Heller Ágnes: Zsidótlanítás a magyar irodalomban

1¹

Irodalmi² vitákban gyakran kerül terítékre a reprezentáció problémája . Az irányzat, amely önmagát „politikailag korrektnek” tekinti, azt a gondolatot kezdte sugallni, hogy egy etnikai közösséget, egy fajt vagy egy bizonyos életformának elkötelezett kisebbségi csoportot (például homoszexuálisokat vagy transzvesztitákat) más népcsoportok, életformák képviselői, más fajokhoz tartozó írók, festők stb. nem tudják igazságosan ábrázolni. Kialakult a gyanakvás légköre. A népcsoportok vagy életforma-csoportok aktivistái azt követelték, hogy a csoportjukhoz tartozókat csak csoportjuk tagjai ábrázolhassák. Minden heteroreprezentációt előítéletesnek minősítettek. E koncepció szerint nőt becsületesen csak egy nő ábrázolhat, mert a nők a többi nőt is belülről ábrázolják. Ha egy férfi ábrázol nőt, az ábrázolás bizonyosan nőellenes előítéletet fog tartalmazni – még akkor is, ha az adott férfi tudatosan nem táplál ilyesfajta előítéletet. Mert akár táplál, akár nem, csak mint férfi – tehát kívülről – tudja a nőket ábrázolni, s így nem prezentációja mindenképpen előítéletes lesz, a „másságot” fogja lefesteni, leírni vagy filmre vinni. Ezek szerint az önreprezentáció az ábrázolás egyedül hiteles formája. Ha a fekete ábrázol feketét, a zsidó zsidót, a nő nőt, a homoszexuális homoszexuálist, csak akkor ismernek magukra a nem, a faj, a népcsoport, az életforma-csoport tagjai az ábrázolásban, s ennyiben fogadják el az ábrázolást előítélet-mentesnek. Természetesen az egyes etnikai csoportok nem különülnek el hermetikusan egymástól. A kínai nő, aki Amerikában kínai nőket ábrázol, óhatatlanul kínai férfit is és nem kínait is ábrázol. Ebben az esetben, gondolják a „politikailag korrekt” álláspont képviselői, a kisebbség ábrázolja a többséghez tartozót (a nőket kisebbségnek tekintik, nem számarányuk, hanem a társadalom életében betöltött súlyuk alapján), és mivel a többséghez tartozók hagyományosan jobbnak ábrázolják magukat a többieknél, a kisebbség által történő ábrázolásuk csak helyreállítja a megsértett igazságot. Előfordul, hogy egy népcsoport olyannyira zárt világot alkot, hogy az élet minden színe az önreprezentáció esetében is megjelenik. Például I. B. Singer legtöbb regényében, ahol a zsidó élet árnyalt szintjeit, folyamatait ábrázolja az író magasfokú művészi és szociológiai hitellel.

A politikai követelmény, amely a hiteles ábrázolást azonosítja az önreprezentációval, a művészet s ezen belül az irodalom halálához vezetne. Legfőképpen azért, mert – a legrosszabb szocialista realista hagyományhoz hasonlóan – kizárólag tartalmi ismérvek alapján ítél meg művészi alkotásokat. Egy ábrázolási típus művészi hitelességének kérdése ekkor nem a művön belül dől el, hanem a politikai bírálónak a műhöz való külsődleges szempontja alapján. Ennek az ítélkezésnek támpontja a minden embercsoportra jellemző, esetleg indokolt, esetleg teljesen indokolatlan gyanakvás, hogy a másik csoporthoz tartozók mindenképpen félreértik. A heteroreprezentáció gyanakvó elutasítása ugyanakkor nemcsak a művészetet öli meg, hanem embercsoportok önmagukra mért apartheidjéhez is vezet. Különösen a kisebbséghez tartozók félnek a másik tekintetétől, a szomszéd pillantásától. A „másik” szemmel verésétől.

Amennyiben magyar zsidó író magyar zsidókat is ábrázol, ez a fajta ábrázolás önreprezentációnak tekinthető. Ahogy és amennyiben egy nem zsidó magyar író magyar zsidókat ábrázol, ez az ábrázolás pedig, legalábbis viszonylagosan, heteroreprezentáció. Ezzel kapcsolatban három kérdést vetek fel. Először is, bizonyos-e az, hogy az önreprezentáció hitelesebb lesz a heteroreprezentációnál? Kettő, bizonyos-e az, hogy az önreprezentáció, ha nem hitelesebbet is, de más képet fog adni a magyar zsidóságról, mint a heteroreprezentáció? Végül, ha az utóbbi igaz, következik-e ebből, hogy van egy külön, jól elhatárolható magyar zsidó irodalom, amely arról ismerszik meg, hogy a magyar zsidóságot magyar zsidók ábrázolják?

A kérdésre könnyebb lesz válaszolnunk, ha magunkat elidegenítve behelyettesítjük a zsidóságot. mondjuk, a női nemmel. Ezt nem minden zsidó irodalom esetében tehetjük meg. Például nem tehetjük meg abban az esetben, ha a zsidó irodalmat héberül vagy jiddisül írták. Ugyanis nem lehet kétséges, hogy a héberül vagy jiddisül írt művek a zsidó irodalomhoz tartoznak, még akkor is, ha történetesen zsidók nem is szerepelnek ezekben a könyvekben. Az irodalom esetében a nyelvhasználat döntőbb a reprezentációnál. Azt a zsidó irodalmat sem lehet a nőirodalomhoz hasonlítani, amelyik zárt zsidó közösségeket ábrázol. A magyar zsidó irodalomra az egyik korábbi megszorítás sem jellemző. Magyar nyelvű irodalomról van szó, továbbá, amennyiben ez az irodalom zsidókat ábrázol, ezek a zsidók nem elszigetelt közösségekben élnek. Tehát értelmes a nőirodalommal való összevetés.

Tegyük fel a kérdést: igaz-e, hogy a nők jobban, hitelesebben ábrázolnak nőket, mint a férfiak, vagy jobban, mint a férfiak? Van-e nőirodalom? Van-e magyar nőirodalom? Van-e értelme külön nőirodalomról beszélni a nemzeti irodalmak mellett? Hadd válaszoljak ezekre a kérdésekre egy kissé leegyszerűsítő módon.

Az első kérdésre nem adható általános válasz. Bizonyos szempontból a nők hitelesebben ábrázolnak nőket, mint a férfiak, éppen azért, mert belülről ábrázolják magukat. Nem okvetlenül ábrázolják hízelgőbben a nőket, mint a férfiak, mégis számtalan olyan dolgot tudnak közvetíteni, amely saját és bensőséges tapasztalataikból fakad, mondjuk éppen a férfiakhoz vagy gyerekeikhez való viszonyukból. Aki szült gyereket, másként írja le a gyerekszülést, mint aki nem szült. Ez még nem jelenti azt, hogy az önábrázolás mindig hitelesebb a mások által történő ábrázolásnál. Az emberek emberi viszonyaikban léteznek. Ez a viszony mindig több ember viszonya: a nők leginkább a férfiakhoz való viszonyukban léteznek. Ha ezt a viszonyt egy férfi ábrázolja, semmiképp sem hihetjük, hogy kevésbé hitelesen teszi. „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat” – írta József Attila, és ez az irodalmi ábrázolás esetében is igaz.

Mindez elmondható a magyar zsidó irodalommal kapcsolatban is. Vannak olyan zsidó tapasztalatok, melyeket a zsidók belülről írnak meg, s ennyiben hitelesebben, mint ahogy azt a nem zsidók írhatták volna meg. Kertész Imre Sorstalanság című könyve a magyar zsidó irodalomhoz tartozik, abszurd lenne nem ehhez tartozónak tekinteni. Ugyanakkor Radnótit – zsidó sorsa ellenére – magyar költőnek, nem pedig magyar zsidó költőnek érzem, mivel sorsát nem zsidó tudattal élte meg.

A magyar zsidó irodalomban, ugyanúgy, mint a magyar, angol vagy német nőirodalomban, többek között az önreprezentáció is vonzza az olvasót. Ez azonban nem jelenti, hogy a heteroreprezentáció mint olyan nem ébresztene megérdemelt érdeklődést. A nem zsidó szemével látott zsidó nem szükségképpen kevésbé hiteles, mint a zsidó által látott és ábrázolt, habár valószínűleg ez a kép más lesz.

S ahogy a férfi szemével, mondjuk például egy Dickens nevű férfi szemével ábrázolt nő nem okvetlenül primitíven vagy hazugul reprezentálja nemét. A legkevésbé sem biztos, hogy a férfi szeme közvetve vagy közvetlenül mindig a nőgyűlölő látása is. A nem zsidó magyar író lefestette zsidó sem szükségképpen egyoldalú, primitív megtestesítője népcsoportjának, és legkevésbé sem biztos, hogy az antiszemita percepció megtestesülése. Annál is kevésbé, mivel jól ismerjük a nőgyűlölő nő és a zsidó antiszemita ábrázolásait. Ezek hazug heteroreprezentációk. Színvonalas irodalomban az efféle heteroreprezentációk, bár előfordulnak, mégiscsak szélsőséges esetekben.

Magyar zsidó irodalom létezik , ugyanúgy, akár magyar vagy angol nőirodalom is. Amennyiben egy regényben vagy versben a női tapasztalat döntő szerepet játszik, ez nőirodalom is, bár a nemzeti irodalom része is egyben. Amennyiben egy írónő nőket is ábrázol ugyan, vagy nőket ábrázol elsősorban, de a női tapasztalat nem játszik kiemelkedő szerepet ábrázolásában, akkor nem nőirodalomról van szó. Szerintem Jane Austen regényei az angol nőirodalomhoz tartoznak, míg Emily Brontë regénye, az Üvöltő szelek angol irodalom, semmi nőspecifikus nincsen benne, habár nő írta. Ismerünk magyar zsidó írók tollából származó műveket, melyekben a zsidó tapasztalat döntő szerepet játszik, és olyanokat, amelyekben nem. Nem pusztán az úgynevezett téma a döntő, hanem az élettapasztalat majdnem megfoghatatlan, kapilláris jelenléte. Ezt akartam Kertész Imre és Radnóti Miklós összehasonlításával kifejezni. Létezik tehát magyar zsidó irodalom, de nem minden magyar zsidó író vagy költő műve tartozik bele. Melyek igen, melyek nem, erre a kérdésre nem lehet sommás választ adni.

2

A magyar zsidó irodalomban egy sajátos esettel találkozhatunk, amely különös figyelmet érdemel. Olyan magyar zsidó írókról beszélek, akik zsidó élettapasztalatokat írtak meg, s azokról mesélnek, akiket belülről ismernek, akiknek gesztusait, viselkedési mintáit, továbbá pszichológiáját, modorosságait kisgyermekkoruk óta értették és értelmezni tudták. Náluk tipikus önreprezentációról van szó. S mégis, ami jól körülírhatóan önreprezentáció, az mégsem jelenik meg műveikben, mégsem önreprezentációként jelenik meg. A figurák zsidó identitását letagadják. Ezek a magyar zsidó írók úgy ábrázolnak zsidó figurákat, mintha azok nem volnának zsidók. Őskeresztény iratokat osztogatnak számukra, már a névadással is. Magyarul szólva, zsidótlanítják a regényeikben fellépő zsidó szereplőket.

Árt-e vagy használ mondjuk egy regénynek, ha az önreprezentáció tényét a szőnyeg alá söpri a szerző? Használ vagy pedig árt-e egy mű, legfőképpen egy regény művészi kvalitásának és hitelességének, ha az író a zsidó típusokat úgy ábrázolja, méghozzá szándékosan, mintha azok nem volnának zsidók? Szeretném előrebocsátani, hogy szerintem ezekre a kérdésekre sem lehet egyértelmű igennel vagy nemmel válaszolni, de legalább durván le lehet írni, milyen esetekben árt inkább, s melyekben használ az eljárás, amelyet „zsidótlanításnak” nevezek.

Három regényt elemzek ebből a szempontból, a 20. század három egészen különböző korszakából. Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk ját, Déry Tibor A befejezetlen mondatát, s végül Lengyel Péter Cseréptörés című regényét.

*

A Pál utcai fiúkban három, minden kétséget kizáróan zsidó fiú szerepel. Ezek közül az egyik, Weisz jelentéktelen, s mint ilyet az író zsidónak is ábrázolja. Zsidóságára azonban pusztán a tudatos névválasztás utal. A gittegylet különben is egyfajta zsidó dolog. A grund és a grund védelme viszont nemzeti ügy. Boka János a magyar nemzetet reprezentálja, annak legszebb és legnemesebb vonásaiban. A regény reprezentatív fiúalakjainak súlyát és jellemét így a grundhoz, tehát a hazához való viszony határozza meg. Az egyik fiú Nemecsek Ernő, a másik Geréb Dezső. Nem tudom elképzelni, hogy Molnár Ferenc ilyen halhatatlan remekművet írhatott volna, ha még kisdiák korában nem élte és szenvedte volna végig a magyar zsidó fiú hazával való azonosulásának konfliktusait, és az asszimiláció korszakának dilemmáit.

A Pál utcai fiúkban ugyanis minden grundon focizó gyerek, mint például Csónakos vagy Csele, természetesnek érzi, hogy a grundhoz tartozik, és hogy a grund őhozzá. Természetesnek tekinti azt is, hogy a grundot meg kell védeni. De ahogy egyikük sem árulná el, úgy egyikük sem halna meg érte. A regényben a két szélsőséges magatartási formát Geréb és Nemecsek testesíti meg. E két figura nélkül nem „él meg” a regény. Az ő magatartásuk azért válik szélsőségességében reprezentatívvá, mert egyikük sem tartozik olyan organikusan a grundhoz, mint a többi fiú. Mi több, mindkettőjük életét és szenvedélyét a Boka Jánoshoz való viszony határozza meg. Mind Geréb, mind Nemecsek éltető szenvedélye az a vágy, hogy igazán befogadják, hogy a grundon természetesen élő fiúk befogadják, hogy Boka elismerje őket. Hannah Arendt a zsidó asszimiláció korának két alaptípusáról beszél. Az egyik a parvenü , a másik a pária . Geréb a parvenü, Nemecsek a pária. Geréb féltékeny. Úgy hiszi, van ő olyan jó, mint Boka… Miért nem őt választják akkor elnöknek? Geréb féltékenysége a parvenü féltékenysége, az újonnan jött pályázik itt az első helyre. Nemecsek, a pária viszont meg akarja mutatni, hogy ő nagyobb hős azoknál, akik a grundhoz tartoznak, hogy neki fontosabb a haza, mint amazoknak, és hogy mindent, de abszolúte mindent hajlandó megtenni érte. Ő meghal a grundért és Bokáért.

A két zsidótípus rajza még szociológiailag is pontos. Geréb jómódú zsidó gyerek, aki cselédlánnyal küldet levelet Bokának, Nemecsek szegény zsidó szabó gyereke. Nem véletlen, hogy az egész regényben csak Geréb apjával és Nemecsek szüleivel találkozunk. A többiek szülei a regény szempontjából nem érdekesek. Nemecsek szüleit, a zsidó páriákat csak a gyerekük érdekli. Mit nekik a grund, mit nekik Boka János? Mi közük szegényeknek ahhoz, hogy fiuk kapitány lesz, hogy nevét ezentúl csupa nagybetűvel írják? Geréb apját, az asszimilálódott zsidót viszont szenvedélyesen érdekli, hogy fia nem volt áruló – retteg a gondolattól, hogy az ő fia elárulhatta volna a grundot. Említésre méltó, hogy Nemecsek az, aki a fekete szakállas férfinak azt hazudja, hogy fia becsületes maradt.

Molnár Ferenc azonban zsidótlanítja regényét. Sem Gerébről, sem Nemecsekről nem tudjuk meg, hogy zsidó. Nemecsek neve persze idegenül hangzik, nem magyarosított, feltehetően cseh. Ennyi jelzésre volt csak az írónak szüksége.

Molnár Ferenc ezt a regényt csak úgy írhatta meg, hogy konfliktusát két zsidó kisdiáknak a hazához való szélsőséges viszonya szervezte, mégis kitűnő művészi intuíciójának engedelmeskedett, amikor a két hőst „zsidótlanította”. A regényben ugyanis a szociológiai dimenzió jelentéktelenné válik. A kisdiákok történetét az író egy olyan univerzális/egzisztenciális síkra emelte, ahol minden konfliktus mitologizálódik. Csak addig kell vagy szabad a történésnek konkrétnak lennie, amíg egyszeriségével és egyszerűségével meg tud maradni ezen az egzisztenciális mitológiai szinten. Így Geréb történetében a megtért tékozló fiú történetére ismerünk. Nemecsek figurájában a bibliai Jonatánra vagy hasonló mitológiai alakokra. A Pál utcai fiúk történetében minden nép minden fia újraéli és újragondolja a becsületről, a hűségről, a barátságról, az igazságról alkotott első homályos, de erős érzéseit. Ha Molnár Ferenc Gerébet és Nemecseket zsidónak ábrázolta volna, a szociológiai és történeti konkrétság kárt tett volna az elbeszélt történet egyetemességében. A zsidótlanítás tehát itt megemelte a regény művészi kvalitását.

Egészen más a helyzet azonban a másik két regény esetében.

*

Déry Tibor A befejezetlen mondat című regényében „zsidótlanítja” a Parcen-Nagy családot. Ő nem úgy zsidótlanít, mint Molnár Ferenc, tehát nem egyszerűen említés nélkül hagyja, hogy egyes hősei zsidó tapasztalatot élnek meg a regény folyamán, hanem, félreértés ne essék, többszörösen hangsúlyozza, hogy zsidó hősei nem zsidók. Amikor arról beszél, hogy a katolikus Parcen-Nagy családot egyesek mégis zsidónak nézik, megjegyzi, egy zsidó nem magyarosítja a nevét Nagyra. ³ Amikor Désirée-ről beszél Dubrovnikban, többször emleget egy mellette álló, nevető, zsidós arcú lányt. ⁴ Déry esetében ködösítésről beszélhetünk. Igen sikertelen ködösítésről.

Hiszen a regény kimagaslóan leghitelesebb epizódjai a Parcen-Nagy család tagjainak egymáshoz való viszonyát beszélik el. A nagymama és a mama harcos kapcsolata, különösen a bidé története, csak olyan elbeszélő tollából születhetett, aki intim tapasztalattal rendelkezik egy olyan családról, amilyen a Parcen-Nagy család. Egy pillanat kétségünk sem lehet, amikor ezeket a kegyetlen és mulatságos epizódokat olvassuk, hogy a lipótvárosi polgárságról van szó, méghozzá a zsidó lipótvárosi polgárságról. Még a szocialisták iránti kisebbrendűségi komplexussal tűzdelt reménytelen szerelem sem egyszerűen burzsoá érzés, hanem a marginális zsidó burzsoá sajátja. Parcen-Nagy Lőrinc viszonya a Rózsa családhoz kísértetiesen hasonlít Nemecsek viszonyára a grundhoz és Boka Jánoshoz. Csakhogy annak idején, az asszimiláció korszakában Nemecseket befogadták, igaz, halála árán. Parcen-Nagy Lőrincet az agyonmitologizált magyar proletariátus nem akarja befogadni, senki sem akarja befogadni. Ő mindig idegen marad.

A regényben a máshoz tartozás vágyának – a parvenük világában a pária sorsára vágyakozó fiatalember megalázkodásának – látszólag semmi köze sincsen a zsidósághoz. Az egész történet a burzsoá–proletár-osztályellentétre redukálódik, ezzel úgy leegyszerűsítve, hogy értelmetlenné is válik. Nem annyiban, mintha a történetet magát nem lehetne érteni, de úgy, hogy a hősök mozgását nem lehet pszichológiailag követni, kivéve, ha szigorúan belül maradunk a Parcen-Nagy családon, mondjuk a Laura és Wavra tanár szerelmi történetén, és egyben el is feledkezünk művi zsidótlanításukról.

Déry erre néha módot is ad, amennyiben ő is elfeledkezik arról, hogy zsidótlanította hőseit, s hogy ezzel mind szociológiailag, mind pszichológiailag valószínűtlenné tette őket. Mondjuk, amikor a regényben a családra mint „Lipótvárosra” tesznek megjegyzést, vagy amikor Désirée-ről azt mondja, hogy keletiesen húsos ajka volt (igaz, ibolyakék germán szeme is). Miért fontos mindez? Mert Déry társadalmi regényt szeretett volna írni, és írt is. A szociológiai részletek leírásának igen nagy helyet szánt és nagy fontosságot tulajdonított. Magát a Parcen-Nagy családot aprólékos szociológiai tüzetességgel ábrázolta. Saját szociológiai megjelenítő képességeit értékelte le, amikor zsidótlanította a zsidó Lipótvárost.

Réz Pál előadásában ⁵ egy vonatkozásban megvédte Déry regényének szociológiai hitelességét. Réz arra hivatkozott, hogy Déry ifjúkori szerelme, Kassák nevelt lánya, akiről Krausz Évát mintázta, nem volt zsidó, de Déry zsidónak ábrázolta, bizonyára azért, mert sok zsidó lány volt akkoriban a kommunista mozgalomban, és a lány zsidósításával Déry szociológiailag hitelesítette a figurát. Én Krausz Éva zsidósítását másként magyarázom. Dérynek Kassák lányával való személyes történetében bizonyára szerepet játszott saját zsidóságának tudata. A lánnyal való kölcsönös félreértések sorozatát valószínűleg így is élte meg. Ahhoz, hogy ezt a feszültséget regényében megőrizze, Krausz Évát kellett zsidónak ábrázolnia, mivel önmagát már előzőleg zsidótlanította. Tehát nem szociológiai, hanem pszichológiai hitelességet kellett szavatolnia Krausz Éva különben egyébként is valószerűtlen figurájának.

Miért zsidótlanította Déry a Parcen-Nagy családot? Bizonyára nem azért, mert nem akart zsidókat ábrázolni. A Feleletben például szerepel a Goldberger Leóról mintázott Grüner báró. Talán azért, hogy ne lehessen a regényt akkor, amikor íródott, tehát a harmincas években, antiszemita értelmezésben olvasni? Hiszen a Parcen-Nagy család a burzsoáziát testesítette meg, szemben a proletariátussal, így tehát, a Déryt akkor jellemző szocialista szempontból nézve, az úgynevezett negatív hősök ehhez a családhoz tartoztak. Vagy pedig azért, mert szocialista volt, s ezért azt hitte, hogy az osztálymeghatározáson kívül semmi más nem számít? Bármiért történt is, ártott a regény művészi kvalitásának és hitelességének. Az önábrázolást úgy prezentálta, mintha nem lett volna önábrázolás. Az alakokat hamisan azonosította. S ez, ismétlem, azért volt baj, mert az írónak az volt az ambíciója, hogy pontosan azonosítsa hőseit. A burzsoá főhősök zsidótlanítása tehát ellentmondott az írói szándéknak, s magát a stílust tűzdelte meg kiküszöbölhetetlenül hamis hangokkal.

*

Lengyel Péter Cseréptörés című regényében olyan élettapasztalatot ír meg, amely egyrészt teljesen egyéni, mert az övé, de egyúttal igen sok generációjabeli zsidó gyerekkel, elsősorban zsidó fiúval osztozik benne. Magam is ismerek olyan hatvan éveseket, akik hasonlóan számolnak be élettapasztalataikról, ha nem ugyanolyan írói erővel is, mint azt Lengyel Péter teszi. A regény hőse, akivel hol gyerekként, hol ifjúként, hol pedig felnőttként találkozunk, Bárán Imre elvesztette kisgyermekkorát. Amnéziában szenved. Semmire sem emlékezik, ami a háború előtt vagy a háború alatt történt vele, elsősorban pedig az apjára nem. Anyja újra férjhez ment. Imre új nevet kapott. A gyerek úgy tudja, hogy apja orosz hadifogságban tűnt el. Ugyanakkor úgy érzi, hogy anyja közvetlenül a háború után cserbenhagyta őt. A történet arról szól, hogyan indul meg a fiatalember az „eltűnt idő nyomába”, hogyan hozza vissza emlékezetébe családját, múltját, kisgyerekkorát és elsősorban apját. Az apja alakját, arcát, lényét, hangját.

A történetet Lengyel Péter elragadóan írta meg. Csak valamiért, valamilyen módon minden oly valószínűtlen marad. Kevésbé megrázó, kevésbé meggyőző, mint lehetne. Mert a főhős itt is zsidótlanítva van. Persze, ha valaki elolvassa a történetet, tudja, hogy zsidó történetről van szó, igaz, csak akkor, ha nem sokkal fiatalabb az írónál. Különben csak a történet egy része fog elhatolni hozzá.

Gondolhatnánk, hogy a zsidótlanítás itt éppen a történet hitelességét szavatolja. A hős ugyanis nem tudja, kicsoda, csak lassan jön rá az igazságra, így tehát az olvasónak is lassan, vele együtt kell erre ráébrednie. Ha Lengyel így írta volna meg a könyvét, ez valóban a hitelességet szolgálná. Amíg Imre nem jön rá arra, amit anyja és rokonai eltagadtak előtte – ugyanis azt, hogy zsidó –, hogyan apja munkaszolgálatban pusztult el, addig az olvasónak sem kell rájönnie, neki is találgatnia kell, bár bizonyára jobban fog találgatni, mint ő. A probléma azonban az, hogy bár a regényben a fiatalember megtalálja a múltját, mégsem derül fény a nyilvánvaló tényre, hogy zsidó. Nem tudjuk, melyik az a pillanat, amikor felfedezi saját zsidóságát, és szembenéz vele. Megtudjuk például, hogy a történet egy pontján, az anyjával való egyik beszélgetés után elmegy a könyvtárba, és elkezdi olvasni Hitler Mein Kampf ját. Akkor tehát már tudnia kellett, hogy zsidó. Ez a felfedezés azonban elmarad.

Lengyel regényében, ha lehet, még több a ködösítés, mint Déryében. Miért lehetett például csak akkor elnevezni egy gyereket Kálmánnak, amikor Kálmán nagypapa meghalt? Miért kellett anyunak külön és nyomatékkal beszámolnia 1944. március 19-ről? ⁶ Miért mondta ekkor, hogy „nem tudom, mi lesz”? Különösen pedig, a Pest környékén lakó szülőkhöz 1944 júniusában írt levél miért érkezik vissza úgy, hogy a címzett ismeretlen? A szerző ezt azzal magyarázza, hogy a bombázáskor a nagyszülőkre omlott a ház, és szörnyethaltak. Csakhogy így minden érthetetlenné válik. Ha két öregember meghal a bombázáskor, értesítik a legközelebbi hozzátartozókat, hivatalosan is, és megteszik ezt a szomszédok is. A zsidók deportálásáról nem értesítette senki a rokonaikat. Csak a nekik címzett levél jött vissza a címzett ismeretlen jelzéssel. Vagy miért mondták anyunak pontosan október 15-én, ⁷ hogy ne menjen haza a saját lakásába? Miért ment a spanyol követségre? Miért akarta fiát elhelyezni a Vöröskereszt-otthonban?

Lengyel története azért különösen érdekes, mert itt az önábrázolásnak egy egészen sajátos fajtájával van dolgunk. Az író zsidó, aki egy tipikus zsidó komplexus történetét meséli el a holokauszt korából. A történet elbeszélése önanalízis formájában történik. Amikor a regény megindul, nem tudjuk, hogy zsidó történetet hallunk. Az író-hős maga sem tudja, hogy zsidó, s így fogalma sem lehet arról, hogy önreprezentációja zsidó önreprezentáció a holokauszt korából. S hogy egy meglehetősen tipikus zsidó élmény reprezentációja. Persze az önanalízis detektívregény is. Az az író, akivel a regényben találkozunk, még nem tudja, amit az író, aki a regényt írja, már tud. A baj az, hogy mi nem tudjuk meg, hogy ezt tudja. A baj az, hogy úgy ír, mintha nem tudná. A baj tehát, hogy végig ködösít, hogy a hős az író szemszögéből mindvégig zsidótlanít.

Mondhatnánk, jól van ez így, hiszen Lengyel, éppen úgy, mint Molnár Ferenc, egzisztenciális síkra emelt egy történetet. De ebben a regényben ez nem történik meg. A történelem itt túlságosan konkrét, egészen a történelmi napokig, dátumokig lebontva. A holokauszt sűrített történetében, a zsidó azonosság elhomályosítása nemhogy nem emeli a szöveget az egzisztenciális végső kérdések magaslatára, hanem ellenkezőleg: megakadályozza, hogy odáig emelkedjék. A nagy dráma személyes pszichológiai üggyé sekélyesedik. A memória visszaszerzéséért folyó küzdelem így nem a történelmi múltért folyó élethalálharc alkalma lesz, hanem csupán egy privát történeté.

Bárán Imre memóriavesztése azonosságvesztés. A memóriavesztés többek között és elsősorban azt fejezi ki, hogy az embernek nincs meg a szabadsága azonossága megválasztásához és újraválasztásához, hogy azt mások tekintete határozza meg. Az élete maga válik heteroreprezentációvá. A memória visszanyerése az önreprezentáció szabadságának visszanyerése is. Lengyel Péter hősének zsidótlanításával egy olyan írói lehetőséget szalasztott el, amilyen ritkán adódik. Módja nyílt arra, hogy történetében egy életet úgy ábrázoljon, mint a heteroreprezentáció és önreprezentáció konfliktusát. Előtte állt a lehetőség, hogy az ábrázolás kérdését életkérdéssé emelje. Nem ezt tette. Miért nem?

3

Nem lehet általános választ adni arra a kérdésre, hogy hitelesebb-e az önreprezentáció a heteroreprezentációnál. Arra a kérdésre sem lehet általános választ adni, hogy művészileg okvetlenül hitelesebb-e az önreprezentáció, ha az ábrázolt csoportot vagy az ábrázolt egyénnek egy csoporthoz való tartozását azonosítják. Az ember minden esetben konkrétan ítél, és többnyire intuíciója vezeti. Például Proust Swannját csak zsidónak tudom elgondolni, úgy, ahogy az író megírta. Önábrázolás vagy heteroreprezentáció? Is-is? Ez érdektelenül pedáns kérdés. Az eltűnt idő nyomában a francia irodalomhoz tartozik. Celan azonban zsidó német vagy német zsidó költő, s úgy is olvassuk.

Egyszer megkértem Irving Howe-t, az amerikai és nem csak amerikai zsidó irodalom szerelmesét, gyűjtőjét és szakemberét, ajánljon nekem olvasásra néhány kortárs amerikai zsidó írót. „Nem tudok – mondta Irving Howe –, mert nincs többé amerikai zsidó irodalom. Azt jiddisül írták. Ma csak amerikai irodalom létezik, s ebben többek között zsidókról szóló és zsidók által írt könyveket is találhatunk.” Akkor is úgy hittem, most is úgy hiszem, hogy Irving Howe túlzott. Azért túlzott, mert veszteség érte. Megsiratott egy jiddis nyelvű irodalmat, amely gazdagságával és igen magas színvonalával egyedülálló és önálló teljesítménye volt az amerikai kontinens kultúrájának. Én, Howe-hoz hasonlóan, I. B. Singert korunk egyik legnagyobb írójának tartom. De Magyarországon sosem volt olyan gazdag és színvonalas jiddis irodalom, mint Oroszországban, Lengyelországban vagy Amerikában. A magyar zsidó irodalom mindig más értelemben volt zsidó, mint az ottani, nyelvisége mindig is a magyar irodalomba helyezte.

Minden különálló erős szín szépen fest a palettán. Van, amikor szépen fest, van, amikor kevésbé szépen, magán a festményen. Előzetesen nem tudjuk eldönteni, hogyan fog ott festeni.

Először látnunk kell a festményt.

Szerkesztette és jegyzetekkel ellátta Hraskó Anna és Tóth Károly

1. Heller Ágnes, Zsidótlanítás a magyar irodalomban [1996] = Uő., Pikareszk Auschwitz árnyékában: Négy tanulmány, szerk. Kőbányai János, Bp., Múlt és Jövő, 2003, 7–25.
2. Heller Ágnes, Lukács György és Németh Andor írásait a BBN-ESZ-402:147 Befejezzük Déry „A befejezetlen mondat”-át szeminárium keretében digitalizáltuk 2022/2023 őszi félévében. A megjelenések engedélyezéséért köszönettel tartozunk Hermann Zsuzsának és Mosóczi Zoltánnak.
3. Vö. „Másrészt, gondolta, az ungvári körorvos alighanem zsidó, akkor pedig nem hívhatják Nagynak a fiát, mert zsidó nem magyarosítja a nevét Nagyra.” (5. fejezet); az idézetek Digitális Irodalmi Akadémia hálózati kiadására vonatkoznak (utolsó mentés: 2022. szeptember 9.). – a szerk.
4. Vö. „Az asztal felől, amelynél most Ivo ült, hangos, édesen búgó női nevetés hallatszott, a rögtön kiállított s mindenkinek szóló hálás nyugta a dalmát átpártolásáról. Mit örül olyan nagyon, gondolta Désirée ellenségesen. A zsidó arcú, fekete lány odaát hosszan, teli torokkal nevetett, olykor váratlanul egy-egy mélyebben búgó hangot sodorva fel áriájának felszínére, mint ahogy a tenger hullámai kivetik a mélyen rejtőzködő, áramukban sokáig észrevétlenül sodródó, súlyosabb kagylókat.” (1. fejezet) – a szerk.
5. Heller Ágnes itt arra a tanácskozásra utal, amelyen ő maga is szerepelt ezzel az írásával (Töprengések a magyar zsidó irodalom létformáiról, Budapest, 1996. január 6–9.). Itt hangzott el Réz Pál előadása és reagálása is. A konferencia anyaga könyvben is megjelent (A határ és a határolt: Töprengések a magyar zsidó irodalom létformáiról, Az Országos Rabbiképző Intézet Yahalom Zsidó Művelődéstörténeti Kutatócsoportja, 1997.) Réz – egyedül a résztvevők közül – nem járult hozzá előadása kinyomtatásához. – K. J.
6. Magyarország német megszállásának napja. – a szerk.
7. A nyilas hatalomátvétel napja. – a szerk.