loader image

Németh Andor: Széljegyzetek egy nagy regényhez

A mű1 történetéhez 2

A regényt, melyről a beszámolót írom, töviről hegyire ismerem. Déry Tibor meghitt barátom, ki éppen azokban az esztendőkben állott hozzám különösen közel, miközben e művével viaskodott. Közvetlenül tudom tehát, miért kellett élethelyzetének akkori kényszerűségei közepette éppen ezt a regényt, éppen így megszerkesztenie. A lehető legnagyobb lelki közelségből figyeltem, hogyan tisztul fel benne feladata, hogyan épül ez a harmincas évek konspiratív munkásmozgalmának szentelt mauzóleum, ez a kijelentéseiben és kifejtéseiben eltökélten egyértelmű, kihívóan határozott konstrukció – a könyörtelen osztályharc magasztalására – e harc hőseinek panteonjául, 3 a küzdelem nagy metopéjaival 4 és frízeivel. 5 Láttam, hogyan élemedik meg kalapácsa alatt a hálátlan anyag, vagyis, hogy az architektúrával való példálódzást pillanatnyilag feladjam, végigkísértem a kompozíciót módosulásainak, kihordásának és végleges kidolgozásának összes fázisaiban.

Nyolcadik éve, hogy a mű elkészült. A puszta véletlenen múlt, hogy a közelmúlt értékpusztító kavargásaiban nem tűnt el nyomtalanul. S most, hogy itt van, mindenki számára hozzáférhetően, hadd játsszam egy pillanatra a mutogató szerepét. Kedvvel, szívvel, szeretettel kalauzolok.

A mintaképek

„Csak az érdekes valóban, ami alapos” – mondja Thomas Mann A varázshegy előszavában. 6 Egy jelentéktelen fiatalember meglátogatja unokafivérét a tüdőszanatóriumban. Ott megállapítják róla, hogy neki sincs rendben a tüdeje, mire ottmarad. Ez s ami közben e fiatalemberrel történik – személyiségének átalakulása, elmélyülése a szanatórium különleges életterében (ami soha nem következik be, ha nem lesz rosszul, hanem látogatását elvégezve visszatér a „völgyi világba”, s folytatja normális tevékenységét) – ez A varázshegy meséje. Mese, mely természetesen túlmutat magán, azaz szimbolikus, csakhogy az ábrázoltnak általánosabb jelentősége nem különböződik, nem különböztethető el a történés apró tényeitől. Immanensen jelen van mindenütt, a tények és tünetek körülményes, a tudomány szabatosságára emlékeztető, hajszálpontos felmutatása mögött, a súlyban, a nyomatékban, az írói magatartás ünnepélyességében és komolyságában, melynek éppenséggel nem mond ellent a tárgyhoz való hozzáállás manni iróniája.

Mannról beszéltem, de éppúgy beszélhettem volna Proustról is. A befejezetlen mondat kényszerít, hogy összemérjem a polgári regény két csúcsteljesítményével, A varázshegy -gyel és Az eltűnt idő nyomában nal. Nem a terjedelme, hanem a természete miatt. Hiszen nyilvánvaló, hogy Déry Tibor ezzel a két nagy alkotással versenyez, hogy világnézetileg ellentétes jegyű, de művészi szempontból velük egyértékű művet akart teremteni, mikor A befejezetlen mondat ot koncipiálta. 7 E két mű volt a modell, a tökély, a leg- up-to-date -ebb 8 kifejezési lehetőségek mértéke. Az irodalom folytonossága követeli ezt. Az író, aki nagyot és újat akar, nem ignorálhatja gőgösen nagy pályatársainak teljesítményeit. Abból kell kiindulnia, amit azok elértek. Az eredmények értékesítése és továbbfejlesztése nemcsak a tudományban és az iparban kötelező.

A két előd közül Proust befolyása a vállalt, a félreismerhetetlenül nyilvánvaló. Mann befolyása rejtettebb, tudattalanabb.

Proust ábrázolásának újsága egyebek között az, hogy feladta a jellemábrázolást. A prousti „személy” feltételes reflexek összege. Énje, magja nincs, csak habitusai. E habitusok egy része mélyebben gyökerező, más részük időleges, felvett, külsőleges. Ezt azonban legfeljebb a lélekbúvár firtatja, különbözteti meg. Az eredet a gyakorlatban irreleváns. A maga számára mindenki az, aminek tartja magát, s a másik számára az, aminek a másik tartja. A másik azonban felfogókészségét s irányomban való beállítottságát meghatározó feltételek között találkozik velem, kit megítélésem szempontjából előnyös vagy kedvezőtlen helyzetben talál, mert hiszen én is helyzetben vagyok. Minden megismerés esetleges tehát. S ha még hozzávesszük, hogy senki sem szeret változtatni az ítéletén, hogy a véleményhez, melyet valakiről alkotott magában, mennyire ragaszkodik, milyen ellenállást fejt ki, amíg – elutasíthatatlan kiegészítő vagy ellentmondó tapasztalatok kényszerűségére – rászánja magát, hogy nézetét megváltoztassa – ha mindezt figyelembe vesszük, el kell ismernünk, hogy Proustnak igaza van: az ember minden konzisztencia híján való, konjekturális lény csupán. De hát az eszméink, a meggyőződéseink, azok sem állandóak? – kérdezzük. Proust utal a szív kihagyásaira ( les intermittences du cœur ), 9 arra, milyen nehéz megtartani esküinket, fogadkozásainkat. Nehéz? Lehetetlen. Legjobb magunkkal sem élünk tartósan egy színvonalon. Egyetlenegy valami van, ami a lét hérakleitoszi alaktalanságával dacol: az emlékezés, mely felfogja, megőrzi a mulandó tüneményeket, s kiszűri belőlük azt, ami bennük egyedül becses: a metaforát. „Alles Vergängliche ist nur ein Gleichnis.” [„Ami tünékeny, csupán hasonuló.”] 10

Hogy Proust ábrázolási módszere csak módjával s világnézeti gyökereitől elvágva mint technika volt felhasználható, annak az egészen más jellegű, nem megállapodott és elmeszesedett, hanem alakuló, forrongó társadalomnak az ábrázolására, mely A befejezetlen mondat ban szerepel, nyilvánvaló. Amit Déry Prousttól tanult, az technika: a tudattartalmak gondos széjjelszedése s átváltásuk költői metaforává. A metaforaintarziák különben csak a könyv elején fojtják a szereplőkbe a szót, mihelyt a cselekmény mozgásba jön, ritkulnak, s csak olyankor burjánoznak újra fel, mikor az író degenerált figuráinak, Desirée-nek, Laurának, Wavra tanárnak lelkiéletével foglalkozik.

A másik fogás, amit Déry Prousttól tanult, az események időrendjének felforgatása. Az ábrázolásnak ez a módszere elgondolkoztatóbb, mint a cselekménynek egy irányban előrehaladó, iskolás kibontakozása. Kiemeli az olvasót az idők illuzórikus Proktusztész-ágyából, filozofikusabbá teszi az olvasónak a regény alakjaihoz való viszonylatát. Éppenséggel nem henye játék tehát, hanem a regénytechnika forradalmi újítása. Teljesen új perspektivikus kilátásoknak és áttekinthetőségeknek teremti meg a lehetőségét.

De persze a játékosságoknak is. Az irodalom – Déry Tibor írásainak konstitutív tényezője az irónia – a legfontosabb s a leghaszontalanabb dolog egy füst alatt. Halálosan komoly, halálosan ledér foglalkozás. Hogy az olvasó számára mit jelent, Déry Tibor Hubka nénivel mondatja el:

“Tudja, fiam […] én arra, hogy Japán háborút üzent Oroszországnak, vagy hogy általános titkos választójog kell, fütyülök. Én azt olvasom el, fiam, hogy valamilyen Marika és valamilyen Lajos együtt mentek a halálba, s akkor elgondolom, hogy mit szól hozzá a Marika mamája és a Lajos mamája, hogy ismeri-e egymást a két mama, s hogy mit mondtak egymásnak, amikor először találkoztak a temetőben, s hogy mi történik pl. a Lajos vasárnapi ruhájával, eladják-e a handlénak, vagy hagyják a szekrényben lógni, s benaftalinozzák-e, nehogy megegye a moly? (II. 178.)” 11

Az olvasó tehát Lajosról és Marikáról akar hallani, s mint a mesére kíváncsi gyerek, elkedvetlenedik, ha szórakoztatója nem feledkezik egészen bele a történetbe, ha észreveszi rajta, hogy közben egyébre is gondol, olyasmire, amihez a mesének nincs látható köze, kivált ha észreveszi, hogy felvilágosító, tanító célzattal mesél. Az olvasó elvárja, megköveteli, hogy a mesélés öncélú legyen. S a született epikusra éppen az a jellemző, hogy képzeleti leleményessége jóvoltából az öncélúságnak ezt a látszatát fenn tudja tartani, azaz nem egy előre kitervezett szerkezetre futtatja képzeletének szüleményeit, hanem azok a szó legmélyebb értelmében „előre láthatatlanul” merülnek fel öntudatából, a mesélőt magát is meglepő kényszerűséggel és autoritással. A jó elbeszélő egyszerűen a saját stílusának médiuma. „A stílus az ember” – mondta Buffon.12 De nem a természetes ember, hanem a teremtés mámorában magára talált megfigyelő, értelmező, önmagának s a világnak megihletett interpretátora. Ami a művészi alkotásban primordiális, minden továbbinak megalapozója, az a mű stílusa. Flaubert-nek még fogalma sem volt arról, mi fog történni Bovarynéval vagy Szalambóval, az egyik regényről csak annyit tudott, hogy olyan szürkének kell lennie, mint egy pincelakás sarkának, melyben svábbogarak nyüzsögnek, a másikról pedig, hogy olyan vörösnek, mint a vér, és olyan recsegőnek, mint a trombitaszó, s már megnyerte a csatát, csak a színeket kellett kikevernie, minden egyéb – úgy az alakok, mint a cselekmény – már gyerekjáték volt a számára, merő technikai ügyeskedés. Csak az aurát, az atmoszférát s annak stiláris kifejezését kellett a saját mélységeiből felidéznie, mint a spiritisztának a fluidumot. 13 Déry Tibornak is.

Amit Thomas Manntól tanult, kevésbé szembetűnő – mondottuk –, mint Proust hatása. És itt nem a jellemzésnek arra a sztenografikus formájára gondolunk, melyet már Dickens is oly ellenállhatatlan hatással alkalmazott: ugyanabban a sztereotip szituációban léptetni fel, vagy ugyanazokat a szavakat ismételtetni megváltozott körülmények között is egy-egy figurájával, mintha ez a viselkedés volna egyetlen életlehetősége, summázata, lényege. Vidovics Elzára azért emlékezünk olyan jól, mert mindig ugyanazt csinálja – mohón falja a potyaebédet, s miközben egy darab kenyérrel a tányérját törölgeti, ugyanazokat az elharapott szavakat hadarja:

“Strici […] ellopod a retikülöm… és nem akarod kifize… a cechet!” 14

A varázshegy szanatóriumának főorvosa, valahányszor találkozunk vele, füstöl, s a szerző sohasem mulasztja el megemlíteni vagy megemlíttetni, hogy Hans Castorp kedvenc márkája a Maria Mancini. Wavra tanár is örökké szivarozik, és a szerző sosem mulasztja el megjegyezni, hogy mindent telehamuz maga körül. Egyszerű, de csalhatatlan fogás. De éppen mert egyszerű, nem alkalmazható mechanikusan. Déry éppoly leleményes, mint Mann, e látszólag primitív, valójában igen rafinált jellemző technika alkalmazásának fortélyaiban.

Mann A varázshegy ben két csoportba osztja az embereket: egészségesekre és betegekre. A két csoport egymás számára közölhetetlen, külön világban él. Az egészségesek világa közönséges, durva és lélektelen, a betegeké költői, mély és metafizikai. (Mann társadalomszemlélete épp olyan feje tetejére állított, mint a hegeli történelemfilozófia. Lábára állítva, az igazság ez: a kapitalista termelés elidegeníti önmaguktól, lélektelen hajszolókká s hajszoltakká teszi az embereket. Teljes emberré csak az lehet, akinek sikerült magát ebből az üzekedésből időlegesen kikapcsolnia: tehát beteg. Ahogy Charles-Louis Philippe mondta: a szegény ember akkor utazik, nyaral, szóval, akkor lesz igazán emberré, akkor töprenghet és eszmélkedhetik, amikor ágynak esik. 15 De ez nem ide tartozik.)

Déry víziójában két kompakt csoportra bomlik az emberiség: a kizsákmányolók és kizsákmányoltak csoportjára. A két emberfajta csak a térben érintkezik egymással, lelki értelemben minden csoport külön világot alkot, a másik csoport számára hozzáférhetetlenül. A manni regény színhelye a Varázshegy, a betegek mágikus kastélya, magasan a völgyi világ felett, melyben aki egészséges, csak epizódfigura, látogató vagy alkalmazott. A másik világ künn zajlik, túl a regény határain, a regény körül, ahova nem jut fel otromba lármája, melyről csak közvetve, levelekből értesülünk. Dérynél keveredik a két embercsoport, de lelkileg nem érintkezhetik. A gazdag nem veszi emberszámba a szegényt, a szegény nem veszi emberszámba a gazdagot. A két csoport között olyan személynek kell közvetítenie, aki egyikhez sem tartozik – olyan valakinek, aki kiszakadt a polgári közösségből, de nem lett proletárrá, hanem a két osztály között „lebeg”; aki társadalmi jegyeiben polgár, de erkölcsi igényeiben nem az – egy „reiner Tor”, 16 aki saját osztályától undorodik anélkül, hogy különösebb rokonszenvet érezne a másik iránt, akit semmi nem köt, és nem kötelez, aki tisztára nemleges tehát, ártatlan kísérleti nyulacska, akinek minden fáj, s akin semmi sem fog. Ilyen Parcen Nagy Lőrinc, Déry regényének Hans Castorpja, a jó családból való, jelentéktelen fiatalember, akit „össze lehetett téveszteni mindenkivel, minthogy – mint egy emberi képlet – minden emberre hasonlított”, akinek „elölről nézve meztelen arca oly általános érvényűnek hatott, mint általában a fölöltözött, köznapi testalkatú férfiak háta”, aki „olyan észrevétlenül húzódott meg ott, ahol éppen tartózkodott, mint a kötőszó a mondat szerkezetében”, akivel „utcán gyakran megesett, hogy idegenek megszólították, mert ismerősüknek vélték”. 17 Déry társadalmi látomásában, mely szigorúan kizár minden emberi kommunikációt kizsákmányolók és kizsákmányoltak között, szükségképpen fel kellett merülnie Parcen Nagy Lőrincnek, aki sem ez, sem az. Nagyon melléjefogott tehát az a különben kitűnő kritikusunk, aki ezt a moralitást vonta le Parcen Nagy Lőrinc tragikomédiájából: „Így járnak a burzsuj-intellektuelek, ha kommunisták akarnak lenni.” Parcen Nagy Lőrincnek esze ágában sincs közösséget vállalni a kommunistákkal vagy akár csak a munkásokkal is. Miért keveredik hát mégis közéjük? Majd megmondjuk, miért.

A metopék és frízek

a) A prolik

Épülethez hasonlítottam a regényt. Hát előbb kívül kalauzolom körül az olvasót.

Álljunk hát meg künn, s vegyük szemügyre, ami a legszembetűnőbb: a csoportjeleneteket. Ilyen több is van. Rögtönzött munkásfelvonulások, a letört sztrájk s a vele kapcsolatos szabotázsakció és a legmonumentálisabb, az össze ágyúzással fenyegetett Marx-Hof története, melynek lakói a kiürítési paranccsal dacolva, vonakodnak elhagyni az épületet, s fegyverrel a kezükben védelmezik a bécsi proletariátus utolsó bástyáját, hajlékukat. A figurák mindenütt csoportot alkotnak. És itt újra vissza kell térnem arra, mily közel áll a nagyepika az architektúrához, de talán csak ebben a regényben – talán csak ennek a regénynek tézise folytán, mely szerint a polgárság és a proletariátus között nincs, nem lehet közösködés. Ezt a tézist az a jelenet kalapácsolja talán a legerőteljesebben az olvasóba, mikor Krausz Évi, a kommunista táncművésznő, átravaszkodja magát az elpusztításra ítélt épületet a külvilágtól elzáró kordonon, s boldogan, mint aki végre elérte, amire egész életében vágyott, felvéteti magát azok közé, akik el vannak szánva a halálra. A kapu becsukódott mögötte, itt nincs többé se be, se ki. A megkönnyebbülésnek, a felszabadulásnak, a megérkezettségnek ugyanaz a boldogító gyönyöre ez, amit Stendhal hősei éreznek, mikor becsukódik mögöttük a börtönkapu. De magasabb síkon. A halálra ítélt ház lakóinak hangulata feszült, tragikus s ugyanakkor békés és derűs. A nők a fegyvereket töltik, s a férfiaknak nyújtják, akik a kémények között bujkáló milicistákat tartják szemmel. Időnként azonban eláll a tüzelés – a harc e kis szüneteiben a fáradt, elcsigázott lakók pihennek, élcelődnek. E kis szünetekben a helyzet szinte idillikus: felfüggesztett, de tüstént lecsapó veszedelem.

“– […] Nincs valami zabálnivalója, Stranskyné?

– Egy kis forró feketém van – mondta az asszony felélénkülve és jószívű, kerek arcára belülről felfutó, gyöngéd mosoly ült, távoli rokona annak az elfeledkezett mosolynak, amely gyerekszoptatáskor ül a nő arcán. – Melléje pedig egy kis lekváros buktát tudok adni, csak bele ne törjön a foguk – tette hozzá hangosan nevetve –, mert még múlt vasárnapról való.

– Ide vele – mondta az egyik férfi.

– Elég kemény – szólt, amikor beleharapott.

– Múlt vasárnap se volt ez puhább – jegyezte meg fapofával egy másik, akinek be volt kötve a feje; a kötésen, a halánték fölött, kerek vérfolt sötétlett. A buktát két ujja közé fogta, s néhányszor hozzáverte az asztalhoz. A házigazda lefogta a kezét. – Vigyázz, eltöröd az asztalt – mondta csendesen. – Ha elfogy a muníció – mondta az első férfi, s ujjával aggódva megvizsgálta fogait és szájpadlását –, Stranskyék buktával fogják a Heimwehrt lőni!

A bekötött fejű férfi megfogta az egyik buktát, s az ablak felé hajította; az üveg halkan megcsörrent, a tészta lepottyant a földre. – Még nem elég kemény – mondta szakértelemmel –, még négy-öt napig állnia kell. – Addig pedig nem húzzuk ki – felelte egy hang –, hacsak Wallisch ki nem szabadít. Nagy raktára van még belőle, Stranskyné?

Az asszony, aki eddig félig nevető, félig felháborodott arccal hallgatott, lassan felállt helyéről, és csípőre tett kézzel szembefordult ellenfeleivel. – Szégyelljétek magatokat – mondta, s a fiatal lány úgy látta, hogy szeme könnybe lábadt. – Ilyen komoly órában az ember nem hülyéskedik! – Az ablakhoz ment, felemelte a buktát, letörölte kötényével, és beleharapott. – Nézzétek, hogy elhúzza az arcát – kiáltotta a bekötött fejű férfi. Az asszony ránézett, és hangosan elnevette magát. – Hülye banda – mondta dühösen, kezével eltakarván arcát. – Nem érdemeltek meg egyebet… – A férfiak hangosan nevettek.

Az asszony fenyegetően felemelte kezét, de minthogy a derültség erre még jobban fokozódott, leejtette, s vállat vont. – Mit… akasszátok fel magatokat! – kiáltotta, megfordult, s kiment a szobából. – Éretlen, hülye fickók – mondta Évinek, mikor néhány perc múlva visszajött. […A] szekrény fiókjából egy lyukas harisnyát szedett elő, s elkezdte foltozni. – Odanézz – mondta, s oldalba lökte Évit. – Az összes buktát megették! (II. 147–148.)” 18

Boldogítóan meghitt, édesen együgyű egymásközöttiség! Dollfuss győzött, Dollfusst megölték, a horogkeresztes lobogó felrepült és letűnt, de Stranskyné, mint Keats Görög urná jában „for ever panting and for ever young” [„örökre felhevült s örökre ifjú”] a csókkergető, immár örökké így marad „in midst of other woe” [„más gond és baj között”], 19 évődve, pörlekedve buktái ócsárlóival.

Az összetartozók együtt ujjonganak – vagy együtt szoronganak – a gót templomok kapuornamensein. Szorosan együtt és szigorúan külön. Külön csoportban az üdvözültek, külön a kárhozottak, összecserélhetetlenül és összekerülhetetlenül. A befejezetlen mondat etikája talán még a középkor sorsszimbolikájánál is kérlelhetetlenebb. Ne felejtsük el, a regény a minden kompromisszumra készséggel hajló, súlyosan kompromittált vezetőktől vezetett, megfigyelőkkel és besúgókkal megnyomorított magyar proletariátus küzdelmét ábrázolja a földalatti munkásmozgalom hőskorszakában. A szigorú elkülönülés védekezés a kispolgári opportunizmussal szemben, taktikai kényszerűség. A konspirációs munkásság harci készségét és erkölcsi integritását védi a fertőzéstől. Az irányítók szünet nélkül arra intik, tanítják a proletárt: légy osztálytudatos. A munkás igazi ellensége nem a burzsuj, hangsúlyozzák, hanem saját maga. A gyengesége, a türelmessége, a feledékenysége, a szeretet készsége. A proli spóroljon a szeretetével; csak azt szeresse, aki közös sorban él vele. „Miért szereted te Kovács bácsit?” – faggatja a regény Pétere kisöccsét, akit azon ér, hogy a pékkel kedveskedve incselkedik.

“Mint a kurvák – gondolta, mikor a játékot meglátta, s jobb karját félszeg mozdulattal derekához szorította dühében. Úgy érezte, ha egy gyerek áruba bocsátja méltóságát, tudatos kacérsággal érvényre igyekezvén juttatni épp azt, ami gyermekké teszi, elárulja egész osztályát. […A] z ember mielőbb elfoglalja a helyet, amely megilleti , mint ahogy önmagával szemben sem ismert kíméletet, lenézte a félmunkát és a ravaszságot, másokkal szemben is könyörtelennek kellett lennie, hogy fel ne boruljon. […]

– Mi szükség van arra, hogy szeresd a Kovács bácsit? […] Vannak emberek, akikkel én is szívesen barátkoznék […], de nem teszem, mert érzem, hogy nem szabad. Nem arról van szó, hogy megérdemlik-e vagy nem, hanem hogy szükség van-e rá. Az embernek éppúgy takarékoskodnia kell a szeretetével, mint a munkaerejével. […] Hogy a polgárságnál hogy van, azt nem tudom. Lehet, hogy ők megengedhetik maguknak, hogy mindenkit szeressenek. (II. 202–207.)” 20

„Maga személy szerint is gyűlöli a polgári osztály tagjait?” – faggatja Parcen Lőrinc félszegen Rózsánét, Péter anyját.

– Mi köze hozzá? – felelte az asszony mogorván. […]

– Feleljen, kérem – folytatta Lőrinc követelődzőn. – Elvégre én is ember vagyok, nem kell engem ok nélkül megsérteni. Ha maga egész életét a proletariátusnak szentelte, joga van rá, hogy egy fél órát áldozzon belőle nekem is.

Az asszony nem felelt.

– Látja, hogy még fiatal vagyok – folytatta Lőrinc –, s hogy el vagyok hagyatva. Megemlítettem magának tegnap, hogy családommal nem érintkezem, s egyedül élek. Ha egy fiatalember tanácsot jön kérni egy anyához […].

– Maga nagyon ravaszul beszél – felelte Rózsáné egy idő múlva. […] – Hát hogyne gyűlölném magukat – folytatta lassan –, amikor hacsak bejönnek is a szobába, már olyasmire kényszerítik az embert, amit nem akar megtenni. Én nem akarok beszélni, s maga addig birizgál, amíg meg nem lesz az akaratja. […] Ha én itt most rosszul felelek magának, az azért van, mert maga okosabb, mint én. Én nem nézem azt, hogy magamért okosabb, hogy azért-e, mert több ideje volt gondolkodni, én azt nem nézem, mert az nem nyugtatná meg a lelkiismeretemet, én csak itt ülök magával szemben, és lassankint haragudni kezdek magára. (II. 189–191.)” 21

Lőrinc, a polgári származású fiatalember, eleped egy kis szeretetért, de még a kedvese, Krausz Évi sem tudja szeretni, mert Lőrinc burzsuj, ő meg proletár, tehát legfeljebb részvétet érezhet iránta, de nem „szeretetet”. A proli ne szeressen mást, csak a mozgalmat. Az ember azt hihetné, hogy indulati életüknek ez a megszűkítése, célirányossága létüket sivárrá, személyüket szürkévé teszi. Egyáltalán nem. Minden proli, ki e regényben szerepel, külön egyéniség, markáns és feledhetetlen figura. A fájós lábú Fischer, a nevetős kedvű Vencelné, aki oly megható naivitással költi sültre és sörre az ura egész heti keresetét egy-egy kedélyes esti kettesért, a félelmetes Konrádné, aki dühében agyonveri kislányát, Csibit, a jassznyelven enyelgő Kesztyűs–Cisz-pár, a gödi víkendtelep napozói, Köllő, a foghíjas munkás, és Köllőné, aki hitvesi alázatosságból szintén minduntalan szája elé kapja a kezét, jóllehet neki ép a fogsora, az érzelmes Kacsomilla és a kis Kati, de kiváltképpen Rózsa és Rózsáné, az örök szalmaözvegy (az ura folyton a sitiben ül), ez a tagbaszakadt, vad, már nem fiatal, de még mindig kívánatos debella (Vallesz bácsit, az exborbélyt is töri érte a nyavalya), ez a hideg eszű, állandóan harapós kedvű asszony, aki mintha ébren is mindig aludna, s csak olyankor tér magához, amikor a mozgalom érdekében cselekedni kell. S a konspiráció vezére, a halálosan beteg, bújtatott István elvtárs, ki közeli végét érezvén, kenetteljes búcsúlevelet ír (parasztlegény korában egy bibliamagyarázó szekta tagja volt), utolsó intelmeivel és tanácsaival látva el elvtársait.

“Akármennyire bízunk is önmagunkban, az utolsó nap arra való, hogy számot vessünk magunkkal. Én is megtettem, s tudomásul adom, hogy legjobb meggyőződésem szerint helyesen éltem, azt az ügyet szolgáltam, amely osztályhelyzetemnél s lelkiismereternnél fogva igényt tarthatott rám, […] nyugodtan halok meg. […] Szerencsémnek tartom, hogy proletárnak születtem, s így nem kellett sokat vesződnöm azzal, hogy megtaláljam a helyem a kizsákmányolók és a kizsákmányoltak közti harcban […]. […] Sajnálom, hogy megromlottam, […] már nem élvezhettem úgy a harcot, mint azelőtt. Azt is bánom, hogy kimaradok a legközelebbi tíz esztendőből, s nem érem meg azt a napot, amikor a proletariátus dicső harcát végeztével átveri pálcáján az ellenség véknyán. Nem kétséges, elvtársak, hogy ez meg fog történni. Az eredmény nem is nyugtalanít, de gyarló eszemmel nem látom azokat az érdekfeszítő történelmi formákat, amelyek között ez be fog következni, s kíváncsiságomat magammal kell vinnem a sírba. […] De azért ne essünk abba a vulgármarxista hibába, elvtársaim, hogy vakon bízzunk a történelmi erőkben; mi csak akkor bízzunk meg bennük, ha már a reményen kívül minden egyéb erőnk cserbenhagyott. [III. 170. (13. fejezet)]

Majd a továbbiakban azt a meggyőződését fejti ki, hogy nincs olyan hitvány vagy nyomorult ember, akit ne használhatna fel a munkásmozgalom. S állításának igazolására előadja egy tapasztalatát. A kommün bukása után Tolnában elfogták, s százötvenedmagával a Festetics-uradalom egy pusztájára vitték, ahol egy Prónay-különítmény felügyelete alatt dolgoztatták őket a földeken, éjjelre pedig egy pajtába zárták az egész kompániát, melyet elhagyni a hajnali munkakezdetig nem lehetett.

Akire ilyenkor jött rá a rossz természete, az egy kiblire szorult, amit az örök esténként beadtak, s ami egész éjjel fedetlenül bűzlött a pajtában. […] Volt a társaságban egy kis szemüveges, szőke zsidó […]. […] Az első pofon után már csorogtak a szeméből a könnyek […]. […H]a az áristom ajtaján belépett egy tiszt, már vacogott a foga, s abban a pillanatban jajveszékelni és üvöltözni kezdett, és minden különítményesnek megcsókolta a kezét, s ha akárki ráordított, azonnal térdre vetette magát. […] Egyik este hirtelen meglátom, amint a bezárt ajtó felé szalad s öklével döngetni kezdi. […] A túlsó oldalról az őrtálló katona az ajtóhoz futott, s bekiáltott, hogy mit akarunk? […] Engedjen ki, kiáltotta a kis zsidó, […] mert a kibli már megtelt s itt olyan bűz van, hogy meg kell fulladni. […A] kis zsidó megint rávágott öklével az ajtóra s magából kikelve ordította, hogy az anyja hétszentségit neki, ha nem engedik ki, fölgyújtja a pajtát s mi rögtön rá, üvöltve, hogy úgy van, magunkra gyújtjuk a pajtát. A hadnagy nem kockáztathatta meg, hogy százötven ember bennégjen […], kinyitotta az ajtót. Joggal lehet mondani, elvtársak, hogy a kis zsidó ez esetben szarból nyerte esendő emberi méltóságát, egy vödör ganéjból nőtt ki a virág. (III. 173–175.)” 22

Ezzel a tanulságos példázattal zárul a pásztorlevél.

b) A burzsujok

A másik csoport a kárhozottak csoportja: Parcen Nagy Károly iparkapitány és trösztvezér famíliája, közelebbi s távolabbi hozzátartozóival és kullancsaival. Mély öblű fotelokban lebzselnek, a tenger partján andalognak holdfényben, délvidéki pálmák alatt, de mindenképpen boldogtalanok. Akik irigylik őket, felettébb oktalanok. Mert elviselhetetlenül gyötrődnek, valósággal lihegnek az üdv után, melyhez csak a másik oldal juttathatná őket (bárha az ellenkezőjét gondolják). Megaláztatni, tűrni, robotolni rossz. De van ellenszere; a biztos tudat, hogy lesz majd másképpen is. Utálkozni, undorodni, viszolyogni magunktól és környezetünktől azonban egészen elviselhetetlen, maga a kénköves pokol. Egy Jackie-vel élni, mint Desirée, a Parcen Nagy-lány, egy Jackie-vel, aki teniszezés közben minden adogatásnál felemeli a bal lábát, mintha a szeleitől akarna megszabadulni, oly idegesítő, hogy meg kell bele őrülni. Egy asszonnyal élni, aki húsz éven keresztül csalja a férjét, mint Laura, és szemérmetlenül fattyúkat szül neki, éppen elég ok arra, hogy az ember undorában és utálkozásában végül is szíven lője magát. A trösztvezérnek volna egyéb oka is láthatatlanná tenni magát – ügyvezetés körüli suskusai –, de ezeket a körülményeket csak mellesleg érinti búcsúlevelében. Ott elsősorban a családi otthontól való undorával indokolja a tettét. Tizenhét évig szótlanul tűrte, hogy felesége csalja Wavra tanárral, De hisz ezt nem is vette tőle zokon. Az ilyesmi a legjobb családban is megesik. A szerető személye ellen sincs semmi kifogása, sőt, a tanár intellektuális képességeit nagyra becsüli, lényét felettébb rokonszenvesnek tartja. Csak a szokásai kibírhatatlanok. Hogy örökké szivarozik, és mindent behamuz maga körül; hogy állandóan lángost süttet Laurával, hogy folyton el kell utána oltani az égve hagyott villanykörtét. Az ilyesmit egyszer-kétszer elnézi az ember, de ha tizenhét esztendőn keresztül naponta bosszankodik, végül mégiscsak elragadtatja magát. Pedig hogy igyekezett fékezni, legyűrni indulatát, ésszel, higgadtsággal érvényteleníteni.

Tizenhét éven át állandóan azt mondogattam magamban, ha éjjelenként lesöpörtem íróasztalomról a mindenütt szétszórt, vastag hamut, hogy a valóban kiváló ember megérdemli az alig öt percnyi munkát, amelyet rászánok, s hogy nincs miért neheztelnem a sorsra, amely akárki más személyében […] sokkal súlyosabb megpróbáltatásra is ítélhetett volna. Remélem, Wavra tanár úr is ugyanilyen megadással viselte el, ha konok tisztasági mániám megzavarta szokásaiban, s megbocsátott a naponként megújuló rendért, amellyel szobám fogadta, s amely úgy hathatott rá, mint egy tiltakozás, holott nem annak volt szánva. […] Fölötte nyugtalanít az a gondolat is […], hogy ki fogja ezután Wavra tanár úr után eloltani az égve maradt villanylámpákat? Ellene vagyok minden pazarlásnak, amely nem valami cél érdekében történik […]! Egy későbbi, nagyobb emberi rend érdekében éreztem magamat nagyképűség nélkül felelősnek, amikor kikeltem a hiába égő villany, a hiába folyó vízvezeték […] ellen. Éjszakánként, ha az irodában dolgoztam, olykor annyira nyugtalanított a tudat, hogy Wavra tanár úr mindenütt égve felejtette a villanyt, a cselédek pedig nyilván már lefeküdtek aludni, tehát nem olthatták el utána, hogy megszakítottam munkám, s hazamentem. […] Mosolyogjunk, kedves Laura, azon a bárgyú feltevésen, hogy én azért lőttem magamat főbe (vagy szíven, még nem tudom), mert valaki lakásomon tizenhét éven át égve hagyta a villanyt, rövid szivarokat szítt, bepiszkította díványomat és szőnyegeimet, és tűrhetetlen zsírszaggal tette tele a lépcsőházat és a konyhával szomszédos helyiségeket, az előszobát, a fürdőszobát s az árnyékszéket! Meggyőződésem, hogy Wavra tanár, testétől megfosztva – nem a veled való viszonyára gondolok ebben az összefüggésben –, megértő, odaadó barátommá válhatott volna az idők folyamán (de mivel kevés a reményem, hogy beszélhetem erre az alakváltozásra, inkább magamon hajtom végre). (I. 81–83.)23

Ha megöli magát, kiderülnek az ügyvezetés körüli visszaélések, néhány millió pengő, amivel nem számolt el a vállalatnak, s amit, ha életben marad, egy-két szerencsés üzleti kombinációval játszva vissza tudna téríteni, de unja az ügyet. Aki utána jön, majd beteszi az ajtót. Hogy a tröszt meginog, hogy nyolcezer alkalmazott kenyerét kockára teszi, nem bántja a lelkiismeretét. De a családjáról gondoskodik.

Lőrinc

A regény hőse, Lőrinc, néhány órával az öngyilkosság előtt egy Csáky utcai 24 kisvendéglőben látta – előkelő, szmokingos urak társaságában – utoljára a férfit, akinek a nevét viseli. Ez a nap 1933. december 28. több okból is jelentős napja Lőrinc életének. Nem sokkal azután, hogy apja elhagyta a helyiséget társaságával, egy másik, ugyancsak ilyen úri külsejű társaság állított be a vendéglőbe, jókedvű, beborozott fiatalemberek. Vezetőjük, egy bizonyos Vidovics Miklós, különösen hangoskodott. Felbőszülve, hogy munkáskülsejű embereket lát a helyiségben, hangosan ráreccsent a pincérre:

“– Igaz-e, hogy magához csak büdös bolsik járnak?

A vendéglős halkan szabadkozott. – Ide, kérem, nem járnak bolsik – mondta. – Hozzám csak rendes munkásemberek járnak, nagyságos úr!

A magas fiú az asztalra csapott. – Az egyre megy – mondta indulatosan. – Nem tudja, hogy minden munkás büdös bolsi! […] Vagy talán maga is az? […] A kérdésemre feleljen! […] Hangosan feleljen, hogy mindenki hallja, bolsi, vagy nem bolsi?” 25

Az asztalok körül ülő munkások erre már méltatlankodni kezdenek, s mivel a jövevény folytatja kötekedését, kizavarják a kocsmából. Egy munkást, akibe Vidovics belekötött, orvul lelő valaki, mikor éjszakára hazamegy. Holttestét a Csáky utca és a Wahrmann utca 26 sarkán Lőrinc fedezi fel. Gyilkosa, mint később kiderül, Vidovics. Bizonyítani azonban nem lehet.

Burzsujok és prolik közt a szakadék áthidalhatatlan. Nem járhatnak össze, nem érintkezhetnek emberi módon egymással. Végezd el ezt vagy azt, mondja a burzsuj, s a proli elvégzi vagy nem végzi el, utóbbi esetben már viszik is, de mindenesetre kommunistagyanús hírbe kerül. Az engedelmesség vagy az engedelmesség megtagadása – ez az egyetlen lehetséges viszony proli és burzsuj között. A regény minden lényeges mozzanata ezt az alapvető igazságot domborítja ki. Ennek megfelelően, mint már rámutattunk, a regény mindvégig egymást leváltó jelenetekben lépteti fel hol a burzsujokat, hol a proletárokat. Külön-külön mindegyiket a maga életszférájában, mely elvisel hetetlen annak a számára, ki a másik csoportból való.

Rózsa Lajos, cipőfelsőrész-készítő […] csak a jellegzetesen pesti prolikörnyezetben érezte magát otthon, a tömeglakások szennyében s a külvárosi bérházak konyha- és vizeletszagában vagy a munkásösszejövetelek izzadtságtól áporodott savanyú levegőjében – a parasztházak idegen, nehéz szagát éppoly kevéssé bírta, mint a polgári lakások tisztábban tartott légkörét […]. […] Az osztályszemléletnek mítoszalkotó ereje volt benne; ez oly ellentmondást nem tűrő, tiszta stílusban teremtette meg a maga környezetét, mint a görögök az olimposzi vonalú tájat, s oly otthonossá, gyöngéddé, egyedül meggyőzővé tette ezt a repedező falú, moslékszagú természetet, mint a görög fantázia a thesszáliai partokat. Mint a félsziget s a szigetek lakói, akik disznókká változtak át, amikor Circe idegen világába érkeztek, Rózsa az idegen környezet erőszakos sugallata alatt úgy érezte, maga is disznóvá kell változzék, ha megmarad benne […]. […] Amikor hat év múlva kiszabadult a börtönből – felesége közben elhagyta az országot –, s bátyja kíséretében a Lehel utcán át kiutazott Angyalföldre, hol régi lakása környékén bérelt szobát, úgy érezte magát, mint Odüsszeusz, aki hosszú bolyongás után megpillantva a hazai, a legszebb partokat, s orrával megszimatolva a legelésző juhnyájak keserű szagát, hangosan sírva fakadt. (I. 92., 153–156.)27

A durva és mégis érzékeny határ, amelyet maguk köré vontak, bizonyos értelemben éppoly zárkózottá és sznobbá tette társaságukat, mint egy más társadalmi egyezség a polgári osztály köreit, pl. a magas rangú állami tisztviselőket, régi közhivatalnoki patríciuscsaládokat, amelyeknek szalonját nem látogathatták vasesztergályosok vagy kocsisok, mint ahogy ugyancsak esztelenség lett volna elképzelni, hogy Köllőék a maguk jószántából leülnek egy asztalhoz valamilyen jóhiszemű, derék, szabadidejében bridzsező és táncoló bankhivatalnokkal. […] Ha a társaság valamelyik tagja vendéget hozott, a legkevesebb, amit hallgatólag feltételeztek róla, hogy elvtárs, ha ugyan nem párttag – mint ahogy egy közhivatalnoki régi patríciuscsaládban természetesnek veszik, hogy keresztény és nem zsidó az, akit a ház egyik barátja bevezet szalonjukba, s ugyanúgy tegezik az újonnan jöttet, mint emitt; a feltűnés, amelyet Lőrinc keltett, túlságosan korrekt, selyeminges polgári külsejének volt tulajdonítható, s nem volt indokolatlanabb, mint a meglepetés, amellyel a kúriai bíró szalonjában fogadnának egy rosszul öltözött, munkáskülsejű, ismeretlen vendéget. (III. 79–80.)” 28

Mindössze egy jelenet van a regényben, ahol burzsujok és prolik közös levegőt szívnak, szolgálaton kívüli viszonyban. Igaz, hogy ott is csak egymás mellett vannak, s nem egymással – a Csáky utcai vendéglő asztalai körül, de már ez is felettébb valószínűtlen. Van vendéglő a Csáky utcában, amelyben szmokingos bankvezérek munkáskülsejű emberek tőszomszédságában vacsoráznak? Kötve hiszem. A jól és helyesen megfigyelt valóságoktól duzzadó regénynek egyetlen valószínűtlen szcénája ez, Az írónak fel kellett függesztenie tézisének érvényességét, hogy a szereplőket összehozza. A párhuzamosok a végtelenben találkoznak. A burzsujok és a prolik a Csáky utcában.

Lőrinc persze kivétel. Ő, bizonyos lelki megrázkódtatások hatása alatt (amiről mindjárt beszélünk), nemcsak érintkezik prolikkal, de végül egészen szakít a polgári életformával, feladja belvárosi garzonlakását, egy angyalföldi prolibérház lakója lesz, ahol megvetik, utálják, gyűlölik, kis híja, hogy meg nem ölik. A proliház lakói nem hajlandók közös levegőt szívni a közéjük tolakodott burzsujjal, s mikor minden kiutáltatási kísérletük csődöt mond, ráfogják, hogy egy kislánnyal fajtalankodott.

Mi kergette Lőrincet a prolik közé? Nem az ügyükkel való szimpátia. Amennyiben szánalmat érez irántuk, az semmiben sem különbözik minden jobb érzésű polgár természetes humanizmusától. Szánni is csak addig tudja sorsukat, amíg nem él velük. Mint a csepeli üzem hivatalnoka (apja halála után alkalmazást kér a tröszttől), húsz forintot küld a szerencsétlenül járt Fischer feleségének, azonban, mikor az Angyalföldre kiköltözködik, mereven elzárkózik minden kölcsönadás elől, még ha kenyérre vagy gyógyszerre kérnek is tőle pénzt. Kommunista meggyőződésből teszi? (A szegények ne kolduljanak, hanem lázadjanak fel?) Mikor még társadalmi helyzetének megfelelően élt a Belvárosban, szállást adott Kultsár Gábor kommunista agitátornak. A rendőrségnek ez tudomására jut, s a körözött agitátorral együtt Parcen Nagy Lőrincet is elfogják. Kommunistává lett Lőrinc? Kommunistává, nem malgré lui, 29 hanem malgré les autres, 30 a prolik ellenére, akik elmarják, akiknek nem kell, s akikre annál szenvedélyesebben akarja rákényszeríteni, rávarrni magát.

Miért megy Lőrinc a prolik közé?

Péter: Lőrinc Hermész Muszagétésze 31

Eddig kívülről jártuk körül a regényt. Metopékhez és frízekhez hasonlítottuk élesen körülhatárolt, autarktikus 32 csoportjeleneteit. A végsőkig verekedő proletárok itt, a csömörtől, az utálkozástól, az unalomtól aléldozó burzsujok ott, az üdvözültek és az elkárhozottak csoportjai, mint a középkori templomok főkapuja körül. De most kerüljünk beljebb. Vézna suhanc áll az alig észrevehető oldalkapu küszöbén – jobb kezét szorosan derekához szorítja, bal keze mutatóujját magasra emeli, s fejét hátrafordítva, a tétovázó Lőrincre pillant. S az követi, mint Aschenbach, a Halál Velencében német tudósa, az olasz suhancot. De Péter nem a proletártestbe költözött Erósz. Nem a szépsége vonzza Lőrincet. Ez a sovány, suta, idétlenül mozgó, koravén kisfiú nem rezzent fel Lőrincben holmi elfojtott homoszexuális kívánságokat. Lőrinc nemi életében nincs semmi, ami rendellenes. Pár héttel apja öngyilkossága után (akkor már ismerte Pétert) megházasodott. És talán minden belső bonyodalom nélkül éli az életét, ha nem veszti el Ellit oly hamar. Aztán sokáig nem gondol nőre, amíg – kevéssel a börtönből való kiszabadulása után – össze nem akad Krausz Évivel. Az erőszakos fellépésű, parancsokat osztogató kommunista táncművésznő „nem az esete”. Éppoly kevéssé, mint Odette Swannak (Proust). S éppúgy beleesik Évibe ő is. Viszonyuk története pendant-ja 33 a Proust-regény Swann szerelme -epizódjának 34 – éppoly művészi, éppoly tökéletes. Az az Évi, akibe Lőrinc szerelmes, éppúgy különbözik a türelmetlen és pontatlan valóságos Krausz Évitől, mint ahogy az az Odette, akire Swann olyan halálosan féltékeny, sem tart semmi közösséget azzal a ravaszdi félvilági nővel, akinek a vonásait viseli. De Lőrinc jobban ismeri magát, mint Swann. Ő legalább tudja, hogy nem szereti Évit. Csak éppen Évibe ütközött, amikor valami után rohan, s most csak úgy jut oda, ha Évi odavezeti (a tegeződő testvériség, a bizalom szigetére). De Évi nem tud segíteni rajta, mert nem szereti őt. Még szép tőle, hogy egyáltalán vállalja őt, a „vizesnyolcast”, a „jampecet”. Még csak nem is áltatja Lőrincet azzal, hogy szereti. Nyíltan megmondja neki, hogy nem valók egymáshoz. A mozgalom annyira lefoglalja Évi életét, hogy képtelen azt megosztani valakivel, akinek a mozgalom nem ugyanannyira ügye, mint neki. Ez tölti ki minden óráját, minden egyebet mellébeszélésnek érez, a szerelmet is.

Kedves és megható, Lőrincke – mondta –, hogy úgy teszel a kedvemért, mintha téged is érdekelnének ezek a kérdések, de még ha elhinném is, hogy nem pusztán az én kedvemért olvasol és igyekszel tájékozódni – hogy legyen miről beszélgetned velem –, akkor sem tud megfogni ez az elméleti, intellektuel érdeklődés! […É]pp ebből látszik, hogy milyen iszonyúan nem értesz a dologhoz és hozzám, hogy azt hiszed, ha elolvasod Marxot, beléd fogok szeretni. (III. 95.)35

Ezt végül Lőrinc is belátja, s visszavonul.

Mi vonzza Péterben? Visszavonhatatlanul elvesztett esélyei. Lőrinc, a kimért, a fegyelmezett: vad és szenvedélyes kisfiú volt (a hatalmas regény utolsó lapjain tudjuk meg, hogy kicsi korában indulatosan belecsapott tenyerével a tejbegrízbe). Önállóságát megtörték, szabadságát megnyomorították, olyan mintafiatalemberré nevelték, akin már nincs is semmi észrevenni való. De türelmesen viselte láncait mindaddig, amíg mint a felfakadó kelésből a genny, nem fröccsent az arcába családjának minden gyalázata. A mérték betelt. Anyjáról, aki a világra szülte, többé nem akar hallani. A többiekről sem. Rúgni, kapálni, harapni szeretne, amit csak kiskölyök korában tehetett. És ezt imádja Péterben: a vadságát, a hajlíthatatlanságát, a könyörtelen keménységét. Mit akar tőle? Semmit. Magát szereti, magát keresi benne, Szeretné, ha Péter anyja fiául fogadná, ha ő Péter bátyja lehetne. De senki sem érti meg, hogy mit akar. Péter a legkevésbé. Ő is elhárítja Lőrinc közeledési kísérleteit. Még eleinte csak megférnek egymással a belvárosi garzonlakásban, ahova Lőrinc Pétert magához veszi, habár Péter ott is mogorva és bizalmatlan, csak azért, mert burzsujnak tartja, míg a bujkáló István elvtárssal, akit Krausz Évivel összejátszva a nyakára hozott, meghitten, fesztelenül cseveg. A rendőrség, mint mondottuk, lefüleli a kompániát, Péter Aszódra kerül. Ott aztán végképpen megkeményedik. Ha volt benne valami félszeg, suta, féltékenyen titkolt hajlam az érzelmességre, abból is kigyógyult a javítóintézetben. Ki pofozták, kiverték belőle. Rózsánénak, aki lelkendezve várja, s büszkén viszi haza, mikor kiszabadul, eláll a lélegzete, mikor rájön, mit csináltak a fiából. „No, itt a Rózsa-kastély” – mondja gúnyosan a fiú, mikor hazaérkeznek.

– Most látom, hogy ez egy még vacakabb istálló, mint az aszódi.

Az asszony megállt, s ránézett a gyerekre. Arca elvörösödött. […]

– […I]stállónak nevezed azt a házat, ahol az apád lakik! […] Ki lakik istállóban, mi? […]

És felháborodásában képen teremti a fiát. A kamasz falfehéren hátratántorodik és zavarában egy nevezőre hozva a dédelgetést és a fenyítő nevelést:

“Engem ne ölelgess és ne pofozgass, az nekem már fiatal, azt én most már nem fogom megszokni. […] Engem ne csókolgasson itt senki többé, mert ütök […]. (III. 130–133.)” 36

Lőrinc is a Rózsa-istálló lakója most. Az újságok megírták, hogy egy veszedelmes kommunista agitátorral, akit a lakásába fogadott, letartóztatták. Lőrinc ezzel meghalt a polgári világ számára. A kihallgatás során semmiféle felvilágosítást nem hajlandó adni arról, hogyan került össze a hírhedt kommunistával; ugyanúgy viselkedik, mint a megátalkodott kommunisták a rendőrségen vagy a bíróság előtt. Évekkel később, mikor egy rokona megkérdi tőle, miért nem tisztázta magát a rendőrségen, azt feleli: lustaságból. Éppúgy nincs racionális magyarázat arra, miért költözködött ki szabadulása után az Országbíró utcába. A házbeliek kihasználják, megvetik, Péter sértő közönnyel néz keresztül rajta, de Lőrinc marad, s bárgyú megadással tűri a sértegetéseket. „Azt nem lehet nézni, ahogy te itt élsz” – förmed rá Rózsáné egyszer.

– Mit nem lehet nézni?

– Azt, hogy itt mindenki a fejedre… […]

Lőrinc vállat von. – Hát az olyan nagy baj? – mondja csendesen. (III. 181.)37

A lázadás félszeg arkangyala, ki megjelent, hogy a környezetétől émelygő Lőrincet átkalauzolja a megtisztult emberi viszonylatok Elíziumába, az arkangyal elhull az úton (Péter belehal a Lőrincnek szánt késszúrásba), de Lőrinc emlékezetében még évekig úgy él tovább, mint a Lázadás örökifjú szimbóluma. Amíg ez is elfakul…

Méltatás

Bemutattuk A befejezetlen mondat regényének főszereplőit, kivonatoltuk a fontosabb mozzanatokat. A regény, a dubrovniki nyár s a bécsi munkásházak összelövésének epizódját kivéve, elejétől végig Pesten játszódik. Abban az időben, amikor az uralmához görcsösen ragaszkodó magyar kormányzati rendszer vad rendőrségi terrorral fojtott csírájába minden forradalmi meg mozdulást. A munkásság azonban nem hagyta megfélemlíteni magát. A nyomás ébren tartotta, szította dühét, válaszra ingerelte. A regény e küzdelem története, egyebek közt. A történet regényes, de részleteiben pontos, hiteles, autentikus. Autentikusak a figurák is. Mindegyik külön, mással összetéveszthetetlen személy. Proletárjai nem tömegemberek, hanem individuumok, Magyar prolik. Mikor a regény vége felé Rózsánét kiszöktetik az országból, a kemény proliasszony a határon sírva fakad.

Tudta ugyan, hogy a határokon túl is van proletariátus és osztályharc, de valójában nem hitt benne. Nem hitte, hogy a mozgalom másképp is folyhatik, mint magyarul, nem hitte, hogy másutt éppoly komoly s vérremenő, mint amilyet ő szokott meg, annyira, hogy nélküle élni sem tudna, nem hitte, hogy idegen, más nyelveken beszélő ember megérthetné, valójában miről is van szó. Ismerte Lenin s az orosz forradalom néhány vezetőjének nevét, de alapjában az volt a gyanúja, hogy az orosz forradalmat is magyar hadifoglyok csinálták. […] Hajnal felé szembe találkozott egy parasztlegénnyel, aki magyarul köszöntötte; ez kissé meg vigasztalta, noha amúgy is tudta, hogy mindenütt a világon értenek magyarul. (III. 291–293.)” 38

Rózsa, a cipőfelsőrész-készítő regényt ír a fogságban:

[N]aiv, mítoszteremtő erejével, benépesítette a magyar mozgalmat hat láb magas, vállas, stramm fiúkkal és csengő hangú, nagymellű, szép lányokkal […]. Holott a valóságban, ha egy ilyen derék legényt meglátott volt az utcán, ösztönösen feltámadt benne a gyanú, hogy valamelyik Bajtársi Egyesület vagy egyetemi diákszervezet tagja […]. (I. 156.)” 39

Prolijai egytől egyig eleven figurák, akik a történettől függetlenül élnek, s foglalkoztatják a képzeletét. (Vajon életben maradt-e, s mit csinál e pillanatban Stranskyné?)

Csak egy vonás az, ami e regény proletárfiguráiban közös: a kérlelhetetlenség és a keménység. Valamennyien kizárólag a mozgalomnak élnek, a mozgalom minden érzésüket kisajátítja, lefoglalja, minden rezzenetükre igényt tart. „Prolinak nincs magánélete” – hangzik el egy helyen. A prolinak csak egy életcélja van, a küzdelem. Minden tilos neki, ami attól eltérítené, vonzalom, barátság, szerelem, Ez volna a regény utolsó szava? Igen. De látni fogjuk, hogy Déry nem könnyű szívvel mondatja, ismételteti alakjaival ezt a tételét, s mielőtt utoljára megállapítaná (mint ahogy a racionalista Szókratész is áldoz a vég előtt Aszklépiosznak), 40 az író elzengi a szép, a bolond, a felelőtlen szerelem dicséretét.

Himnusz Erószhoz

Krausz Évi Bécsbe utazik, hogy részt vegyen a nemzetközi tánckongresszuson. Amint a Ringen imbolyog, egy fiatalember leszólítja, valami Abramovics. Évi szabadságon van, felelőtlen, a nap ragyogóan süt, Évi Abramovics kedvese lesz. Életének legszebb kalandja ez. A fiú minden mozdulata boldoggá teszi. Mikor már a harmadik vagy negyedik éjszakát töltik együtt, megállapítja, hogy Abramovics következetesen a fürdőszobában vetkőzik le, s ruhátlanul lép be a homályos hálóba. Ez is mondhatatlanul tetszik neki.

“Erotikus ízlése soha nem tudott mit kezdeni szeretőinek levetett ruháival; ha a férfi vetkőzés közben élén összehajtotta nadrágját, két-két ujja közé fogva megrázta, majd aggódva lefektette a székre, s mellényét, kabátját a támlára akasztotta, úgy felidegesedett, hogy legszívesebben kiszaladt volna a szobából; a pedantériát, amely önmagával foglalkozik ahelyett, hogy a szerelmes órára központosítaná figyelmét, a szenvedélynek semmilyen későbbi jele nem tudta többé elfeledtetni vele; a széken ülő ruha mint a lapos önzés jelképe vigyorgott arcába, s bután belenehezedett önkívületébe. De éppily kelletlenül nézte, ha a férfi lerángatta magáról a ruhát, és a földre dobta, mint egy hisztérikus nő; az önuralom hiánya […] ugyanúgy felingerelte, mint a padlón panaszkodó rendetlenség […].” 41

Abramovics kedvesen szerény mosolya, mellyel lakásába beinvitálta, éppoly elbűvölő volt, mint az a megmagyarázhatatlanul férfiasnak ható mozdulat, amellyel a kulcsot úgy forgatta meg a zárban, hogy Évi elsápadt, s a hátán végigfutott a hideg. Egy szó, mint száz. Évi belebolondul Abramovicsba. Úgy kívánta volna magához ölelni, hogy egy tüdőből lélegezzenek, egy gyomorból emésszenek. Semmi az életben többé el nem választhatja őket, gondolta. S akkor egyszerre a Politikai Bizottság Évit visszarendeli Pestre. Vagy azonnal visszatér, vagy kizárják a pártból. Utolsó délutánjukat együtt töltötték. Korán teáztak.

Amikor a fiatal lány észrevette, hogy Abramovics szokása szerint a fürdőszobába készül vetkőzni, érthetetlen, kínzó ingerültség fogta el; eléje állt.

– Hová mész? – kérdezte harciasan.

Abramovics nevetett.

– Vetkőzz le itt – mondta ingerülten Évi. – Mit kell neked mindig a fürdőszobában vetkőzni, te aggszűz! – Arcára csapta két kezét, s gyors léptekkel a szoba másik sarkába menekült. Cigarettára gyújtott, s megvárta, amíg szeretője le nem vetkőzik, aztán megbizonyosodva, hogy ruháit székre rakta, az ágyhoz szaladt, s letérdelt előtte. – Dr. Abramovics – mondta hangosan –, én önt szeretem. Én önt szeretem… mit mondhatok egyebet! Kérem, tartson meg jó emlékezetében. Alászolgája, lekváros a pofája! […]

Éjjel indult a pesti vonat […]. […] Szinte az utolsó percben értek ki az Ostbahnhofra, a fiatal leány a jegypénztárhoz szaladt, Abramovics ez alatt feldobta a bőröndöket a vagonba […]. A pályaudvar tele volt füsttel. Füst, füst, gondolta Évi dühösen. – Élj ezután tisztességesebb életet – mondta haragosan csillogó szemmel az elképedt Abramovicsnak, aki a peronon állt, a lába köré csavarodó füstben […]. – Azt képzeled, hogy egyedül vagy a világon […]… – Kiabálnia kellett, mert a vonat már gyorsított. Abramovics elmaradt. Az ablak vaskeretéhez szorította dühtől kipirult arcát, s kezével búcsút intett, de a megkezdett mondatot már nem tudta befejezni.42

Így végződik ez a gyönyörű regény, mely harcias, mint az Iliász , és gyengéd, mint az Odüsszeia . Kívül csupa tüske, belül csupa bársony.

Szerkesztette és jegyzetekkel ellátta Hraskó Anna és Tóth Károly

Lábjegyzetek

  1. Heller Ágnes, Lukács György és Németh Andor írásait a BBN-ESZ-402:147 Befejezzük Déry „A befejezetlen mondat”-át szeminárium keretében digitalizáltuk 2022/2023 őszi félévében. A megjelenések engedélyezéséért köszönettel tartozunk Hermann Zsuzsának és Mosóczi Zoltánnak.
  2. Németh Andor, Széljegyzetek egy nagy regényhez [1947] =  Uő., A szélén behajtva: Válogatott írások, Bp., Magvető, 1973, 334–350.
  3. Dicsőségcsarnok (görög) – a szerk.
  4. Mitológiai jeleneteket ábrázoló dombormű az ókori görög épületek párkányzatán – a szerk.
  5. Domborművekkel díszített falsáv (görög) – a szerk.
  6. Vö. „Részletesen akarjuk elbeszélni, behatóan és alaposan, mert vajon mikor függött egy történet időkurtítón szórakoztató volta, vagy unalmas hosszadalmassága a tértől s időtől, amelyet a történet elfoglal? A magunk részéről, a kicsinyes aprólékosság vádjától sem félve, afelé hajlunk, hogy csak az alapos lehet igazán szórakoztató.” (Mann, Thomas, A varázshegy [1924] 1, ford. Szőllősy Klára = Thomas Mann művei 5, [Bp.], Európa – Helikon, 1969, 8.) – a szerk.
  7. Fogalmaz (latin) – a szerk.
  8. Naprakész (angol) – a szerk.
  9. Vö. Proust, Marcel, Az eltűnt idő nyomában [4]: Szodoma és Gomorra [1922], ford. Jancsó Júlia, Bp., Atlantisz, 2001, 176–209. – a szerk.
  10. Goethe, Johann Wolfgang, Faust [1832], ford. Márton László, Bp., Kalligram, 2016, 441. – a szerk.
  11. 7. fejezet; Németh itt javított, de egyébként nem feltétlen tűpontosságú hivatkozásai a Hungária Kiadónál 1947-ben megjelent első kiadásra vonatkoznak, azonban annak szövege több helyütt eltér a Digitális Irodalmi Akadémia hálózati kiadásától (utolsó mentés: 2022. szeptember 9.), amely a Szépirodalmi Könyvkiadónál megjelent 1974-es változatot veszi alapul. – a szerk.
  12. Vö. „[L]a quantité des connaissances, la singularité des faits, la nouveauté même des découvertes, ne sont pas de sûrs garants de l’immortalité; si les ouvrages qui les contiennent ne roulent que sur de petits objets, s’ils sont écrits sans goût, sans noblesse et sans génie, ils périront; parce que les connaissances, les faits et les découvertes s’enlèvent aisément, se transportent et gagnent même à être mises en œuvre par des mains plus habiles. Ces choses sont hors de l’homme, le style est l’homme même […].” [Mérsékelten tudálékos fordításban: „Az ismeretek mennyisége, a tények egyedülálló volta, a felfedezések újszerűsége önmagában még nem biztosítékai a halhatatlanságnak; ha az ezeket tartalmazó művek csak apró-cseprő ügyekkel foglalkoznak, ha ízlés, előkelőség és zsenialitás nélkül íródtak, akkor el fognak veszni, mert az ismeretek, a tények és a felfedezések könnyen eltűnhetnek, átültethetők, ügyesebben használva pedig még gazdagíthatók is. Ezek a dolgok az emberen túl vannak, de a stílus maga az ember.”] (Buffon, Discours sur le style [Értekezés a stílusról, 1753] = Uő., Œeuvres, szerk. Schmitt, Stéphane, [Paris], Gallimard, 2007 [Bibliothèque de la Pléiade, 532], 427.) – a szerk.
  13. Folyadék (latin); átvitt értelemben a mindenütt jelenlévő, láthatatlan és megmérhetetlen közvetítő a létezők között – a szerk.
  14. I. 192. (4. fejezet); a mondat majdnem szó szerint megismétlődik a 14. fejezetben) – a szerk.
  15. Vö. „Les maladies sont les voyages des pauvres.” [A betegségek a szegények utazásai.] (id. Lukács György, Vágy és forma: Charles-Louis Philippe [1910] = Uő., A lélek és a formák: Kísérletek, szerk. Hévizi Ottó – Sziklai László, Napvilág – Lukács Archívum, 1998, 138. – a szerk.
  16. Utalás a Parsifal címszereplőjének állandó jelzőjére („balga szent”, „balga jámbor” [Kereszty István – Lányi Viktor], „tiszta és tudatlan” [Jánszky Lengyel Jenő]); vö. Wagner, Richard, Parsifal [1882], ford. Jánszky Lengyel, Bp., Wagner Ring Alapítvány, 2017, 118–119.). – a szerk.
  17. I. 5–7. (5. fejezet) – a szerk.
  18. 7. fejezet – a szerk.
  19. Keats, John, Óda egy görög vázáról [1819], ford. Nádasdy Ádám, Bárka Online, 2014. június 23. (utolsó mentés: 2022. szeptember 8.) – a szerk.
  20. 8. fejezet; a kiemelt mondat a harmadik (Szépirodalmi, 1957) kiadásban már nem szerepel. – a szerk.
  21. 7. fejezet – a szerk.
  22. 13. fejezet; Németh az idézett sorokat sűrítve fogalmazta át a regényszöveget. – a szerk.
  23. 2. fejezet – a szerk.
  24. Ma: Hegedűs Gyula utca – a szerk.
  25. I. 33. (I. fejezet) – a szerk.
  26. Ma: Victor Hugo utca – a szerk.
  27. 3. fejezet – a szerk.
  28. 11. fejezet – a szerk.
  29. Önmaga ellenére (francia) – a szerk.– a szerk.
  30. Mások ellenében (francia) – a szerk.
  31. Hermész, a múzsák vezetője – a szerk.
  32. Független, önálló (görög) – a szerk.
  33. Pár (francia) – a szerk.
  34. Proust, Az eltűnt idő nyomában [1]: Swannék oldala [1913], ford. Jancsó, Bp., Atlantisz, 2017, 199–400. – a szerk.
  35. 11. fejezet – a szerk.
  36. 12. fejezet – a szerk.
  37. 13. fejezet – a szerk.
  38. 17. fejezet – a szerk.
  39. 3. fejezet; Németh az idézett sorokat sűrítve fogalmazta át a regényszöveget – a szerk.
  40. Vö. „Szókratész ekkor kitakarta addig letakart arcát és utolsó szavaival – mert ekkor szólalt meg utoljára – azt mondta: Kritón, Aszklépiosznak tartozunk egy kakassal. Ne feledjétek el megadni ezt neki.” (Platón, Phaidón, ford. Bárány István, Bp., Atlantisz, 2020, 130.) – a szerk.
  41. III. 360 (19. fejezet) – a szerk.
  42. III. 368–369. (19. fejezet) – a szerk.

További olvasnivalók

Alapozó

Heller Ágnes: Zsidótlanítás a magyar irodalomban

“Irodalmi vitákban gyakran kerül terítékre a reprezentáció problémája.[…]A heteroreprezentáció gyanakvó elutasítása ugyanakkor nemcsak a művészetet öli meg, hanem embercsoportok önmagukra mért apartheidjéhez is vezet. Különösen a kisebbséghez tartozók félnek a másik tekintetétől, a szomszéd pillantásától. A „másik” szemmel verésétől.”

Elolvasom »