom felé, amelyben egybeesik a művészi teljesülés és a dolgozó tömegekre való hatás lehetősége. Déry regényének csúcsteljesítményei hívják ki, hogy az olvasó és a kritikus vele szemben ezt az igényt támassza.
Kedves Barátom, ne haragudj, hogy szép és érdekes tanulmányod ilyen hosszú választ váltott ki belőlem. Vedd úgy, hogy Déry regényének fontossága, amelynek elismerésében végső fokon egyetértünk, és a Te bírálatod érdekessége kényszerített engem ilyen részletes kommentárra.
Szerkesztette és jegyzetekkel ellátta Hraskó Anna és Tóth Károly
Lábjegyzetek
- Heller Ágnes, Lukács György és Németh Andor írásait a BBN-ESZ-402:147 Befejezzük Déry „A befejezetlen mondat”-át szeminárium keretében digitalizáltuk 2022/2023 őszi félévében. A megjelenések engedélyezéséért köszönettel tartozunk Hermann Zsuzsának és Mosóczi Zoltánnak.
- Lukács György, Levél Németh Andorhoz Déry Tibor regényéről [1948] = Uő., Magyar irodalom, magyar kultúra, szerk. és vál. Fehér Ferenc, Bp., Gondolat, 1970 (Lukács György válogatott művei, 3), 520–[531].
- 13. fejezet; az idézetek Digitális Irodalmi Akadémia hálózati kiadására vonatkoznak (utolsó mentés: 2022. szeptember 9.). – a szerk.
- 6. fejezet – a szerk.
- Vö. „Lőrinc bal karjával gyengéden hátba ütötte (jobb karját 1937-ben, Madrid alatt, a nemzetközi brigád guadalajarai harcaiban elvesztette, kabátujja könyöktől kezdve üresen lógott).” (Déry, A befejezetlen mondat 3, Bp., Hungária, [1947], 345.; a zárójelbe tett rész a harmadik [Szépirodalmi, 1957] kiadásban már nem szerepel.) – a szerk.
