loader image

Kertai Csenger: Kierkegaard és Hegel zenei felfogásásának rövid összehasonlítása

Kierkegaard és Hegel filozófiai rendszerének összehasonlításakor röviden a gondolkodás objektivizáló és a szubjektivizáló ellentétét szokás megfogalmazni. A dán filozófus sokkal inkább a gondolkodó egzisztenciája felé fordul 1 , mintsem a gondolkodás zárt és tiszta rendszeréhez, a legfőbb jó birtoklásának boldog szemlélésében, mert abból hiányzik a szenvedély, az egyedi és legfőképpen az abszolút paradoxon, tehát az isteni és az egyes viszonyának örök szembenállása. Kierkegaardnál ez a szembenállás az ember szintézis jellegéből fakad: „Az ember: szintézis, a végtelenség és a végesség, az időbeliség és az örökkévalóság, a szabadság és a szükségszerűség szintézise. A szintézis a kettő közötti viszony.” 2 A kétségbeesés az az első lépés a hitben, amelyikben realizálódik a végességen belüli szorongás és annak dialektikus ellentéteként a szabadság lehetősége: a végtelen kategóriája, amely viszont kizárólagosan isteni princípium. Ez a sehova sem tartozás szüli a szorongást, amely az embernek pillanatnyi nyugtot sem hagy, „sem a szórakozottságban, sem a zajongásban, sem a munkában, se éjjel se nappal.” 3 A szorongás kierkegaard-i értelemben mégis felmagasztosul gondviseléssé, amely a végesből akarja kizökkenteni az embert. Ez a függőségi viszony majd a vallásos stádiumban nyeri el értelmét, ahol az egyes magasabb szintű lesz, mint az általános, az abszurd erejénél fogva. Az abszurd egyetlen lehetséges mozzanata maga a hit, ami feltételezi az egyén abszolút viszonyát az abszolúttal, amire minden etikai meghatározás érvénytelen.

Ez a szorongás által tüzelt állapot és a hegeli rendszer önmagában nyugvása két ellentétes felfogást vázol, ám mindkét szerző ragaszkodik a metafizikai tisztaság eszményéhez, amit leginkább a zenei felfogásuk kapcsán érthetünk meg. Amikor Kierkegaard-t és Hegelt egymás mellé állítjuk, akkor a különbségeken átszüremlik egy közös rendszerszintű a priori , a tiszta eszmei, a metafizikai teljesség igénye. A különbség kis túlzással csak módszertani, Alfred Baeumler szavaival élve: […] a vallásos hit dialektikája harcol a vallásos szeretet dialektikájával szemben.” 4 Az alábbiakban Kierkegaard és Hegel zenei felfogásának rövid összehasonlításával szeretném megmutatni a különbségekben rejlő közös pontot, amely a tagadás lesz. A tagadást mindkét filozófiai rendszerben egy olyan értékvesztésként értelmezhetjük, amely a metafizikai síkon észlelhető törés regisztrálására létrehozott fogalom, és amely mindkét filozófusnál a különböző művészeti ágak közül a zenében érhető tetten leginkább. Egy olyan kísérlet szemtanúi lehetünk, amely az említett törést szeretné visszaállítani. A zene végérvényben mozgás lesz, amelynek része a tagadás és a mozgásban való visszatérés, amint azt az alábbiakban megpróbálom kifejteni.     

Kierkegaard a Vagy-vagyban a zene tárgyának az abszolút érzéki zsenialitást teszi. 5 Ezt részben történelmi okokkal magyarázza, mégpedig, hogy a kereszténység közvetett módon azzal tételezte az érzékit, hogy tagadta azt: Nagy merészségnek tűnik az a megállapítás, hogy a kereszténység hozta világra az érzékiséget. […] De ha helyesen akarjuk értelmezni azt a tételt, hogy a kereszténység hozta világra az érzékiséget, akkor ezt úgy kell felfognunk, mint amely ellentétével azonos, hogy a kereszténység kiüldözte, kizárta a világból az érzékiséget.” 6 Emögött az a logikai elgondolás áll, hogy a tagadás egyben valaminek a tételezése is. Azzal, hogy a kereszténység a világban tagadta az érzékiséget, egyidőben létre is hozta azt az elvont eszme formájában, így az érzéki a közvetett tételezés miatt lett a szellem által meghatározott princípiummá. Kierkegaard szerint a szellem által meghatározott érzékiség lényegében nyelvi 7 , ezért a zenéhez áll a legközelebb, mivel a művészeti ágak közül a zene az, amely legközelebb áll a nyelvhez. Kevesebb is nála, mert nincs meg benne a reflexió, de pont ezért több is, mert a nyelvi reflexió nem képes kifejezni a közvetlent, miközben a zene a közvetlent juttatja érvényre a saját közvetlenségében. Ez azért lehetséges, mert az érzékiség a nyelvben tagadás, de a szellem által, az érzékiség kifejezhetősége pedig saját közvetlenségében zenei, mert közvetett módon csak a szellem területére kerülhetne, amelyre etikai meghatározások érvényesek. A szobrászatban és a festészetben ez a közvetlenség nem lehetséges, mivel azok a közegükben rögzítve vannak, tehát statikusak. Ez a zene kitüntetettsége a szobrászathoz, festészethez, építészethez képest a kierkegaard-i felfogásban. A zene dinamikus és temporális, csak akkor létezik, amikor hallgatjuk, vagyis sajátos, performatív jellegében.

A fül érzékszervi kitüntetettsége további lényeges egybeesés a nyelvi és a zenei kifejezés közvetítőjeként. Kierkegaard szerint 8 az érzékit nem lehet negligálni egy festmény vagy szobor szemlélésekor, mert azzal statikusságukból, vagyis lényegi szépségükből veszítenének. A szellemből kizárt érzéki közvetlenség abszolút közege tehát a zene, amely a kereszténység abszolút kifejeződése is, pont azért, mert kívül van a szellemen, és így a nyelven is. Ez, végérvényben egy olyan dialektikus rendszer mozgása, amely a tagadás által jöhetett létre. A tagadás által közvetett módon létrejövő érzéki-erotikus ezért teljesen más jelentéssel töltődött meg, mint az antikvitásban, amely azt is jelenti, hogy annak legfőbb tárgya, a szerelem is – kierkegaard-i fogalommal élve – máshogy tételeződött.

A Semmitmondó bevezetésben 9 kifejtésre kerülő antik szerelmi elképzelés lényegi különbsége a keresztény elképzeléshez képest az, hogy az adott  korban (antikvitás) az ember csak a szerelem általános érvényűségének részesülője, de csak oly módon, hogy annak lényegét valaki máshoz köti, egy istenhez, aki nincs jelen, tehát ebben az értelemben az antik individuum nem birtokolhatja a szerelmet, míg a kereszténységben ennek fordítottja történik, vagyis a szerelem az individuum kizárólagos birtokosává válik, pont azért, mert a szellemi meghatározottság kijelöli az érzékiség egy olyan pontját, amely az individuum sajátossága lesz. De az érzékiség mint princípium csakis a tagadás miatt jöhetett létre. A zene mást is ki tud fejezni, viszont abszolút értelemben az érzéki erotikus a tárgya.

A kierkegaard-i művészetfilozófia fontos mozgatórugója a kétértelműség, a dialektikus megszólalásmód, amelyekben immanensen kifejeződésre jut egy ellentétpár és annak valamilyen feloldási módozata. Ezt a művészetfilozófiájában azért tartjuk fontosnak, mert egyrészt a későbbiekben az egész kierkegaard-i filozófia megkísérli ezek feloldását a vallásos stádiumban, amelynek oka az esztétikai és az etikai stádium kezdeti egymásnak feszülése.

Az esztétikai és etikai stádium fontosságát röviden egy mítoszon keresztül lehet megfogalmazni, amelyben Heller Ágnes Vagy-vagyhoz írt utószava lehet segítségünkre. 10 Heller hangsúlyozza a Regine Olsen élmény kiemelkedő szerepét. A fiatalon eljegyzett lány és a későbbi szakítás olyan szerelmi mítoszt kreált, amely a későbbi filozófiában az elidegenedés kulcsaként áll. Emellett a Hegel előadások egy másik mítoszt is kreáltak, amelynek legfontosabb pontja a Hegeli apa kép és az az elleni lázadás. 11 Mindkét élmény központi eleme az elidegenedettség, amelyben a kettéhasadtság megszüntetésére törekvő elme a „szerencsétlen tudat” jelzővel gazdagul Heller szerint. Ez nagyon egyszerűen megfogalmazva egy olyan dialektikus felfogás két végpontját jelöli ki, ahol az esztétikai kategória az egyediben próbál választ adni a kezdeti elidegenedettségre úgy, hogy abszolút módon kívánja az egyedit, vagyis saját magát a kiválasztottság élményével társítja, míg az etikai stádiumban a házasságban, vagyis az egyediben megjelenő általánosban választja magát az ember. Mégis, mindkét stádium magán kívül kívánja a tárgyát, az esztétikai stádiumban a kiválasztottság érzés, míg az etikaiban az általános, a házasságban való megnyugvás lesz a fontos.

Kierkegaard zenei felfogása ezért nagyban kötődik a klasszikus műalkotás és a szerző kettősségének összehangolásához. Ezt anyag és forma kölcsönhatásában látjuk, amelyben megjelenik az esetleges és a lényeges, vagyis olyan paradox fogalmak, amelyek az egyik kiemelésével önellentmondásossá válnának, mert akkor kizárnák a másikat. De az előbbiekből kiindulva a kizárás közvetett módon saját ellentétének a tételezése, ezért olyan mozgás, amely sohasem lehet tisztán egyedi. Az abszolút egységben, amelyet a klasszikus műalkotás sugall, az egyedi és az általános végtelen értelemben nem különböznek egymástól, pont azért, mert ott már összetartoznak. Azonban ahhoz, hogy összetartozzanak, különbözniük is kell egymástól úgy, hogy szétbonthatóak lehessenek, de ez a szétbontás csak a végtelenben értelmezhető mozzanat, ahol már nincs lényeges különbség. A belső ellentmondásosság, a paradoxicitás ami a kierkegaard-i művészetfelfogásban explicit megmutatkozik . Don Giovanni alakja kapcsán is lényegi elkülönülésről van szó. A középkor a szellem és a lélek kettéválasztásának reprezentativitásában érdekelt : ”A középkornak a test és szellem ellentétét, amelyet a kereszténység hozott világra, vizsgálódása tárgyává, s e célból mindkét küzdő erőt önmagában véve szemlélődés tárgyává kellett tennie. Így Don Juan, ha szabad ezt mondanom, a test inkarnációja avagy a test átszellemesítése a test saját szelleme révén.” 12

Don Giovanni-t semmint egyedi alakot, hanem Leporelloval párban értelmezhető kettőst vehetjük csak szemügyre, mint ahogy a középkorban is minden individuum mellett egy sajátos reprezentánsa áll, például a király és a bolond, vagy Don Quijote és Sancho Panza.

Don Giovanni szellemi értelemben kettőként írható le, zeneileg viszont maga a démoni. Zeneileg leírható érzéki zseni, amelynek lényege a szellemileg tagadott érzéki zsenialitás, aki az abszolútban ismerte meg az egyedit, vagy Kierkegaard fogalmával pontosítva, abszolút módon kívánja az egyedit. Az örökkévalóság Kierkegaard számára örök pillanat, nem pedig a tökéletes örökkévalóság a korok változó körforgásában, vagyis a lineáris állandószerűség.  Ez később a vallási stádiumban 13 Ábrahám példáján keresztül úgy fog kifejeződni, hogy az általános abszolút viszonyban áll az egyedivel. Don Giovanni az általánosban kívánja az egyedit, az etikus pedig az egyediben az általánost.

Hegel művészetfelfogásában a zene egyenlő lesz a térbeli sík megszüntetésével 14 , a szubjektivitásba való teljes visszahúzódással. A zene a bensőt közli, de objektivitásában szubjektív marad. A külső szilárd létezésre nem tehet szert: ebben benne van a Vagy-vagy tagadása is. Viszont a hegeli zenefelfogásban a hang azzal, hogy feladja a térbeliséget, mozgásba is jön, mert vissza akar kerülni előző állapotába. Ez a mozgás valahol Don Giovanni mozgása is, akit zeneileg képzelünk el, és aki a tagadásban nyerte el közvetlenségét, ami közvetlenség ezért benne hiányérzetként is konstituálódik. Don Giovanni mozgása zenei mozgás, hegeli értelemben tiszta hang, mert a rezgő mozgásból, amely megpróbál visszakerülni előző állapotába, hang keletkezik. A tagadás tehát értelmezhető az objektivitásban és a szubjektivitásban is mint tételező erő, az egyik, amely az érzékit teszi tárgyává, a másik, amelynek a rendszerbe visszatérés a tárgya, közös pontjuk pedig, hogy mindkettő zenei. A zenei kierkegaard-i és hegeli áthallásokban is tisztán eszmei dolog, metafizikai jelölő, anyagtalan, vagyis anyagisága pont a tagadáson keresztül érzékelhető.

„A külsőlegességnek e kettős negációja által, amely a hang elvében rejlik, a hang megfelel a belső szubjektivitásnak, mivel a csengés, amely magábanvéve már eszmeibb valami, mint a magában reálisan fennálló testiség, feladja ezt az eszmeibb egzisztenciát is, s ezzel a bensőnek megfelelő megnyilvánulásává válik.15 A zenei kifejezhetőségre az objektum nélküli benső képes a hegeli esztétikában, amely megint csak a tagadás által lehetséges. A zenei tehát Hegelnél és Kierkegaardnál is a tagadás által létrejövő metafizikai tisztaság jelölője, amely előbbinél radikálisan objektivizáló, míg a másiknál sokkal inkább szubjektív. A zenei felfogás összehasonlításakor nagyon röviden újra meg kell említeni az alapvető gondolkodásbeli különbséget, amely a két filozófia sajátja. A bűntudat megszüntetése Kierkegaardnál a belső isteni viszony paradoxicitását is megsemmisítené, ami a szubjektivitást kezdi ki. A hegeli igény eltünteti a szubjektumot, vagyis nem tartja fent az Isten és ember közötti kvalitatív különbséget. A paradoxon fenntartása és megszüntetése viszont mindkét esetben dialektikus megfogalmazás végeredményei. A bensőségesség fenntartása Kierkegaardnál magányos és bűnbánattal teli, folytonosan szorongást idéz elő, amely végig fenn tudja tartani a paradoxont, amely az isteni és az emberi kategóriák végtelen különbségében rejlik. A szubjektum mozzanativá redukálása Hegelnél, a végtelenséget a vallásos szeretet dialektikája által fogja meg, míg Kierkegaardnál ez a hit. Mégis, mindkettőjüknél a tagadás hozza rendszerbe azt a tiszta metafizikai jelölőt, amelyet a zene képvisel.

A tagadásról általánosságban itt elmondható, hogy egy fennálló rendszer azon értékvesztését jelöli, amelyben a dialektikus mozgás minden erejével azon van, hogy visszaállítsa a metafizikai síkon elszenvedett törést. A zenében mutatkozik meg leginkább az igény ennek a rendszernek a visszaállítására, mert hiányolja az anyagot, pontosabban vissza akar térni az anyagba. Don Giovanni abszolút módon kívánja az egyedit, szerelmének tárgya bizonyos értelmében önmaga, amennyiben a szerelmet visszatérésnek értelmezzük.  Kierkegaard később Az ismétlésben 16 megírja a véges szerelmet feladó, költői egzisztencia lehetőségét is, aki csak abban a mozzanatban nyerheti el önmagát, hogy saját magát választja végtelen értelemben.

Hegelnél a zene nem vesz fel alakot, ebben megkülönbözteti a szobrászattól és a festészettől, mégis a benső és a külső azonossága oldódik fel benne. Itt tetten érhetjük azt az ideális, vagy általa csak a romantikus művészetnek tulajdonított sajátosságot, aminek jellege harmonikus, tehát ugyanolyan távol van a tiszta külsőtől, mint a tiszta belsőtől. Amellett, hogy ezek kidolgozatlan fogalmaknak hatnak, maga a tiszta zeneiség is kidolgozatlan, ami csak annyit jelent, hogy alaktalan, tisztán metafizikai létező. Az, hogy Kierkegaardnál a tiszta zenei Don Giovanni alakjában összpontosul nem lényegi különbség, mert ott Don Giovanni a tagadásban születhetett meg, ezért rá sokkal inkább a közvetlenség szabályai vonatkoznak, amelyek tisztán zenei fogalmak. A zene Hegelnél két végletet egyesít magában, a szigorú értelem és a lélek kettősségét, amely összevetve a kierkegaard-i általánossal és egyedivel ismét csak hasonló dialektikus formákban összpontosul. Ez Hegelnél a kedély, Kierkegaardnál az erotika, amelyek mindkét oldalon érzelemmel telített minőségek. Ezeknek a minőségeknek hatásuk van a szubjektumra, cselekvésre késztetik őket, Hegel szavaival élve, „ rokonszenvező érzelemre hangolják a lelket.” 17

Bár Kierkegaard és Hegel is zenei értelemben laikusok, amelyet mindketten ki is fejtenek, elnézést kérve az olvasótól. Mégis, ennek a bocsánatkérésnek gesztus értéke is van, a kifejezhetetlen részbeni kifejezhetőségének gesztusa – a szintézis már említett jellegéből fakadó kétértelműség, egyszóval a kicsinység kifejezése, amely kicsinységen keresztül mindketten a végtelenbe nyerhettek betekintést a zenén keresztül.

Felhasznált irodalom:

Baeumler, Alfred: Hegel és Kierkegaard In: Jelenkor, 10.évfolyam, 2010.

Balassa Péter: Utószó In: Kierkegaard: Félelem és reszketés. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1986, 221-271.o

Hegel, Georg Wilhelm Friedrich: Esztétika II., Akadémiai Kiadó. Budapest. 1955.

Heller Ágnes: A szerencsétlen tudat fenomenológiája In: Kierkegaard: Vagy-vagy. Budapest, Osiris-Századvég, 1994. 626-658.

Kierkegaard, Soren Aabye: A halálos betegség (ford. Rácz Péter) 1993, Budapest, Göncöl, 97.

Kierkegaard, Soren Aabye: A szorongás fogalma (ford. Rácz Péter) 1993, Budapest, Göncöl, 82.

Kierkegaard, Soren Aabye: Az ismétlés (fordította: Soós Anita, Gyenge Zoltán) Budapest,L’Harmattan, 2008.

Kierkegaard, Soren Aabye: Vagy-vagy . Budapest, Osiris-Századvég,1994.

Lábjegyzetek

  1. Balassa Péter: Utószó In: Kierkegaard: Félelem és reszketés. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1986, 221-271. o.
  2. Kierkegaard, Soren Aabye: A halálos betegség (ford. Rácz Péter) 1993, Budapest, Göncöl, 97. o.
  3. Kierkegaard, Soren Aabye: A szorongás fogalma (ford. Rácz Péter) 1993, Budapest, Göncöl, 82. o.
  4. Baeumler, Alfred: Hegel és Kierkegaard In: Jelenkor, 10.évfolyam, 2010, 1131. o.
  5. Kierkegaard, Soren Aabye:Vagy-vagy. Budapest, Osiris-Századvég,1994. 50. o.
  6. Kierkegaard: id. mű, 50. o.
  7. Kierkegaard: id. mű, 52. o.
  8. Kierkegaard, Soren Aabye: Vagy-vagy. Budapest, Osiris-Századvég,1994. 54. o.
  9. Kierkegaard: id. mű, 52. o.
  10. Heller Ágnes: A szerencsétlen tudat fenomenológiája In: Kierkegaard: Vagy-vagy. Budapest, Osiris-Századvég, 1994, 626-658. o.
  11. Balassa Péter: Utószó In: Kierkegaard: Félelem és reszketés. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1986.
  12. Kierkegaard, Soren Aabye:Vagy-vagy. Budapest, Osiris-Századvég,1994. 87. o.
  13. Kierkegaard, Soren Aabye: Félelem és reszketés. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1986.
  14. HEGEL,Georg Wilhelm Friedrich: Esztétika II., Akadémiai Kiadó. Budapest. 1955, 103. o.
  15. HEGEL,Georg Wilhelm Friedrich: Esztétika II., Akadémiai Kiadó. Budapest. 1955.
  16. Kierkegaard, Soren Aabye: Az ismétlés (fordította: Soós Anita, Gyenge Zoltán) Budapest, L’Harmattan, 2008.
  17. HEGEL,Georg Wilhelm Friedrich: Esztétika II., Akadémiai Kiadó. Budapest. 1955. 112. o.

További olvasnivalók