Sólyom Sára: A fiatal Lukács és az esszé – II. LUKÁCS ÉS A FORMA: az élet megformálása, valamint annak kudarca, a forma nem-igazsága

„[A]z esszé, mint forma közvetítés művészet és filozófia közt: közvetlen élettények, vagy ezek ábrázolásai kapcsán fejez ki fogalmilag egy világlátást, egy világnézetet mint élményt, életkérdést, de nem mint fogalmilag megalapozott feleletet” ¹ – írja Márkus György.

A fentebb tárgyaltak, valamint Lukácsnál a Levél a „kísérlet”ről mint a A lélek és a formák nyitó esszéje teoretikusan megalapozta, és egy általános képet adott arról, hogy milyennek is kellene lennie az esszéknek. Kérdés, hogyan valósul meg ez a koncepció a kötet, valamint Lukács egyéb ifjúkori esszéin keresztül.

Összegezve tehát mindegyik esszé egy-egy lehetséges formája a léleknek , melyekben a szerző belső élete alakot ölt , egy-egy út, megoldáslehetőség , vagy a tárgyalt megváltáslehetőség nek – hogyan lehet formaként kiemelkedni az élet káoszából – kritikája is egyúttal, valamint alkotói produktivitás modellek , amennyiben mindegyik esszé élet és mű konfliktusára épül ² , vagy esztétikai-etikai magatartás formák modelljei , mindenesetre reflexiók az „életre”, és Lukács Seidler Irmával való kapcsolatára. ³

A forma Lukácsnál az önmagától és a másoktól való elidegenedés elleni harcban játszik meghatározó szerepet, formává lenni annyi, mint lényegessé válni, kiemelkedni a „közönséges élet” dionüszoszi káoszából, melytől Lukács irtózik, a forma „értelemadás” , a forma „a lélek reagálási módja az életre” , valamint a forma homogenizáló világnézet: „a forma az élet egy meghatározott módon való látása” . ⁴

Márkusnál a „kultúra lehetőségének problémája” Lukács legfőbb kérdése, a kultúra mint forma, az „elidegenedésmentes élet lehetősége” . ⁵ Az Esztétikai kultúrá ban a forma mint lényegessé válás, objektiváció szimbolikussá válik , így túlnőve a pusztán individuálison, ⁶ a forma a kommunikációért folytatott küzdelem ⁷ eszköze is lehet, ellentétben az egyéb Lukács esszékben megjelenő tragikusan magányos „forma-szigetekkel” , ahol nincs út „lélektől lélekig” . A „Műalkotások léteznek – hogyan lehetségesek?” kérdés is csodálja a formát mint a szubjektív nézőpont objektív megvalósulását, mint összekötőt alkotó és közönség között, és így lesz Márkus értelmezésében a művészet léte Lukácsnál az elidegenedettség meghaladhatóságának biztosítéka. ⁸

Azonban az immanens forma „meghaladja a közönséges élet elidegenedettségét, de nem szünteti meg azt. Mert a műalkotás épp tökéletes zártsága […] következtében […] el is válik az élettől” ⁹ . Ezért írja Lukács a heidelbergi esztétikájában, hogy a művészet luciferi megváltás csupán – noha a formálás folyamata „isteni erőszakkal kényszeríti rá mindenre a megváltást” ¹⁰ –, mert a mű az alkotó felett áll, aki „nem részesül abban a megváltásban, ami saját művének megadatik” ¹¹ .

Ahogy a homogenizált forma elválik az élettől, a mű világa (az alkotótól) és a valóságtól, úgy kérdőjelezi meg művének igazságát Hermann Broch Vergilius halála című regényében Vergilius is. A forma nem lesz tökéletes, a forma nem éri el az igazságot, mű és élet szétválik, a forma is egy fajta nem-azonosság lesz, még ha eredetileg a lélek, lényeg objektivációja is. Vergilius úgy véli, a mű szép és zárt kozmosza gátolja az igazság megismerését, eltakarja azt. Művét ezért mint hamis formát és mint tökéletlen formát meg akarja semmisíteni.

Az elidegenedés és a kultúra válsága ellen folytatott küzdelem során Lukácsnál az Esztétikai kultúrá ban a forma a lényeg szimbóluma, nem csak esztétikai, de etikai kategória is. Úgy tűnik, valami „igaznak” az objektivációja, megvalósulása, még ha tökéletlen és befejezetlen is, de Lukács nem állítja hamisnak, hanem ezzel ellentétben a lényeg kibontakozásának, vagy a lehetőség / utópia megvalósulásának tekinti . „A forma: egy adott helyzet adott lehetőségei között a maximális erőkifejtés; ez az igazi etikája a formának.” ¹² , Lukácsnál az élet művészete ellentétben a hamis l’art pour l’art életművészettel .

Brochnál azonban a forma egy olyan l’art pour l’art esztétikai nem igazság lesz, ami mögött felharsan a dionüszoszi kacaj, ami mögött nincs semmi, nincs lényeg. Broch regényében Vergilius Lukácshoz hasonlóan kivonja magát a hétköznapi élet forgatagából, elszigetelődve alkot, a „közönséges élettel” való érintkezés megingást jelent számára. Mindeközben azonban bűntudata is van elzártsága miatt. Az életidegen formákat hamisnak érzi. A forma dilemmájával találkozik. Egyrészt kiemeli őt, emberré teszi saját méltósága és tartása, megmenti a káosz lehúzó erejétől és az „állatitól”. Másfelől a nyomorról való tudás dionüszoszi kacajként kérdőjelezi meg az elefántcsonttorony, a forma-sziget tarthatóságát, létjogosultságát, az apollói kultúrát (jelen esetben egyszerre Vergilius művének igazságát és életének formáját).

A forma kiüresedése, hamissá válása azonban Lukácstól sem idegen, ahogy szembe kerül egymással a meghaladandó „lényeg nélküli élet” és az „élet nélküli lényeg”, ahol az életből lett forma, paradox módon a lényeg, veszti el lényegét, lényét, életét. 

Ilyen Lukácsnál a Kierkegaard esszében annak a „szoborrá szilárdult gesztus”-nak a formája, amivel Kierkegaard elválasztja magát az élettől: „minden életmozdulatát magába zárta egy-egy nagy szoborszerű biztonsággal meglátott és végig vitt gesztusa” ¹³ . Lukács maga felett is ítélkezik, amikor a „költeménnyé stilizált élet” lehetőségéről beszél, amikor Kierkegaard-t kritizálja, hogy formát akart teremteni az életből, azt akarta élni, amit nem lehet, és így életéből „költő-egzisztencia” lett. ¹⁴  S ezzel már megelőlegezi az élet nélküli forma kudarcát.

Kierkegaard etikai stádiumához hasonlóan a formává válás Lukácsnál is egy fajta választás a lehetőségek megvalósítása közt, egy döntés eredménye, valakivé válás : „az organikussá levés, szimbolikussá válás, centrumot találás – és így tovább – a formaadással, formátnyeréssel azonos” ¹⁵ . Autentikus kiemelkedés az inautentikusból ¹⁶, és Broch regényében is a forma szintén a kiemelkedés eszköze a „tulajdonságtalanság iszonyából” ¹⁷ , az állatiból az emberi méltóság, és a szabad akarat öntevékeny formáló ereje által, ám Lukácsnál és Kierkegaardnál ebben az esetben a forma inkább menekülés a „közönséges élet” káoszából a forma tiszta egyértelműségébe.

A törekvés a lényegre, a formára, az igazságra így elhibázza magát, a formából Lukácsnál költeménnyé stilizált „ál-élet” lesz, merev gesztus, ahogyan Brochnál is ez kiüresedik, és a formához való ragaszkodás az „újjászületést nem ismerő sírrá lett” ¹⁸ élet nélküli élet lesz.

  Mind Lukács és Broch esetében pont a forma, az öntevékeny, a leginkább emberi, emberhez méltó válik el végül az élettől, a forma lesz a „bűn” az élettel szemben. A saját formához ragaszkodni, vagyis az élettel szemben „tisztának maradni bűn” ¹⁹ A formában nincs élet: „Az eleven élet a formákon túl, a közönséges élet pedig a formákon innen van, és a jóság a kegyelem, hogy e formákat eltörhessük.” ²⁰ (– írja Lukács A lelki szegénységről -ben, magánéleti tragédiája után).

Lukácsnál ugyan nem stádiumok vannak, hanem egy más logika szerint, de szintén három szint figyelhető meg: a formán innen , a formában , és a formán túl . ²¹ Ezeket ő kasztoknak nevezi. Az első a „közönséges élet” kasztja, ez a hétköznapi, lényegtelen, személytelen életé. Ezt haladja meg a lélek formává / lényegessé válása, a lényegtelen elemek leválasztása, a homogenizálás szintje, a „formáké” és alkotójuké. Ezt tartja Lukács az ő saját kasztjának és feladatának.  Azonban a formának az életből való kiválása, attól való elhatároltsága, bezártsága nem csak a hétköznapi, de az „eleven élet”-től is elválaszt, ami Lukácsnál a harmadik szint, ami túl van a formán és összetöri a zárt formákat: a jóság / kegyelem állapota. ²²

És a formák széttörésének képessége , mint a kegyelem állapota Brochnál is hasonló metafora alakjában jelenik meg: hogy ha „képesek vagyunk szétrombolni saját sírboltunkat” ²³ . A szétrombolandó forma itt már nem csupán az ember kiemelkedése a dionüszoszi káoszból, Brochnál az állatiból, hanem az ember saját igazságához, önnön formájához való görcsös ragaszkodása. A forma a tragikus bezártság és megváltatlanság állapotává válik, „újjászületést nemismerő sírbolttá”.

„Élet nélkül is lehet élni. És kell is gyakran.” ²⁴ – mondja a forma „kasztjából” Lukács. A forma kudarcai, zárványai blokkolják az életet, mint a Lukács esszé Kierkegaardjának szoborszerű gesztusai. A formához, nem csak mint életformához, hanem filozófiai rendszerhez, világnézethez – „a forma az élet egy meghatározott módon való látása” – való ragaszkodást Lukács már a Kierkegaard esszéjében bírálja. Kierkegaard becsületessége „élesen külön látni mindent: a rendszert az élettől, az egyik embert a másiktól, az egyik stádiumot a másiktól” ²⁵ . „De nem kompromisszum-e kompromisszum nélkül látni az életet? […]. Nincs-e szigorú választás minden megalkuvásban, és kompromisszum annak legzordabb tagadásában? Lehet-e „becsületes”-nek lenni az élettel szemben és költeménnyé stilizálni annak történéseit?” ²⁶ – kérdezi Lukács.

Lukács tehát folyamatosan reflektál is a formára. A lélek és a formák esszéiben a lehetséges életformákat szigorúan meg is kérdőjelezi, a modelleket egyszersmind bírálja is, azonban mégis, annak ellenére, hogy folyamatosan látja, „az élet nem fér bele soha a gondolkodás logikus rendszerébe” , és a „rendszert nem lehet élni” ²⁷ , a fiatal Lukács mégis ezt teszi, és még inkább dogmatikusnak mondható, amennyiben nála a „kasztok” határai ráadásul áthághatatlanok ²⁸ – stb. Csak a végén, A lelki szegénységről esszében, a magánéleti kudarca után tesz vallomás jellegű belátást: „ez az én sírásom. Elmosódtak bennem a formák és összekeveredtek: az én életformáim nem formái az életnek” ²⁹ . 

A forma tehát elhibázza magát és lelepleződik, az ember elhibázza saját igazságát az által, hogy a formához, választott formájához mint igazsághoz ragaszkodik az élettel szemben.

Lukács esszéiben is összességében tehát megtörténik az a reflexivitás, amit Adorno is az esszé működésének lényegeként ír le, a fogalmaknak a saját emfatikus jelentésükkel való konfrontáció ja, a szinguláris (a forma) igénye az igazságra, egészen nem-igazságának evidenciájáig .

A forma mint a kísérlet formája, a forma, ami nem-azonos, megkérdőjelezi önmagát, nyitott a változásra, a lehetőségek , utópiák fényében való újra formálódásra, átalakulásra. Ez Broch regényében egy folyamatos teremtődésnek felel meg. A formálódást azonban letiltja a választott „bűnhöz”, vagy egyszerűen az egyetlen formához, mint általános igazsághoz való ragaszkodás.

A forma bűn, és az ember a leginkább forma, ami egyszerre méltósága is (szabad akarata). Azt is lehetne mondani, hogy a szorongás a formához való ragaszkodás. Brochnál például az ember félelme a semmitől, az állati tól, és a formához, mint már „újjászületést nem ismerő sírbolthoz”, bűnhöz való ragaszkodása. 

Ahogyan Lukácsnál, úgy Brochnál is „három szint” van – a Lukács féle „formán innen, formában, formán túl”-hoz hasonlóan Brochnál „az állati, emberi, isteni” szféra – és ennek következtében, nem csak az állati  felé van a formából kiút, a teljes pusztulás vagyis a dionüszoszi felé. A forma ellentéte nem csak a káosz egysége, az inautentikus, amit Broch teremtés előttiségnek nevez, hanem mindkettőjüknél ott a kegyelem, mint egy magasabb rendű egység, ami Lukácsnál például a lelkek találkozása szintén a formába zárt individuummal ellentétben. (A két szerzőben nyilvánvalóan közös, hogy a fiatal Lukács világnézete is és Brochnál a középkor nosztalgia is mind egyértelműen a kereszténységhez vezethető vissza.)

Az öntevékeny, formáló és kultúra teremtő emberrel szemben, Lukács jóság és kegyelem koncepciójához hasonlóan, Brochnál a naiv gyermek jelenik meg Vergilius ellenpontjaként, segítőjeként. És asszociálva Schillernél a szentimentális és naiv ellentétpárjára, ott sem csak e kettősség szembenállását kapjuk, hanem Schillernél is megfigyelhető egy három szintű lépcső, ahogy a szentimentális tudja, hogy vissza fog / vissza kell térnie a naivhoz, az élettel való egység, kegyelem állapotához, de nem hátrafelé, nem visszafelé a természeten keresztül, hanem a (Lukácsnál is kultúrát teremtő) forma után.   

A szentimentális, aki a tökéletesre, a végtelenre tör, de nem érheti el a beteljesülést, tudja tehát, hogy a forma nem lesz az „igaz”, ez a tragédiája, de ez a törekvés adja méltóságát, ez a cél hajtja, mint a fiatal Lukácsot a lényegessé válás útján.

A forma mint a kultúra lehetősége, a forma mint művészet, objektiváció, kommunikációs eszköz, a forma mint világnézet, a forma mint filozófiai rendszer, vagy a forma mint választás, egyéni életforma, az „én” megformálása, vagy a formák mint kollektív földi megváltáslehetőségek utópiái, mind nem-igazságok, nem-azonosságok.

Visszakapcsolódva Adornóhoz nem-igazságok a kultúra hamis látszatai, vagy ilyen Nietzschénél az apollói, Brochnál pedig a Hofmannsthal és kora című tanulmányában ilyenek még a hamis formák, (az esztétikai és etikai ellentéte mellett ennek is szólhat a dekorativitás kritika). Az esszé a nem-igazsága által szintén a forma és a kultúra nem-igazságát leplezi le, a kultúráét, ami úgy tesz, „mintha belemerült volna a természetbe” ³⁰ .

Ahogy a forma nem azonos az élettel, az egyedi formája sem az az általánossal. Nem azért nem igazak, mert nem lehet igazságuk, hanem mert nem az igazságok, nem lehetnek totális igazságok. Lukácsnál is a világnézet, a forma amint dogmatikussá válik olyan lesz, mint Brochnál a szétrombolandó sírbolt, ál-élet lesz, ál-megváltás.

Vergilius az ál-élethez nem akarván ragaszkodni el akarja égetni a művét, azonban a megsemmisítés, a tökéletlen forma, a mű elpusztítása az ember önpusztításának felelne meg egyúttal. A forma megtöretése azonban lehetőség az átformálódásra, a tovább élésre, a forma halála nem pusztulása, hanem újjászületésének lehetősége kell legyen, ezért írja Broch: „Jaj annak az embernek, aki nem tud felnőni az iránta megnyilvánuló kegyelemig, jaj a megtöretettnek, aki megtöretését nem tudja elviselni” ³¹ .

„Más emberként álltam fel – meghajolt,

Átkozza istent, mivel jót akart.

Én rosszat tettem és áldom az istent.

Ő halni indul, én halott vagyok:

Halált hal ő, de én csak életet” ³²

A megváltás elé a bűn, a forma vagy a mű, a „szentimentális” mint lépcsőfok ékelődik be Lukácsnál is. Brochnál Vergilius, az ember, az „állati” és az „isteni megváltottság” szférái között „a még nem és immár mégis” állapotában van, ez Vergilius, az ember sorsa „az idők minden fordulóján”, a „még nem teljes beteljesülés” Adornónál, a nem-azonosság .

Összegzés:

Így lesz a forma hamis igazságigényéből az ő nem-igazsága, a kísértés ből kísérlet , és a nem-igazság / nem-azonosság igazsága . Lukács esszéi és az esszék összekapcsolódásai a formaprobléma által végig járják azt az utat, ami arról a nem-azonosságról tanúskodik, ami Adornónál expliciten az esszé feladata.  Az esszéistának tehát nem marad más reménye , mint a Nyitott, a művészet újra formáló ereje, a lehetőség ek utópiái, és csakis a nem-azonosság tudatában való kísérletezés, tehát a kísérletmivolt belátása.

Bibliográfia:

Elsődleges felhasznált irodalom:

Adorno, Theodor W.: „Az esszé mint forma” ford. Hegyessy Mária. In uő: A művészet és a művészetek . Szerk. Láng Rózsa, Budapest, Helikon, 1998, 29–47. o.

Adorno, Theodor W.: „A felvilágosodás fogalma” In uő: A felvilágosodás dialektikája ford. Mesterházi Miklós, Budapest, Atlantisz, 2020, 19–63. o.

Broch, Hermann: Vergilius halála . ford.: Győrffy Miklós. Pozsony, Kalligram, 2004.

Hegel, G. W. F.: Esztétikai előadások I. ford.: Zoltai Dénes. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1952.

Lukács György: „A lelki szegénységről” In Ifjúkori művek . szerk. Tímár Árpád, Budapest, Magvető, 1977, 537–551. o.

Lukács György: „A tragédia metafizikája” In uő: A lélek és a formák . Budapest, Napvilág Kiadó, 1997, 201–227. o.

Lukács György: „Esztétikai kultúra” In uő: Esztétikai kultúra . Budapest, Napvilág Kiadó, 1998, 17–31. o.

Lukács György: „Heidelbergi esztétika: művészetfilozófiai rész”. ford.: Tandori Dezső. In uő: A heidelbergi művészetfilozófia és esztétika. A regény elmélete . Budapest, Magvető, 1975. 15–161. o.

Lukács György: „Levél a »kísérlet«-ről” In uő: A lélek és a formák . Budapest, Napvilág Kiadó, 1997, 11–33. o.

Lukács György: „Soren Kierkegaard és Regine Olsen” In uő: A lélek és a formák . Budapest, Napvilág Kiadó, 1997, 45–61. o.

Musil, Robert: A tulajdonságok nélküli ember . I. kötet, ford.: Tandori Dezső. Budapest, Európa, 1977.

Musil, Robert: „[Az esszéről]” ford.: Bán Zoltán András. In uő: Robert Musil Válogatott Művei. Esszék . Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 2000, 318–322. o.

Felhasznált szakirodalom:

Babits Mihály: „A lélek és a formák” (kritika) In szerk. Kardos András: Esztétikai kultúra . Budapest, Napvilág Kiadó, 1998, 87-89. o.

Bacsó Béla: „Az esszéről. Th. W. Adorno példája” In uő: Az elmélet elmélete . Kijárat Kiadó, Budapest, 2009, 184–90. o.

Heller Ágnes: „A lelki szegénységről” 423–432. o.

Heller Ágnes: „Lukács György és Seidler Irma” In uő: Portrévázlatok az etika történetéből . Budapest, Gondolat, 1976, 385–422. o.

Hévizi Ottó: „Az identifikáció kísérletei” (utószó) In szerk. Kardos András: Esztétikai kultúra . Budapest, Napvilág Kiadó, 1998, 99–127. o.

Márkus György: „A lélek és az élet” (utószó) In Lukács György: A lélek és a formák . Budapest, Napvilág Kiadó, 1997, 231–259. o.

Poszler György: „Történetfilozófia és műfajelmélet” In uő: Filozófia és műfajelmélet . Budapest, Gondolat, 1988, 173–270. o.

1. Márkus György: „A lélek és az élet” (utószó) In Lukács György: A lélek és a formák. Budapest, Napvilág Kiadó, 1997, 231–259. o. itt 237-38. o.
2. vö. Heller Ágnes: „A lelki szegénységről” In uő: Portrévázlatok az etika történetéből. Budapest, Gondolat, 1976. 423-432. itt 423. o.
3. vö: Heller Ágnes: „Lukács György és Seidler Irma” In uő: Portrévázlatok az etika történetéből. Budapest, Gondolat, 1976, 385-422. o.
4. ld. Márkus i. m. 245. o.
5. ld. Márkus i. m. 235 és 236. o.
6. „Ami igazán mélyen, a lélek legmélyéig individuális, az messze túlmegy a pusztán individuálison” Lukács: Esztétikai kultúra 28. o.
7. ld. Márkus i. m. 244.o.
8. ld Márkus i. m. 246. o.
9. Márkus i. m. 246. o.
10. Lukács i. m. 29. o.
11. Lukács György: „Heidelbergi esztétika: művészetfilozófiai rész”. ford.: Tandori Dezső. In uő: A heidelbergi művészetfilozófia és esztétika. A regény elmélete. Budapest, Magvető, 1975. 15–161. o. itt 86. o.
12. Lukács: Esztétikai kultúra, 29. o.
13. Lukács György: „Soren Kierkegaard és Regine Olsen” In uő: A lélek és a formák. Budapest, Napvilág Kiadó, 1997, 45–61. o. itt 60. o.
14. vö: Lukács: Soren Kierkegaard és Regine Olsen
15. Poszler: i. m. 188. o.
16. vö: Márkus i. m.
17. vö: „…ez az állatarc a tulajdonságtalanság iszonyává meztelenedett le, melyet a közép semmije táplált. Semmiféle halálfélelem nem mérkőzhetett a félelmek e legiszonyúbbjával, mert az az állathaláltól való iszony volt, melyet az állat-alatti, az állat mögötti vesz körül…” ld. Broch: 186. o.
18. Broch i. m.  216. o.
19. Lukács A lelki szegénységről 544. o.
20. Lukács i. m. 540. o.
21. vö: Poszler i. m. 198. o.
22. vö: Heller: A lelki szegénységről 426. o. vagy Poszler i. m.
23. Broch i. m. 217. o.
24. Lukács i. m. 539. o.
25. Lukács: Kierkegaard és Regine Olsen 50. o.
26. Lukács i. m. 50. o.
27. Lukács i. m. 49. o.
28. vö: Lukács: A lelki szegénységről és Heller Ágnes tanulmánya ugyan erről
29. Lukács: A lelki szegénységről 540. o.
30. „[az esszé] azzal, hogy a szövegeket saját em­fatikus fogalmukkal konfrontálja, azzal az igazsággal, amit jelentenek, sze­retné megingatni a kultúra igazságigényét, szeretné, ha a kultúra belátná a maga nem igaz voltát, felismerné azt az ideológiai látszatot, amelyben a kul­túra úgy nyilvánul meg, mintha belemerült volna a természetbe.” Adorno i. m. 44. o.
31. Broch i. m. 179. o.
32. Paul Ernst, idézi Lukács. itt Lukács György: „A tragédia metafizikája” In uő: A lélek és a formák. Budapest, Napvilág Kiadó, 1997, 201–227. o., itt 222. o.