Az alábbiakban Antal Klára Bacsó Béla-díjas BA szakdolgozatát közöljük. A borítón Diego Velázquez A szövőnők c. festménye látható.
Bevezetés
Dolgozatom témája Márton László Minerva búvóhelye (2006) című művének és Ovidius Átváltozások című költeményének egyik epizódjának, az Arachne-történetének közös vizsgálata. Ez utóbbi mítosz a Minerva búvóhelyébe beágyazódik egy műalkotáson keresztül. Márton nem csak tartalmi szinten idézi meg az Arachne-történetet, az mindkét műben (az Átváltozásokban és a Minerva búvóhelyében egyaránt) értelmezhető mise en abyme-ként, vagyis belülről tükrözi az őt tartalmazó műveket. A beágyazott Arachne-történetet a Minerva búvóhelye kulcsjelenetének tekintem. Ebből kiindulva, továbbá a metanarratív alakzaton és a két szöveg tartalmi összehasonlításán keresztül igyekszem elemezni a regényben előkerülő művészi és művészeti kérdéseket a Minerva és Arachne által képviselt ellentétes esztétikai programokat használva. Fő állításom, hogy az Átváltozásokban és a Minerva búvóhelyében mindkét esztétika meghatározó.
Dolgozatomban az ovidiusi Arachne-történet alapján fogom elemezni a Minerva búvóhelyét, illetve végül kitérek a regényben megjelenő művészeteszmények tágabb kontextusba helyezésére is. Az első fejezetben („Ovidius: Arachne”) először a mítosz ovidiusi verziójára fókuszálok. Első sorban a Minerva, illetve Arachne által készített szőttesek összehasonlítását tekintem át, előbbi a zárt kompozíciót és értelmezést, utóbbi ezzel ellentétben a kompozíció hiányát és az értelmezési mező nyitottságát képviseli. Ezen belül kitérek a mítosz politikai értelmezéseire is, Minervára mint a hatalom képviselőjére és Arachne lázadó költőként való pozicionálására. Végül kitérek az Arachne-történet mise en abyme szerepére, a szövésverseny eredményére és arra, hogy az Átváltozások melyik oldallal és poétikával azonosítható. Elemzésemhez a kiindulópontot Bényei Tamás Más alakban (2014) című könyve adja.
A második fejezetben („A Minerva-motívum Márton László Minerva búvóhelye című regényében”) a korábban említett, a regényt meghatározó Minerva-motívumot kívánom értelmezni, illetve az Arachne-történetet ábrázoló rézmetszetet, amelynek a regény lehetséges belső tükreként az értelmezésben központi jelentősége van. A Minerva búvóhelyében a versenyt Arachne nyerte, és Minervának szégyenében kellett elbujdosnia a világból a főszereplő Johann B. fejébe, ezért a regény világát úgy képzelhetjük el, mint amiből Arachne kiűzte Minervát. A lehetséges Minerva-értelmezések közül kiemelem az istennő egyediségként való megközelítését, amelyben a Minerva-motívumot összefüggésbe lehet hozni a fordítás és másolás, illetve a regényben megjelenő művészetábrázolás kérdésével.
Az utolsó fejezetben („Művészeteszmények Ovidiusnál és Márton Lászlónál”) a regényben szereplő művészekre vonatkoztatom a Minerva-Arachne konfliktust. Kitérek a megjelenő reprodukciós művészetekre és ezek arachnéi poétikáira, illetve a szövésre mint művészetmetaforára, ami már az ovidiusi történetben is megjelenik. Ezen kívül röviden elemzem Velázquez A szövőnők (Las Hilanderas, 1655–1660) című festményét, amely a mítosz egyik leghíresebb feldolgozása, és összehasonlítom a Minerva búvóhelyében megjelenő rézmetszettel.
Arachne, a tehetségéről híres szövőlány előtt megjelenik az álruhás Minerva, és inti, hogy elégedjen meg azzal, ha ő a halandók között a legjobb, és ne próbáljon felülkerekedni az istennőn. Arachne gőgös válaszát hallva Minerva felfedi magát, és versengeni kezdenek. Mikor kész a két szőttes, Minerva látva, hogy Arachne szőnyegén semmi kivetnivaló nem található, dühében széttépi, és Arachnét a vetélőjével háromszor fejbe vágja. A megszégyenített Arachne kötelet vesz a nyakába, de Minerva végül pókká változtatja szánalmában. Ezzel magyarázza a mítosz a pókok létrejöttét, és azt, hogy miért szőnek hálót. (6.1–145)1
Az a részletesség, amellyel Ovidius lefesti a szövés folyamatát, arra utal, hogy párhuzamot érez a szövés és a költészet között.2 Az Arachne-történettől kezdődően a szövés, mint a költészet metaforája többször is visszatér a világirodalomban, többször a női művészetről való beszéddel, és annak központba helyezésével kapcsolatban.3 A klasszikus értelmezések nagy része egyszerűen megfogalmazva arra keresi a választ, hogy Ovidius melyik művésszel, Minervával vagy Arachnéval, az Átváltozások pedig melyikük szőttesével azonosítható. Általában Arachne szőttesét mint az Átváltozások mise en abyme-ját szokták értelmezni. A mise en abyme vagy öntükrözés olyan kicsinyítő tükör, ami egy történetben helyezkedik el, és „olyan metanyelvi olvasatot kínál, ami azt leplezi le, hogy az őt körülvevő szöveg miről szól”.4 Ebben az esetben tehát az Átváltozások kicsinyített modelljének tekinthetjük az Arachne által szőtt szőnyeget. Viszont több szerző is vitatkozik ezzel az elképzeléssel, és ennél összetettebb képet vélnek felfedezni Ovidius Arachne-történetében. Ettől függetlenül az ekfrázis eszközként szolgálhat a szerzőnek ahhoz, hogy saját művészi tudatosságát megmutassa az olvasónak, azáltal, hogy egy másik alkotást mutat be.5 Az ekfrázis jellegéből következtetéseket levonni a szerző és az ekfrázist magába foglaló mű viszonyáról és poétikájáról nem alaptalan.
A következőkben először röviden összefoglalom a két szőttes tartalmát, majd a két műalkotás poétikáját és az általuk képviselt művészi értékeket fogom összehasonlítani.
Mielőtt a szőttesek tartalmára kerülne a sor, Ovidius részletesen leírja a két nő alkotási folyamatát, a szövés technikai lépéseit úgy olvassuk, mintha mi is a jelenet szemlélői lennénk (6.53–69). Ovidiusnál először Minerva szőtteséről kapunk leírást: az istennő öt történetet sző meg, középen saját győzelmét Neptunus isten felett, a négy sarokban pedig egy-egy kisebb ábrát, amelyek olyan halandók történetét mesélik el, akiket megbüntettek a haragos istenek (6.70–102). Ezek közül mind a négy átváltozástörténet: Haemos és szeretője „hólepte heggyé”, „pygmaeus anya” daruvá, trójai Antigoné gólyává, az Ovidiusnál említett Cinyras lányai pedig valószínűleg kővé lettek átváltoztatva a sértett istenek által.6 Végül Minerva a szegélyt olajággal, saját motívumával hímzi ki (6.101–102).
Arachne szőttese ezzel ellentétben több mítoszt jelenít meg, körülbelül húszat, amelyekben alakot váltott istenek erőszakolnak meg és ejtenek teherbe nőket. Ez a szőttes botrányos: az isteneket bűnösökként, erőszaktevőkként ábrázolja, ráadásul nem is eredeti formájukban, hanem más alakokban. Közülük fontos megemlíteni az Europa mítoszt, leginkább azért, mert ezt Ovidius külön történetként maga is elmeséli az Átváltozásokban. Ez hozzájárul ahhoz az értelmezéshez, amely Arachne szőttesét mint az Átváltozások kicsinyített belső tükrét interpretálja. Az egész képet Arachne virágkoszorúval, indákkal keretezi befejezésként. (6.103–128) A leginkább szembeötlő különbség tehát a szőttesek struktúrájára vonatkozik. Minerva hierarchikusan ábrázol, a legfontosabb történetet, saját győzelmét kiemeli, hiszen ez van középen és ez a legnagyobb is az összes közül. Arachne szőttesén nincs egy történet sem, amely ilyen különleges bánásmódban részesülne. Ebből adódik az is, hogy míg Minerváét könnyű vizualizálni, a kompozíció elképzelhető, sőt, megközelítő pontossággal akár meg is szőhető, addig Arachne szőnyegén több minden van, mint amennyi bármilyen szőttesre ráférne.7 Arachne szőttese egy teljességgel fikcionális alkotás.
1.2. Alá- és fölérendelő hatalmi dinamikák
Abban is egyértelműen különbözik a két művész alkotása, hogy Minerva saját magát győztesen, valamint az isteneket kikezdő és megbüntetett halandókat választja témául. Azzel előrevetíti a mítosz végkimenetelét: egy újabb győzelmet, jelen esetben Arachne fölött, aki végül megkapja a megérdemelt büntetését, és pókká változik. A megbüntetett halandókat az ovidiusi szöveg szerint kifejezetten azért szövi meg, „hogy a példákból versenyző társa megértse / míly jutalom vár rá merszéért” (6.83–84). Ennek alapján írja Byron Harries a The Spinner and the Poet című tanulmányában, hogy Arachne bukása tulajdonképpen azért elkerülhetetlen, mert a halandó nem veszi észre, vagy nem értelmezi helyesen a Minerva által megszőtt figyelmeztetéseket.8 Minerva művének van egy eredendően morális jellege, amely az istenek hatalmát és erejét hivatott bizonyítani, de kérdéses, hogy ebben különbözik-e egyáltalán Arachne szőttesétől. Tulajdonképpen ő is az istenek hatalmát és az ezt elszenvedő, leigázott halandók perspektíváját ábrázolja. Témájukban nem különböznek az Arachne által választott történetek azoktól, amelyeket Minerva a szőttese sarkaiba helyezett – azon kívül, hogy Arachne kifejezetten az istenek erőszaktevéseit szövi meg –, tulajdonképpen ezek is helyet kaphatnának Arachne katalógusában. A különbség inkább Minerva didaktikus üzenetében rejlik.
Leach az Ekphrasis and the theme of artistic failure in Ovid’s Metamorphoses című tanulmányában felhívja rá a figyelmet, hogy a Minerva szőttesén középen látható történeten a tizenkét olimposzi isten is ábrázolva van, akiknek felsorakozása hasonlít arra, ahogy az athéni Parthenon frízén jelennek meg.9 „Égbeli kétszer hat, Jupiter közepütt ül a trónon, / mindjük fenséges ; mindnek jól látni az arcán, / hogy melyik is közülük ; Jupiternek képe királyi.” (6.72–74) A gondolat William S. Andersontól származik, aki szerint ennek a hasonlóságnak valószínűleg életrajzi alapja van, hiszen Ovidius járt Athénban.10 Szándékolt is lehet ez a hasonlóság, hiszen a fentebb említett mítosz Minerva és Neptunus versengéséről szól Athén városáért. Michael Vincent azt is kiemeli, hogy egy nacionális jellegű mítoszról van szó, amely az athéni kultúra alapját képezi, amely megerősíti Minerva mint a hatalom képviselőjének képét a mítoszban.11
Minerva szőttesét nem nehéz interpretálnunk. Az isteneké, tehát az örök autoritásé a hatalom, és aki ellenszegül nekik, az csúnyán megjárja. Végül maga az Arachne mítosz is Minervának ad igazat, hiszen a történet ugyanúgy végződik, mint a négy kisebb ábra, amilyeneket Minerva a szőttese sarkaiba helyezett. Ezt a morális üzenetet és a szőttes kompozícióját Szilágyi János György az augustusi rezsim művészi értékeivel azonosítja: „Az istennő szőnyegének szigorúan szimmetrikus szerkezete […] az Augustus-kor klasszicizmusának művészi eszményét, ünnepélyessé duzzasztott, reprezentatív méltóságát mutatja.”12 Leo C. Curran ugyanezt az összefüggést emeli ki Transformation and Anti-Augustanism in Ovid’s Metamorphoses című cikkében.13 Vincent ezt összefoglalva két szintű üzenetet tulajdonít Minerva szőttesének: az Arachnénak szóló specifikus üzenetet, lényegét tekintve fenyegetést, és „az univerzális rend és racionalitás „augustusi” üzenetét”.14 A Parthenonon látható frízre emlékeztető istensor Minerva szőttesén természetesen Jupitert, a főistent zárja körül. Anderson ezzel kapcsolatban azt is kiemeli, hogy az ebben a részben Jupiterre használt augusta (Devecserinél fenséges, 6.73) jelző megidézi Augustus császár szenátorokkal körbevett alakját.15 Arachne szőnyegét, amely nem állítja fontossági sorrendbe a történeteket, nem tartalmaz (feltétlenül) ideologikus üzenetet és nem vehető észre rajta a Minerváéhoz hasonló kompozíció vagy rendezési elv, mindketten az Augustus-korban a császárnak és értékeinek ellenálló Ovidius ars poeticájaként értelmezik.16 Az biztos, hogy Arachne mindenképp a lázadó költő szerepét veszi fel, aki Minerva és az istenek haragjának szembeszegül, és végül ezért is szükséges elbuknia, de Ovidius Arachnéval való teljes azonosítása kissé didaktikus színben tünteti fel a mítoszt, és egyáltalán nincs egyetértés ezzel kapcsolatban a szakirodalomban.
Szilágyi egy másik aspektusát is kiemeli a mítoszban megjelenő hatalmi dinamikának. Minervának, mivel istennő, Arachne mindenképpen hódolattal tartozik, de azért méginkább, mert Minerva specifikusan a kézművesség, így a szövés istennője is. Ezáltal tulajdonképpen Minerva és Arachne esetében egy mester-tanítvány viszonyról is beszélhetünk. Szilágyi azt írja, hogy Arachnét akár Minerva papnőjeként is értelmezhetjük, mint aki „szövőművészetével szentelte magát az istennőnek”.17 Így Arachne nem csak az isteni, hanem a tanári autoritást is elutasítja, nemcsak mint halandó szegül szembe a halhatatlan renddel, hanem saját mestere tanításának és értékeinek mond ellent, sőt, azokat tagadja meg.
Ezt a Minerva búvóhelye szempontjából rendkívül lényegesnek tartom, mivel ott a teljes Minerva-Arachne vita kézenfekvő értelmezése egyfajta paradigmaváltás. Minerva szőttese képviselheti a letűnt idők ideológiáját és Arachne jelenítheti meg az ezzel szemben újonnan fellépő antitézist. A mítosz dialektikus jellege teszi lehetővé, hogy szinte bármilyen ellentétpárt felhozhatunk értelmezéseinkben úgy, hogy az egyiket Arachne szőttesével, a másikat pedig Minerváéval azonosítjuk. Ez természetesen hozzájárul a mítosz gazdag utótörténetéhez és nyitott interpretációjához, de néhol talán túl szabad értelmezések is születhetnek. Példának okáért a már említett Vincent amellett érvel, hogy Arachne poétikája az orális történetmesélést,18 Minerváé pedig az írottat idézi meg, Harries épp Arachne írott formákkal való hasonlóságát emeli ki.19
1.3. Arachne és Minerva poétikája
Tehát a két szőttesben felfedezhetünk két ellentétes poétikai programot, de természetesen több dologban is hasonlítanak egymásra. Felsorolom a különbségeket, amelyeket az ovidiusi szöveg és a szakirodalom hangsúlyoz, illetve azok lehetséges értelmezéseit a művészetre vonatkozóan, közben kitérek a szőttesek azonos vonásaira is.
Ahogy korábban kifejtettem, Minerva szőttese nagyon direkt mondanivalóval rendelkezik, és Arachne botrányos szőnyegében is lehet morális tartalmat felfedezni. Italo Calvino ezt úgy fogalmazza meg, hogy „az egyik szent félelmet akar kelteni, míg a másik a tekintélyek elutasítására és erkölcsi relativizmusra sarkall”, előbbivel Minerva, utóbbival Arachne szőnyegére utalva.20 Leach vitatja, hogy az üzenet Arachne intenciója miatt lenne benne a szőttesben: az isteneken való ítélkezés Minerva interpretációja, az olvasó ekként olvassa a szövegben.21 Arachne szándéka a szövegben nem egyértelmű.
Leach itt rámutat egy másik lényeges különbségre a két alkotással kapcsolatban: Minerva szőttese esetében nincs is lehetőség egyéb interpretációk létrejöttére. Teljességgel elzárja magát, és ezzel didaktikussá válik. „Valójában nem is kép, hanem ismert, rögzített, allegorikus kódot használó írás”, – írja Bényei.22 Neptunus istent a háromágú szigonyáról, Minervát magát pedig sisakjáról, pajzsáról és a mellén hordott aegisről lehet felismerni (6.75–79). Egyéb emblematikus jelként megjelenik ezen kívül az olajfaág, a béke és egyben Minerva szimbóluma, amellyel Minerva keretezi a képet. Ugyan Arachne szőttesének is van szegélye, ebben hasonlít a két szőttes kompozíciója, de Vincent rávilágít a különbségre, hogy az övé jelentéssel nem bíró, inkább csak díszítő minta.23 Ezt is lehet értelmezni, de különböző módokon, és ez az értelmezési folyamat nincs korlátozva a művész által.
A rögzítettség és a fluiditás, mint a két szőttes által képviselt újabb ellentétpár abban is megmutatkozik, ahogyan a történeteket ábrázolják. A Minerva által megszőtt világ – ahogy Bényei írja – egy olyan világ, amelyben az átváltozások már lezárultak.24 Minerva szőnyegén a mítoszok végső jelenetei láthatók, a történetnek már vége van, a cselekmény már lezajlott az ábrázolás előtti pillanatban. Arachne ezzel szemben magukat a történéseket jeleníti meg, a csábítási, elrablási erőszakos pillanatokat, amelyeket egyébként Ovidius is a saját költeménye középpontjába állít. A. S. Byatt élőként, folyamatosan feloldódóként és újra összeállóként, állatiasként, rohamként (rush) írja le Arachne szőttesét.25 Vincent ezt a gondolatot szövi tovább, és azt mondja, hogy Arachne esetében az eredeti szöveg inkább az alkotásban lévő folyamatra, míg Minervánál a kész műre összpontosít. Ezen kívül azt is kiemeli, hogy Minerva kompozíciója befejezett, de mivel Arachne szőtteséből hiányzik a rend, befejezetlen marad, és „a végtelenségig bővíthető”.26 Így Arachnét a szóbeliséghez köti, Minervát pedig az írott formához.27 Viszont azt is fontos kiemelni, hogy a nyitottság nem teljes Arachne szőttesén, hiszen, ahogy már korábban is említettem, Minervához hasonlóan ő is készít keretet neki. Mindkettő természeti motívumokból áll – olajág és virágkoszorú –, és mindkettő hozzájárul a szőttesek képszerűségéhez, sőt, festményszerűségéhez. Illetve ez az a pont, ahol a két szőttes találkozik egymással, és ez lehet az a tulajdonságuk, ami rámutat arra, hogy Arachne és Minerva végső soron ugyanazt a művészetet gyakorolják, és különbségeik ellenére van köztük hasonlóság is.
Arachne legnagyobb bűne, hogy az isteneket nem megfelelő színben tünteti fel a szőttesen. Nemcsak a történetek botrányosak – hiszen ez Minerva szőtteséről is elmondható –, hanem az iy, hogy az istenek nem eredeti alakjukban, hanem átváltozva tűnnek fel Arachne művén. „Minerva istenábrázolásának lényege, hogy mindegyikük pontosan az, aminek látszik.”28 Arachne viszont az isteneket nem igaz valójukban szövi meg, hanem akkor, amikor alantas szándék és vágyak okán álarcot öltenek. Az örökkévaló létezőket pillanatnyi alakjukban láthatjuk Arachne szőttesén. Ennek alapján kötöm Minervát később a Minerva búvóhelyében az egyediséghez, de ezt később bővebben kifejtem a második fejezetben.
Minerva és Arachne abban is hasonlítanak, hogy szőtteseik tükrözik a mítoszban történteket, illetve cselekvéseikben mindketten ellentmondanak saját poétikáiknak. Mindkét szőnyeg az istenek által legyőzött halandókat ábrázolja. Úgy tűnik, mindkét szemléletmód megegyezik abban, hogy ez a világ rendje, ezért sem lehetséges, hogy Arachne büntetés nélkül maradjon a verseny befejeztével. Minerva ugyan az olimposzi isteneket eredeti alakjukban ábrázolja, de ő maga szintén álcázva találkozik először Arachnéval a történet elején, elrejtve valódi identitását. Ráadásul az istenek egyszerisége és megismételhetetlen léte is inog: ő maga a szőttesen és a valóságban is jelen van, így két Minerva is szerepel a történetben. A megszőtt Minerva győzedelmeskedik Neptunus isten felett, az viszont megkérdőjelezhető, hogy vajon a szövő Minerva nyertesként kerül-e ki az Arachnéval folytatott versenyből. Arachnét meglepi, amikor Minerva leveti az álcát. Az istenek álruhái által megtévesztett nőket ábrázolja, de közben ő maga is pontosan egy ilyen megtévesztett nő, ugyanabba a hibába esik, mint a szőttesen megjelenő egyéb mitológiai szereplők.29 Így lehet mind Arachne, mind Minerva szőnyegét a mítosz mise en abyme-jaként, vagyis belső tükreként értelmezni.
Mise en abyme-ról viszont egy tágabb kontextusban, az egész Átváltozások kapcsán is beszélhetünk. A mítosz elemzéseiben általában Arachne szőttese kerül párhuzamba Ovidius művével, és Minerva pedig azzal, aminek Ovidius ellenáll, ahogyan a korábban említett Szilágyi János György-tanulmányban is, ezzel egyidejűleg pedig a teljes mítosz Ovidius ars poeticájának megfogalmazásaként olvasható. Ezzel az állítással sok szerző vitatkozik. Leach például azt mondja, hogy Ovidiust inkább egyfajta szintézisként kell megközelíteni, amely az arachnéi és a minervai poétikákat is egyenrangúan képviseli.30 Ebben a megközelítésben Minerva és Arachne ugyanannak a skálának a két végletét jelenítik meg, és az ovidiusi művésznek valahol a kettő között kell elhelyezkednie. Minerva csak azt ábrázolja, ami állandó, de teljesen hiányzik művéből az emberi perspektíva, Arachne pedig csak azt, ami pillanatnyi, és azonnal meg fog szűnni az ábrázolt formájában.31 A két véglet szélsőséges ábrázolásával azt Ovidius reprezentálja, hogy mindkettőre szükség van saját műve megírásához.32 Italo Calvino is hasonló véleményen van. Ő úgy értelmezi Arachne és Minerva szőttesét, mint egy-egy kisebb mítoszgyűjteményt a nagyobb mítoszgyűjteményben, magában az Átváltozásokban, és arra a kérdésre, hogy Ovidius művét melyik szőttes képvisel a mítoszban, azt válaszolja, hogy „sem egyikre, sem másikra nem hasonlít”.33
Így mondhatjuk azt, hogy az Átváltozások belső tükre nem az egyik szőttesben, hanem a teljes Arachne-mítoszban keresendő.
2. A Minerva-motívum Márton László Minerva búvóhelye című regényében
2.1. Minerva eszménye a regény világában
Ebben a fejezetben Márton László Minerva búvóhelye (2006) című regényének vezérmotívumát, a címben is szereplő Minervát fogom értelmezni. A különböző megközelítések közül kiemelem az egyediség problémáját, amelyet a leginkább sokoldalúnak tartok a teljes szöveg függvényében. Végül pedig kitérek a regény egyik központi jelenetére, az Arachne-Minerva verseny regényben való megjelenésére. A fő állításom, hogy a metszeten látható kép – tehát az ovidiusi Arachne mítosz – mise en abyme-ként tükrözi az egész regényt és annak poétikáját. A mítosz e verziójában Arachne győzött, Minerva pedig szégyenében elbujdosott a világból, és a főhős Johann B. fejében talált menedéket. Értelmezésem szerint ez egy paradigmaváltásra utal: az egykori minervai világot felváltja az Arachne által képviselt, újszerű ideológia. Ezt – ahogyan a mítosz ovidiusi verzióját is – többféleképpen lehet megközelíteni a Minerva-motívum értelmezése segítségével.
Elsőként fontos megemlíteni, hogy a regényben Minerván kívül is van egy folyamatos mitológiai és ókori jelenlét. Felmerül egy Ovidius-párhuzam is, Johann B. száműzetése kapcsán. Előkerül Schiller Görögország istenei című költeménye (42. o.),34 és több utalás is olvasható ókori, főleg görög szövegekre. Emellett más istenek is megjelennek Minerván kívül: Hingenau báró és felesége – Tholdalagi Stefánia Johann B. sorsáról való vitája közben – a halandók sorsát vitató Junóhoz és Jupiterhez vannak hasonlítva (207. o.). Maga Hingenau báró „szívesen képzelte magát olümposzi jelenségnek” (224. o.). Itt is megtörténik az aktuális állami hatalom istenséghez vagy istenségekhez való hasonlítása, mint Ovidiusnál. Végül pedig a valóság és a mitológia teljesen összeolvadnak: Johann B. a fejében lakozó Minervával maga is legendává válik (238–239. o.).
Minerva motívuma a regényben alapvetően a főszereplő Johann B.-hez, vagyis Batsányi Jánoshoz kapcsolódik, de egyértelműen nem csupán az ő fejében létezik: a Minerva búvóhelye világát erősen meghatározza Minerva istennő hiánya. A motívum a szövegben folyamatosan vissza-visszatér, teljességgel átszövi a regény egészét. Felső-magyarországi Minerva a folyóirat címe, amelyben Johann B. még Batsányiként a versét publikálja (43. o.). Minerva szoborként is többször megjelenik. A száműzött Johann B. Linzben kényszerül letölteni élete második felét, ahol a Felső-Vízikapu fülkéjében Szűz Mária szobrát Minerváéra cserélték le. Sőt, e szobor kapcsán Edgar Allan Poe A holló című versére is utal a szöveg, amelyben a holló a bölcsesség istennőjének szobrán ül (47. o.). Az is kiderül, hogy a Johann B. és felesége által látogatott Caroline Pichler szalonjában is volt régen egy életnagyságú Minerva-szobor, amelynek később nyoma veszett (68. o.). Érdemes megemlíteni, hogy ez a szalon egyfajta kulturális központként működött, és Márton hosszú enumerációval szemlélteti, hogy milyen tudós és művész emberek voltak bejáratosok a Pichler-szalonba (61–63. o.).
Minerva más műalkotásokon is szerepel, az elemzésem központjában álló rézmetszeten, amely Minerva és Arachne versenyét ábrázolja, illetve egy Josef Hafner litográfus által többször lemásolt Füger-festményen, amelyről még később bővebben beszélni fogok. Ezeken kívül Minervát többször megidézi a szöveg a szimbólumai által. Közülük az egyik az olajfa, amely Minerva szőttesének ovidiusi leírásában is megjelenik, ráadásul kétszer is. A Neptunussal való versenyben Minerva ezt ajánlja fel, és ezzel nyeri el Athén városát, illetve Minerva olajágakkal keretezi a szőttesét. A Minerva búvóhelyében a linzi vakok intézete előtt áll egy olajfa (43. o.). Még Minerva baglya is előkerül egy Hegel-idézeten keresztül (44. o.). Margócsy István egyenesen Minervát nevezi a regény főhősének a műről írt kritikájában.35
Amikor a regény először megemlíti Minervát, azonnal egyértelmű értelmezési alapot fektet le:
„Erre gondolt Johann B., és elfeledkezett a szabadságról, melyért szenvedett, el a tudományról és az igaz poézisről, melynek még élő, de már feledésbe merült művelője volt. Elfeledkezett a szűz istennőről, Minerváról, akinek szolgálatára még az 1780-as években, II. József császár fiatal tisztviselőjeként nem hivatalosan, de annál ünnepélyesebben felesküdött, és aki a bajbajutott nagyeszű férfiak segítőjeként ott volt vele az élet legnehezebb óráiban.” (39–40. o.)
Minerva tehát Johann B. életének három meghatározó mozzanatában is helyet kap. Először is Minerva mint a bölcsesség és a tudományok istennője összeköthető Johann B. értelmiségi identitásával és fordítói munkásságával. Másodszor az is fontos, hogy Minerva mint a kézművesség és a művészetek egyik istene szorosan kötődik Johann B. költői életpályájához. Harmadszor pedig Minerva az évtizedeket a hazájától távol töltő, száműzött Johann B. támogatójaként lép fel a férfi élete végén, amikor az olvasó találkozik vele a regényben.
A regény leggyakrabban a bölcsesség istennőjeként hivatkozik Minervára, így kézenfekvő Minervát a bölcsesség szimbólumaként értelmezni. Több kritika is ezen az értelmezési úton indul el, például Margócsy István és Szigeti Kovács Viktor írásai. Szigeti Kovács arra is felívja a figyelmet, hogy a vakok intézetével kapcsolatban, amely előtt Minerva olajfája van, felmerül a vakság mint a különleges tudással rendelkezés külső jele.36 A regény vége felé már Minerva teljes egészében a bölcsességgel van azonosítva. Hingenau báró például úgy gondolja, hogy Johann B.-nek köszönhetően, akinek agyában Minerva lakozott, a bölcsesség az ő tartományába költözött (239. o.). Johann B. értelmiségi, tanult emberként jelenik meg a könyvben, aki több nyelven is tud és művészek, illetve tudósok között mozgott fiatalkorában, amíg még volt erre lehetősége. A fentebb idézett szövegrészletből az is kiderül, hogy Minerva kifejezetten a nagyeszű férfiakat segíti, így feltételezhetjük, hogy Johann B. is ezek közé tartozik. Josef Hafner szerint, aki a könyvben feltűnő másik képet rajzolta, az ezen a képen látszó tudós Boëthius és Johann B. egyre inkább kezdenek hasonlítani egymásra (150. o.). Ez is erősíti Johann B. gondolkodó emberként való felfogását.
Ahogy korábban említettem, az Arachnéval való verseny elvesztése után Minerva elbujdosása a Minerva búvóhelyében egy Minerva utáni világot sejtet, vagy pedig egy olyan világot, amelyből a Minerva által képviselt értékek eltűnőben vannak. Így, ha Minervát a bölcsesség allegóriájaként fogjuk fel, egy bölcsesség utáni világról vagy annak előkészületéről beszélhetünk. Erről elmélkedik Hingenau báró a regény végén: azt gondolja, hogy mint már sokszor a történelem során, a bölcsesség most is magára hagyta az emberiséget (250. o.). Szigeti Kovács Viktor a Johann B. fejében lakozó Minervát úgy értelmezi, hogy a férfi végre rátalált az igazi bölcsességre. Ezzel ellentétben, mondja Szigeti Kovács, Hingenau báró csak a bölcsességre vágyik, hiszen a tartománybíró Minerva eltűnt szobrával alszik az ágyában.37 Hingenau báró csak az ágyába, Johann B. viszont az agyába is beengedi az istennőt, és míg az előbbi csak egy másolat (szobor), az utóbbi ténylegesen Minervaként értelmezhető.
A regény egy másik magyarázatot is javasol a történet végén. Johann B. halála után Gustav Carus tudós arról ír értekezést, hogy a főszereplő fejében rejtőző Minerva tulajdonképpen egy növekvő agytumor volt (242. o.). Ezt a diagnosztikát Schuller András a műről írt kritikájában teljesen tévesként interpretálja.38 Viszont lehet úgy is értelmezni, hogy Minerva a létezés teljes skáláján jelen van, tehát egyszerre irracionális és racionális. Illetve a szöveg arra is kitér, hogy a valódi istenséggel való találkozásba még a legnagyobb emberek is belepusztulnak (239. o.). Az igazi bölcsesség birtoklásának is ára van. Johann B. esetében ez az agytumor, amely végül valószínűleg a halálát okozta. A regény azt is expliciten kimondja, hogy „ami az egyik oldalon istennőként, vagyis teremtő formaként mutatkozik meg, az a másik oldalon pusztító formátlanság (242 o.)”. Az agytumorral kapcsolatos értelmezést itt azért tartom fontosnak, mert hangsúlyozza Minerva, és általában az istenek kettős természetét, és emlékezteti az olvasót arra, hogy a minervai eszméknek mindig van negatív oldala is.
Minerva művészettel való kapcsolata kicsit bonyolultabb ennél: a görög istenek közül sokkal evidensebb választás lenne Apolló „szolgálatára felesküdnie” Johann B.-nek. Ugyanezt feltételezi Johann B. egy múltbéli barátja, aki A látó című verse megjelenése után azt kérdezi tőle, hogy „talán bizony Apolló nyila fúródott” belé, mire Johann B. azt válaszolja, hogy nem, hanem Minerva kért tőle menedéket (43. o.). Mégis, a vers a Felső-magyarországi Minervában jelenik meg. Johann B. Látó-léte is (így nevezte magát a vers kapcsán, és ez is egy többször visszatérő elem a regényben) a fejében elbújó Minervától ered valamilyen módon. Az viszont nem derül ki pontosan, hogy a „látóság” pontosan mit jelent. Ha ez nem valami misztikus jövendölés, amely sokkal inkább illene Apolló istenhez, hanem inkább tudásból eredő tisztánlátás, akkor érthető a Minervához való kapcsolódás.
A korábban említett Pichler-szalonban is, amely művészek és tudományos munkát folytató értelmiségiek találkozóhelye volt, Minerva szobra állt. A szobor később eltűnik. Ez értelmezhető úgy, hogy Minerva a művészetet és tudományt egyesítve egyfajta általános bölcsességet képvisel, magát a kultúrát, egy olyan értelmiségi, polihisztor kultúrát, amelynek Johann B. is a képviselője volt valamikor, de a regény korában annak ideje már leáldozóban van. Margócsy szerint Minerva alapvetően a kultúra allegóriája a regényben, és Márton tulajdonképpen arra a kérdésre keresi a választ, hogy „hol rejtezik mostanában (vagy hol rejtezett kétszáz évvel ezelőtt, a modernitás kezdetén – e tekintetben mindegy) a kultúra?”39 Amikor Hingenau báró azon töpreng, hogy vajon mi fogja átvenni a bölcsesség helyét a világban, ahonnan eltűnt, ezt a választ adja rá a szöveg: „Talán a tudomány, talán a politika, talán az ipar és a közlekedés, vagy egyikük sem, akkor talán a törvényes rend (250. o.)”. A konkrét javaslatok nem számítanak, csak az, hogy semelyikük nem olyan átfogó, univerzális és egyesítő jellegű, mint a letűnt Minerva által képviselt bölcsesség.
Végül pedig Johann B. a száműzetésével kerül bensőséges viszonyba Minervával. Csak ekkor tudnak végre beszédbe elegyedni, a könyv ekfrázisa után. Amelykor ez megtörténik, Johann B. azt kéri Minervától, hogy vezesse haza, mint ahogy azt a sok hőst is vezette az eposzokban és mítoszokban: „te vagy a férfiak hazasegítője, hazakísérted Ulyssest, vezess haza engem is, hogy vége legyen a hazátlanságnak! (136. o.)”. Viszont Minerva ezt a funkcióját nem tudja betölteni, hiszen Johann B. a hazájától távol hal meg, sosem sikerül hazajutnia. Ráadásul Minerva szándéka nem is az volt, hogy segítsen Johann B.-n, ehelyett ő kér menedéket a férfi fejében. Itt párhuzam vonható a regényben megjelenő másik meghatározó műalkotással, amelyet már korábban is említettem, a Josef Hafner által többször lemásolt Füger-festménnyel, amelynek magyarázatából Hafner annyit jegyzett meg, hogy „Boëthius egy római filozófus volt, akit valami gót vagy vandál vagy longobárd király börtönbe záratott, ám a bölcsesség istennője, Minerva eljött érte, és kiszabadította. (142. o.)” Viszont ugyanezen az oldalon az is kiderül, hogy Hafner valószínűleg félreértette a történetet, mert később megtudja, hogy „Minervának esze ágában sincs kiszabadítani védencét, hanem ellenkezőleg, vigasztalásával felkészíti a küszöbön álló halálra (142. o.)”. Úgy tűnik tehát, hogy a „bajbajutott nagyeszű férfiak segítője” Minervának egy félreértelmezése, és ezt a hibát Johann B. és barátja, Josef Hafner is elköveti.
Röviden összefoglalva, az ovidiusi történetben Arachne szőttesével asszociálható a fluiditás, a pluralitás és a nyitottság, ezzel szemben Minerva a lemásolhatatlan istenség, aki az eredetiséget, megismételhetetlenséget és rögzítettséget hivatott szimbolizálni. Véleményem szerint a regény leggazdagabb értelmezéséhez az vezet, ha a szövegben megjelenő Minerva-motívumot az egyediség és egyszeriség képviselőjeként értelmezzük. A regény szempontjából a paradigmaváltás, amelyet az Arachne-Minerva verseny eredményez, az egyediséget felváltó pluralitásként értelmezhető.
A regény, ahogy Schuller fogalmaz, nem más, mint „történetek egymásba dobozolása”: „történetfoszlányokból” láncol össze egy történetet.40 A narráció egyik szereplőről a másikra ugrik át, óriási kitérőket tesz olyan történetszálakkal, amelyek nem tartoznak szorosan a regény fő tematikájához. A kitérők közül több is esszéisztikus, Márton ezeket keveri a fiktív történetmesélés foszlányaival. Bence Erika a találó „korszakpanoráma” szót használja Márton művére. A regény korából Márton megelevenít az olvasó előtt személyeket, eseményeket és szellemi vívmányokat is. Bence kiemeli, hogy Minerva motívuma többféleképpen értelmeződik már magában a regényben is.41 A regényt meghatározó fragmentáltság és többértelműség Arachne szőttesét jellemzi az ovidiusi szövegben. Márton kitérőkkel és mellékszálakkal teli története Arachne rengeteg történetet ábrázoló szőnyegének irodalmi párja. Bence elemzése alapvetően a történetben előforduló megkettőződések, felcserélődések köré épül. Például Johann B. is valaki helyett van száműzetésben, az említett rézmetszet is megkettőződik, a Minerva szobor is többször megjelenik, ráadásul Szűz Mária szobra helyett kerül az egyik a helyére.42 Tehát a pluralitás a regény szerkezetében, tematikájában és nyelvezetében is fontos szerepet kap.
A regény nyelvezetének meghatározó mozzanata a fordítás folyamatos jelenléte a szövegben. Johann B. maga is azért kénytelen életét a hazájától távol, idegen városban tölteni, mert egy politikai szöveg megírásával vagy fordításával vádolják. A regény tele van nyelvi játékokkal, nevek jelentésével és szavak fordításával. Szigeti Kovács Arachne tevékenységét is egyfajta fordításként értelmezi: ő az, aki az istenek történeteit művészetre „fordítja le”,43 de ettől függetlenül is beleillik az Arachne által képviselt értékekbe Márton folyamatos kétnyelvűségre való reflexiója.44 Rónai András két különböző nyelvről alkotott elméletet azonosít Minervával és Arachnéval: a minervai elképzelés alapján a nyelv és a valóság viszonya „leképezési viszony, amely egyértelmű megfeleltetésbe hozza a valóságelemeket a nyelvi elemekkel”, az arachnéi pedig tagadja ezt a megfeleltetést. A fordítás az, amely megfordítja ezt a viszonyt, ilyenkor „a nyelv visszahat magára a valóságra”.45
Ezeknek az apró nyelvi kitérőknek több következménye is van. Először is fragmentálják a szöveget, többször megszakítják az eseményeket, vagy teljesen új történetszálakat indítanak el, amelyek több tíz oldalon keresztül folytatódnak. Másodszor pedig Johann B. világában növelik a többértelműséget és félreértéseket okoznak. Jó példa erre az a jelenet, amikor az alvó Johann B. a „haza” szót motyogja álmában, amelyet a magyarul nem tudó Josef Hafner nem ért, és azt hiszi, barátja a német „hasse”, tehát a gyűlölöm szót ismételgeti (165. o.).
A nyelvi játékoknak a szereplők is áldozatul esnek, főleg Johann B., akinek lefordítódik és megfordítódik a neve, és eredeti vezetéknevét rövidíti is a regény, mivel több németajkú szereplő sem tudja kiejteni. De rajta kívül Minerva is tulajdonképpen egy fordítás eredménye. Természetesen az ovidiusi mítosz miatt is Minerva a megfelelő névhasználat, viszont a szöveg folyamatosan a görög isteneket és az ógörög irodalmat idézi meg. Ráadásul reflektál is Minerva kétnevűségére vagy Minerva fordított létére. Például egy ponton Márton így említi meg: „Pallas Athéné – vagy, ahogy mifelénk mondják, Minerva (43. o.)”. Ez párhuzamba vonható azzal, hogy Johann B. maga is le van fordítva, Minerva és ő ebben és a bujdosásban is sorstársak.
Minerva nemcsak fordítva van, hanem másolva is, amelynek egyik fajtája a fordítás. Márton több szövegrészében visszatér az a mozzanata a görög mitológiának, hogy aki az istenek valódi alakját meglátja, annak szükségszerűen meg kell halnia (239. o.). Az istennő igazi alakjában van valami, ami a másolatokból már hiányzik. Már Ovidiusnál is gyakorlatilag két Minerva van – az istenség, és a saját maga által megszőtt másolat –, de Mártonnál, ahogy korábban felsoroltam, Minerva rengeteg műalkotáson feltűnik. Josef Hafner litográfus, akinek tanulóévei alatt folyamatosan a Minerva és Boëthius képet kellett másolnia, könnyebben boldogult Minerva másolásával, mint Boëthiuséval (143. o.). Ez azért lehet, mert míg Boëthius arca nem állandó (később Johann B. és Boëthius képmása elkezdenek hasonlítani egymásra), Minerváé mindig ugyanolyan, hiszen ő egy változhatatlan istennő. Ami mindig más, azt nem lehet lemásolni. Minerva több műalkotáson keresztüli megjelenéseit – a szobrok, a rézmetszet, a festmény és annak másolatai, a Poe vers – értelmezhetjük úgy, mint Minerva másolatait. Szigeti Kovács azt, hogy a „valódi” istenség talált menedékre Johann B. fejében, úgy értelmezi, hogy a férfi rátalált az igazi bölcsességre, nem csak a másolatára. Ezt állítja szembe Hingenau báróval, aki csak Minerva szobrát birtokolja, azzal alszik együtt az ágyban, így „csak vágyik a bölcsességre, annak csupán megjelenítését, fordítását képes birtokolni”.46 Ez azért érdekes, mert mielőtt Minerva elbújna Johann B. fejében, Johann B. szintén egy műalkotáson keresztül veszi fel a kapcsolatot az istennővel, a korábban elemzett rézmetszeten, amely ráadásul maga is csak egy lenyomat. Valahogy mégis azonosítható egymással a másolt meg az eredeti istennő. A következőt gondolja Johann B., amikor Minerva marad előtte egyedül a Kininger-metszeten:
„Egyszerre csak világossá vált a számkivetett férfi előtt, miért hitték azt a régiek, hogy a romlandó anyagból készült istenképmásokkal együtt megjelenik maga az isten is. Elvégre minden hasonlóság csalás, minden alakmás, mely a láthatatlant láthatóvá teszi, hazugság. Ha pedig az istenre ráismerni úgyis csalódás vagy tévedés, akkor teljesen mindegy, hogy a valóságban ismerünk-e rá, vagy Kininger metszetén.” (135. o.)
A fenti idézet alapján a másolat és az eredeti szoros kapcsolatban állnak, és akár azonosíthatóak is egymással. Minerva a szövegben is gyakorlatilag szinte mindig csak a másolatain keresztül rémlik fel, mégis folyamatosan jelen van, akár szereplőként is értelmezhető. Az ábrázoló (a műalkotás) és az ábrázolt (Minerva) egyengangúvá válik.47 Az ábrázoló lehet a műalkotás, tehát a Kininger-metszet, az ábrázolt meg a metszeten látszó Minerva. Később arra is ki fogok térni, hogy az ábrázoló és az ábrázolt is lehet Minerva maga: az előbbi a metszet „valódi” Minervája, az utóbbi pedig a metszet megszőtt Minervája. A „jelölők játékát” Rónai is megemlíti a fordítás kapcsán, szerinte ez az egyenrangúság a fordítással való játékkal a szöveg nyelvi szintjén is megjelenik.48 Johann B. azt mondja Josef Hafnernek, a litográfusnak, hogy „pontosság és hitelesség” csak a szavakban létezhet. A másolás igazából „beszámoló”, és ez a beszámoló „nemcsak megjeleníti, hanem fel is emészti önmaga tárgyát”. (146. o.) Ez történik Johann B. életében is: egy olyan beszámoló miatt ítélték el, amely „nem koholmány volt, hanem átvette az esemény szerepét, amelyről szólnia kellett volna” (147. o.). Végül Hingenau báró elmélkedése tehet pontot ennek a diskurzusnak a végére. Az emberek nem is láthatnak többet az istenekből, mint amit a műalkotások megmutatnak belőlük (251. o.). Johann B. a Minervával való beszélgetés után próbál visszaemlékezni arra, hogyan nézett ki az istennő. Csak úgy tudja megfogni Minerva valódi alakját, hogy a róla készül szobrokhoz hasonlítja (137. o.). A rézmetszeten ábrázolt Minerva van a legközelebb ahhoz, amit Johann B. az istennőből bármikor befogadhat.
2.3. Minerva ábrázolása a rézmetszeten
Az Arachne mítoszt ábrázoló képet Johann B. leghamarabb egy könyvben találja meg. (133. o.) Ez a könyv először Vörösmarty Zalán futása, később pedig más könyvekké változik, így saját Osszián-fordításává és azzá a vallomássá, amely tisztázhatná a gyanút, amely miatt évtizedek óta száműzetésben kell élnie. Értelmezhetjük ezt a könyvet úgy, mint ami azt mutatja Johann B.-nek, amit látni szeretne, mivel már Minervával is régen beszélni szeretett volna. A kép „eredetileg nem is lehetett benne a könyvben” (133. o.), egyfelől azért, mert semmi köze nincs Johann B.-n kívül a fentebb említett szövegekhez, másfelől pedig azért, mert a felett a pamlag felett függ, amelyen Johann B. aludni szokott. Viszont mivel a kép egy rézmetszet lenyomata, több is létezhet belőle.
A metszet a korábban részletesen összefoglalt Arachne-mítoszt ábrázolja, a két szövőnő versenyének azt a pillanatát, „melyben a két nőalak már majdnem elkészült munkájával, már csak a vezérfonalak minél gondosabb elrejtése maradt hátra.” Ekkor „már minden sejthető, de még nem dőlt el semmi” (134. o.). Márton röviden bemutatja a mítoszt, és a szőttesek tartalmából azt a mozzanatot emeli ki, hogy míg Minerva szőttesének középpontjában egyetlen esemény van, Arachne több történetet egyenrangúan ábrázol (134. o.). Az ekfrázison belül két kisebb beágyazott ekfrázis is létrejön, a szövegben olvasott vagy látott képen még két kép van.
Márton leginkább arra összpontosít, hogy Kininger ábrázolásában mi a különleges. Míg Arachne még térdelve dolgozik saját munkáján, Minerva már készen van, és elbizakodva győzelmét igyekszik előrevetíteni: „diadalmas mozdulattal mutat saját szőttesén a vesztes Neptunusra”, ezzel utalva arra, hogy Arachne vesztesen fog kikerülni a versenyből. A legfontosabb viszont az, hogy Minerva ezzel a kézmozdulattal kitakarja a saját önarcképét, melyet „így nem is lehet összehasonlítani vele”. Végül az egész kép átalakul, az istennő a szőtteseket „elsöpri”, Arachnét pedig „kikergeti” a képből, és csak ő marad egyedül rajta. Így kezdődhet meg közte és Johann B. között a régen várt beszélgetés. Amikor a beszélgetés lezajlik, Minerva bebújik Johann B. fejébe, ide menekül, mert a szöveg szerint a mítosz hazudott, és Arachne lett a győztes (134–135. o.).
Johann B. a beszélgetés végeztével szemügyre veszi a metszet pamlag felett függő lenyomatát. Itt már megint a teljes mítosz látható a képen. Amikor Johann B. közel hajol a metszethez, látja, hogy az éjszaka egy pók teljesen beszőtte az egészet a hálójával (137. o.).
Minerva mozdulatát tartom a metszet központi mozzanatának. Azáltal, hogy Neptunusra mutat, a saját szőttesének üzenetét hangsúlyozza, a fenyegetést, amelyet a mítosz ovidiusi verziójának elemzésekor is megemlítettem. Ezenkívül kitakarja saját arcát, amely egy rendkívül érdekes megközelítése a mítosznak. Kininger poétikájára még az utolsó fejezetben részletesen kitérek majd, de e metszet alapján úgy tűnik, hogy ő a minervai eredetiség híve. Nem kell ábrázolnia kétszer az istennőt, és ezzel azt a problémát is megoldja, hogy esetleg nem lesz ugyanolyan a két arc, illetve azt is, hogy az istenség egyediségét ne szentségtelenítse meg. A szőttesen lévő Minerva ábrázolása már egy ábrázolás ábrázolása lenne, ráadásul a rézmetszet lenyomata még ennek a másolata is. Kikerüli azt, ami Kininger tanítványának, Josef Hafnernek az egész életét meghatározza: ő folyamatosan csak másolatokat másol.
Minerva kézmozdulata kapcsán említi Schuller Michel Foucault Diego Velázquez Az udvarhölgyek (Las Meninas, 1656) című festményéről készített elemzését (Schuller 2010).49 Foucault megjegyzi, hogy a művész és a műve nem látható egyszerre Velázquez festményén. A vászon ugyanis a Velázquez-kép nézője előtt rejtve marad: „Mintha a festőt nem lehetne látni egyidejűleg azon a képen, amely ábrázolja, és azon, amelyen ábrázolni igyekszik valamit. Uralja a két összebékíthetetlen láthatóság küszöbét”.50 Az ábrázolt és az ábrázoló Minerva egy képen való jelenlétének feszültségét oldja fel a saját arcát kitakaró kézmozdulata.
3. Művészeteszmények Ovidiusnál és Márton Lászlónál
Ebben a fejezetben elemzem a Márton regényében megjelenő művészeteszményeket, illetve ezeket összehasonlítom azzal, amit Ovidius Arachne-történetében az első fejezetben megfigyeltem. Ennek alapján kitérek arra, mit jelenthet a Minerva-Arachne paradigmaváltás specifikusan a művészetben. Majd végül összehasonlítom az eddig elemzett műveket a mítosz egy harmadik feldolgozásával, Velázquez A szövőnők (Las Hilanderas, 1655–1660) című festményével. Az ott látható ábrázolás sok szempontból hasonlít arra, amit a Kininger-metszet leírásában olvashatunk a Minerva búvóhelyében.
A regény során több művész és műalkotás is előkerül. Természetesen Johann B. maga is költő, de az ő szempontjából az irodalminál jóval fontosabb a fordítói munkássága. Hiszen ez száműzetésének indoka, illetve többször említésre kerül az általa készített Osszián-fordítás is. A korábban említett Pichler-szalon látogatói között több művész neve is felmerül a tudósok nevei mellett. Ezek közül kettő az, amelyre a regény később hangsúlyt helyez: Kininger, rézmetsző, illetve Senefelder, a litográfia feltalálója. Egy rövid kitérő erejéig előkerül Jacques Daguerre, a dagerrotípia feltalálója is. Az utolsó fontos művész szereplő pedig Josef Hafner, aki Kininger tanítványa ugyan, de litográfusként lesz ismert. Az egyértelmű hasonlóság a regényben előkerülő művészeti technikák között az, hogy mindegyik sokszorosító művészet. A fordítás, a rézmetszés és a litográfia, illetve a dagerrotípia is mind másolatot készítenek valamiről. Ahogy korábban említettem, a regény Minerva-motívumának gazdag értelmezéséhez vezet, ha Minervát az egyediséggel és egyszeriséggel azonosítjuk. Ezzel szemben, csakúgy, mint a fordítás, ezek a művészetek mind az arachnéi poétikának felelnek meg.
Ebből a szempontból Minerva egyedisége, amivel a regényben azonosíthatjuk, a művészetben értelmezve hasonlít Walter Benjamin híres aura-fogalmára, a „műalkotás Itt és Most-jára”.51 A sokszorosított (litográfia) vagy eredeti nélküli (dagerrotípia) műalkotások a regényben mind aura nélküliek. Benjamin a műalkotás auráját a rituális funkciójában eredezteti, és a példája erre egy antik Vénusz-szobor.52 Minerva szobrai is a regényben auratikus műalkotásokként jelennek meg, ezek lehetnek az ellenpéldái az arachnéi, sokszorosító művészeteknek, amelyekből már hiányzik az aura. Minerva szobrának sokszorosítása pedig értelmezhető úgy, mint az Arachne által képviselt paradigma győzelme Minerva felett.
A regény abban hasonlít az ovidiusi szövegre, hogy a művészetnek a gyakorlati, folyamati oldalára teszi sok esetben a hangsúlyt. Az Arachne-mítosz elején Ovidius részletes leírást ad arról, pontosan hogyan készülnek el a szőttesek. A művészet technéje ugyanannyi helyet foglal el a szövegben, mint egy-egy szőnyeg tartalmának leírása. Mártonnál is megfigyelhető ez a tendencia a Minerva búvóhelyében. A litográfiáról hosszú leírás található a regényben. Ennek a leírásnak a végén az is kiderül, hogy a Pichler-szalonban Senefeldert inkább tudósként, mint művészként tartották számon (64–66. o.). Minerva mint a bölcsesség és a kézművesség istennője, szimbolizálhatja ezt a kettősséget, amely a műben megjelenő mesterember-művészek kapcsán előkerül. Hafner, aki képzőművészeti akadémián tanult, nem elég jó a másolásban, ezért kénytelen litográfiával foglalkozni, és Linzben plakátokat sokszorosítani ezzel a technikával. Kininger, a tanítómestere ezzel ellentétben a rézmetszés professzora, elismert művész lesz haláláig.
A regény kimondja, hogy a megjelenő művészeket hogyan azonosíthatjuk az ovidiusi mítosz Minervával és Arachnéval azonosított értékeivel: „Ebben a vetélkedésben Kininger áll Minerva pártján, csakhogy Minerva már nincs sehol. Senefelder pedig Arachne követője, és minden jel arra mutat, hogy az elbizakodott szövőlányé a jövő” (147–148. o.). Itt az Arachne-Minerva ellentét középpontjában a vonalak vannak. Minerva szőttesén „éles körvonalak tanúskodnak az isteni világrendről”, és Kininger is a „fegyelmezett vonalak szerelmese” (147. o., 142. o.): „Hitvallása szerint a vonalak együttese olyasféle munkaeszköz, mint a halász hálója vagy mint a pókháló. Ami fennakad, az létezik, amit a vonalak nem fognak meg, az nincs” (143. o.). A vonalak a rendet, illetve a minervai lehatároltságot, befejezettséget és kompozíciót hivatottak egybesűríteni. Kininger ugyan másolásra bíztatja tanítványát, de a másolás hármas szabálya, amely többször ismétlődik a regényben – élethűség, pontosság, hitelesség (141. o.) – a minervai istenábrázolás szabályait idézi meg.
Ezzel ellentétben Arachne oldalán Senefelder áll, illetve maga Johann B. is, ahogy erre Kolozsi Orsolya felhívja a figyelmet.53 Johann B. szerint a másolás középpontjában nem a vonalaknak, hanem a vonalak közötti dolgoknak kell lennie. Ahogy erre korábban kitértem, szerinte a jó másolat fel is emészti az eredetit (146. o.). Arachne szőnyegén pedig „úgy tündököl ezernyi szín, hogy mindegyiknek másmilyen a fénye, ám sehol sem észleli szemünk az átmenetet” (147. o.). Az átmenetet és vonalnélküliséget értelmezhetjük úgy, mint az Arachne-szőnyeg többértelműségét és rögzítetlenségét.
Az Arachne-Minerva különbség vonalakban való megközelítésében itt is előkerül a szövésmetafora. Ahogy Ovidiusnál a szövés a költészet és az irodalmi alkotás folyamatának metaforája lehet, úgy Márton ezt kiterjeszti a vizuális művészetekre, általánosságban a sokszorosító vagy másoló művészetekre is. A Kininger-metszetet egy pók hálója szövi be, és ettől Johann B. csak a vonalak hálóját látja a versenyből (137. o.). A pókhálótól a metszet maga is szőttessé válik. A legszebb fonálhasonlat viszont a dagerrotípia kapcsán olvasható. A regény úgy írja le Jacques Daugerre művészetét, mint aki két ujja között elcsípi a fényt, és „úgy sodorja össze a fénysugarakat, mintha cérnaszálak volnának” (104. o.). Ovidiusnál a szőnyegeken látható ezernyi szín kapcsán felmerül a szivárvány és a fénymetafora (6.63–65).
Roland Barthes A szöveg örömében a szöveget a szövethez hasonlítja. Az újlatin nyelvekben a text (szöveg) szó a latin textus-ból származik, amely szövetet is jelent. Ez magyarul is működik. A szöveg azért is szövet, mert „nem jelentések egymás mellett létezése, hanem átjárás, keresztülvágás”, és a pluralitása az összetevői pluralitásából származik.54 Barthes végül kifejti, hogy ne a szövetre mint termékre, hanem a benne rejlő összefonódásokra fókuszáljunk. Ezt a szövegelméletet hyphológiának nevezi el a pók szövése és hálója után.55 Az ovidiusi Arachne-történetben is összefonódik a történetmesélés, tehát a szöveg és annak megvalósulása szőttesként.
Úgy gondolom, hogy a Minerva búvóhelyében a művészet barthes-i megközelítésére kerül sor. Ez magára a regény szövegére vonatkozik, az egymást váltó és átszelő történetszálakra, illetve a benne megjelenő vizuális művészek alkotói munkájára és a műalkotások leírásaira is.
Velázquez A szövőnők című képe az Arachne mítosz egyik leghíresebb feldolgozása. A kép három – vagy akár négy – síkon ábrázolja a történetet. Az első térben a fonalat előkészítő szövőnők munkáját láthatjuk. A munkafolyamat elsőbbsége miatt a festménynek ezt a részét egyszerű zsánerképként is szokták értelmezni, amely a mítoszábrázolástól teljesen független,56 másfelől viszont felfedezhetjük benne az alkotás középpontba helyezését, amely az ovidiusi Arachne történetet és a Minerva búvóhelyét is jellemzi.
A második tér a műhelyből nyílik, itt arisztokrata nők néznek egy faliszőnyeget. Ez a szoba magasabban van és fényesebb az elsőnél. A szoba falán pedig az utolsó sík látható, a szőttes, amely Tiziano Európa elrablásának egy másolata. A második szobában három díszes ruhájú nő mellett felfedezhetjük Minerva és Arachne figuráját. Minerva a sisakjáról könnyen felismerhető, de Arachne már sokkal kevésbé egyértelmű. A vele azonosított alak hasonló öltözéket visel, mint a festmény első síkjában dolgozó szövőnők. Minerva felemelt karja – amely hasonlít a Minerva búvóhelyének Kininger-metszetére – azt sejteti, hogy büntetni készül Arachnét. Az Európa elrablása egy olyan mítoszt ábrázol, amely az Arachne által az ovidiusi történetben megszőtt a rengeteg történet közül az első. Ahogy már korábban is hangsúlyoztam, ez többnyire az elemzések által kiemelt mítosz, mivel külön történetként is szerepel az Átváltozásokban. Bényei azt is megemlíti, hogy Tiziano festménye korántsem klasszikus mítoszábrázolás a féloldalas kompozíciója miatt,57 ami utalás lehet arra, hogy Arachne szőttese a szigorúan megkomponált Minerva-szőnyeggel szembeállítva jelenik meg. Ezáltal Velázquez Arachne és Ovidius művét egyaránt megidézi.
A festmény legtöbb értelmezője egyetért abban, hogy három síkra lehet elkülöníteni a képet, de ez nem teljesen magától értetődő. Kérdéses pozícióban Arachne és Minerva figura vannak. Madlyn Millner Kahr alapján az általános megegyezés az, hogy a két nő a szőttes előtt áll, mivel fel lehet fedezni az árnyékukat a szőttesen, illetve a szőnyeg szegélye alul nem látható, valószínűleg az alakok lábai kitakarják.58 Arachne és Minerva figurái akár maguk is a falon függő szőttes részei lehetnek, és árnyékuk a szőttesen szőttesként szereplő Tiziano-festményre vetülhet, amely tehát kép a képen, ami egy képen van. Hasonló kettős beágyazódás van a Minerva búvóhelye mise en abyme-jában, a rézmetszetet leíró szövegrészben. A Minerva búvóhelyében lévő Kininger-metszethez hasonlóan Minerva és saját arcképe itt sem látható ugyanazon a képen. Csak Arachne szőttese látható, amely nem magát Arachnét ábrázolja, ráadásul az is félig ki van takarva a művész által.59
További hasonlóságot mutat a korábban említett szövegekkel a szövés mint művészetmetafora ábrázolása, mivel a szőttes maga nem más, mint Tiziano festménye. Bényei szerint a festészet szövéshez való hasonlítása a festészet anyagiságát azzal is igyekszik hangsúlyozni, hogy ugyan a kép megvilágítja és megemeli magát a műalkotást, a kép előterébe mégis a munkafolyamatot helyezi.60
A. S. Byatt Arachne-esszéjében azt fejti ki, hogy mint Ovidius, Velázquez is Arachne oldalán áll a Minervával való versenyben: Ovidius saját stílusát, Velázquez pedig Tiziano festményét adja neki.61 Bényei ezzel szemben több olyan ábrázolásmódot is megemlít, amelyek jobban illenek a minervai poétikába. Minerva maga például hasonlóan van ábrázolva, mint az ovidiusi szövegben, saját szőttesén, attribútumaival ellátva. A kép kompozíciója, a szőttes középpontba emelése, a „színpadszerű stilizáltság” szintén Minerva szőnyegét idézik meg. Ebben az értelmezésben a féloldalas kompozíciójú Európa elrablása képviseli az arachnéi esztétikát.62 Bényei így foglalja össze a festményt: „Velázquez festménye egyfelől a mítoszt és a művészetet, másfelől az isteni és az emberi szférát ütközteti egymással, és a konfrontáció végtelenítő, dialektikus folyamattá válik – mint egy befejezhetetlen szövet”.63
Arachne és Minerva értékeinek szembeállítása mind tartalmi, mind pedig a mű esztétikai szintjén, és a mítosz beágyazott módon való ábrázolása az, ami véleményem szerint különösen hasonlóvá teszi Velázquez A szövőnők című képét és a Minerva búvóhelyét. Úgy gondolom, hogy mindkét műalkotás az ovidiusi mítosz saját poétikáját felhasználva idézi meg Minerva és Arachne versenyét, és gazdagon hozzájárul a mítosz „továbbszövődéséhez”. Kolozsi Orsolya a Minerva búvóhelyéről írt kritikáját ezzel zárja: „Márton László regénye tisztelgés Minerva előtt, Arachne eszközeivel”.64 Ennek párja lehet a festő Velázquez, aki Arachne – akié a jövő a regény szerint (148. o.) – előtt tiszteleg, Minerva eszközeivel.
Összegzés
Dolgozatomban Márton László Minerva búvóhelye című művének mise en abyme-ját az Arachne-mítosz ovidiusi verziója alapján értelmeztem. Az első fejezetben („Ovidius: Arachne”) az ovidiusi szöveg elemzésére került sor, amelyben igyekeztem megvizsgálni a Minerva és Arachne által képviselt ellentétes művészi paradigmákat és hatalmi pozíciókat. A szőtteseiket több szinten összehasonlítottam, forma, tartalom, interpretáció és morális vagy politikai állásfoglalás szempontjából. Ezután a mise en abyme kérdésére is kitértem, ezen belül pedig arra, hogy Ovidius Átváltozások című költeményének belső tükrét nem csak az egyik szőttesben, hanem az egész Arachne-mítoszban érdemes keresni.
A második fejezetben („A Minerva-motívum Márton László Minerva búvóhelye című regényében”) a Minerva búvóhelyével foglalkoztam, és a regény központi elemét, a Minerva-motívumot elemeztem. A szöveg és más elemzések által javasolt értelmezési pontokat vizsgáltam, amelyek szerint Minerva mint bölcsesség, megmentő, betegség jelenik meg, és ezek közül kiemeltem az istennő egyediségként való megközelítését. Ennek kapcsán kitértem a másolás és fordítás kérdésére, amely több módon is meghatározza a regényt. Elemeztem a beágyazott Arachne-történetet ábrázoló rézmetszetet és annak kapcsolatát az ovidiusi szöveggel.
A harmadik fejezetben („Művészeteszmények Ovidiusnál és Márton Lászlónál”) a regényben szereplő művészek és művészetek minervai és arachnéi esztétikáját elemeztem, ami a vonalakról szóló vitában jelenik meg. Hasonló dinamikákat és állásfoglalásokat véltem felfedezi, mint Ovidius Arachne-mítoszában. A regényben előkerülő művészeti technikákat – dagerrotípia, fordítás, litográfia – az arachnéi poétikával azonosítottam, amely ellentétben áll a Minerva-motívum képviselte egyediséggel. Végül kitértem Velázquez A szövőnők című festményére, amelynek ábrázolási technikáját ahhoz hasonlítottam, ahogyan az Arachne-történetet beágyazódik a Minerva búvóhelyébe.
A továbbiakban a főszövegen belüli zárójeles hivatkozások erre a műre vonatkoznak.
BIBLIOGRÁFIA
Források:
Márton László: Minerva búvóhelye. Pécs, Jelenkor, 2006.
Ovidius: Átváltozások. Ford. Devecseri Gábor. Budapest, Európa, 1982.
Szakirodalom:
Anderson, William S.: Ovid’s Metamorphoses: Books 6-10. Norman, University of Oklahoma, 1972.
Bence Erika: Panoptikum és látványszínház. In: Híd, 2006/11: 82–88. o. https://epa.oszk.hu/01000/01014/00031/pdf/082.pdf (letöltve: 2026. 03. 20).
Benjamin, Walter: A műalkotás a technikai reprodukció korában. Ford. Kurucz Andrea, 1936. http://aura.c3.hu/walter_benjamin.html (letöltés: 2025. 06. 20.).
Barthes, Roland: A szöveg öröme. Budapest, Osiris, 1996 (1972).
Bényei Tamás: Más alakban. Debrecen, Pro Pannonia, 2013.
Bombitz Attila: Feltételes múlt, feltételes történelem (Márton László). In uő: Akit ismerünk, akit sohasem láttunk. Magyar prózaszeminárium. Pozsony: Kalligram, 2005, 95–118. o.
Byatt, A. S.: Arachne. In: The Threepenny Review, 1999/nyár, 20–23. o. https://www.jstor.org/stable/4384845 (letöltve: 2026. 04. 03.).in
Calvino, Italo: Ovidius és az összefüggő világmindenség (1979). Ford. Aczél Zsolt. In: Ókor, 2017/3, 3–7. o.
Curran, Leo C.: Transformation and Anti-Augustanism in Ovid’s Metamorphoses. In: Arethusa, 1972/1, 71–91. o. https://www.jstor.org/stable/26307007 (letöltve: 2026. 04. 03.).
Feldherr, Andrew: Playing Gods: Ovid’s Metamorphoses and the politics of fiction. Princeton, Princeton University Press, 2010.
Foucault, Michel: Az udvarhölgyek. In uő: A szavak és a dolgok. Budapest, Osiris, 2000 (1966), 21–34. o.
Harries, Byron: The Spinner and the Poet: Arachne in Ovid’s Metamorphoses. In: Proceedings of the Cambridge Philological Society, 1990, 63–82. o. https://www.jstor.org/stable/44696682 (letöltve: 2026. 04. 03.).
Jablonczay Tímea: Önreflexív alakzatok a narratív diskurzusban. In: Bene Adrián (szerk.): Narratívák 6. Narratív beágyazás és reflexivitás. Budapest, Kijárat, 2007, 7–37. o.
Kahr, Madlyn Millner: Velázquez’s Las Hilanderas: A New Interpretation. In: The Art Bulletin, 1980/3, 376–385. o.
Kolozsi Orsolya: Arachné hálója. In: Tiszatáj, 2007/10, 109–113. o. https://epa.oszk.hu/00700/00713/00194/pdf/tiszataj_EPA00713_2007_10_109-113.pdf (letöltve: 2026. 03. 29.).
Leach, Elenaor Winsor: Ekphrasis and the Theme of Artistic Failure in Ovid’s Metamorphoses. In: Ramus, 1974/2, 102–42. o.
Margócsy István, Radnóti Sándor: Két bírálat egy könyvről. Holmi, 2007/2, 243–249. o. https://epa.oszk.hu/01000/01050/00038/pdf/holmi_2007_02_243-261.pdf (letöltve: 2026. 04. 03.).
Rónai András: Minerva megtalálható. In: Jelenkor, 2007/5, 601–604. o.
Szigeti Kovács Viktor: Ariadné fonala, avagy a fordítás elmélete. Forrás, 2007/2, 93–95. o. https://epa.oszk.hu/02900/02931/00096/pdf/EPA02931_forras_2007_02_093-095.pdf (letöltve: 2026. 03. 29.).
Szilágyi János György: Arachné. In uő: Paradigmák. Budapest, Magvető, 1982, 217–233. o.
Schuller András: “Felvilágosodástól napfogyatkozásig” (Márton László Minerva búvóhelye c. könyvéről). In: Látó, 2010/4 (https://epa.oszk.hu/00300/00384/00081/1674.htm (letöltve: 2026. 03. 30.).
Vincent, Michael: Between Ovid and Barthes: „Ekphrasis”, Orality, Textuality in Ovid’s Arachne. In: Arethusa, 1994/3, 361–386. o. https://www.jstor.org/stable/26309586 (letöltve: 2026. 03. 29.)
Lábjegyzetek
- Ovidius: Átváltozások. Ford. Devecseri Gábor. Budapest, Európa, 1982.: a sorszámok a továbbiakban mind ebből a műből származnak.
- Calvino, Italo: Ovidius és az összefüggő világmindenség (1979). Ford. Aczél Zsolt. In: Ókor, 2017/3, 3–7. o., itt: 4. o.
- Bényei Tamás: Más alakban. Debrecen, Pro Pannonia, 2013, itt: 126–33. o.
- Jablonczay Tímea: Önreflexív alakzatok a narratív diskurzusban. In: Bene Adrián (szerk.): Narratívák 6. Narratív beágyazás és reflexivitás. Budapest, Kijárat, 2007, 7–37. o., itt: 13. o.
- Leach, Elenaor Winsor: Ekphrasis and the Theme of Artistic Failure in Ovid’s Metamorphoses. In: Ramus, 1974/2, 102–42. o., itt: 104. o.
- Anderson, William S.: Ovid’s Metamorphoses: Books 6-10. Norman, University of Oklahoma, 1972, itt: 161. o.
- Byatt, A. S.: Arachne. In: The Threepenny Review, 1999/nyár, 20–23. o. https://www.jstor.org/stable/4384845 (letöltve: 2026. 04. 03.), itt: 21. o.
- Harries, Byron: The Spinner and the Poet: Arachne in Ovid’s Metamorphoses. In: Proceedings of the C.óambridge Philological Society, 1990, 63–82. o. https://www.jstor.org/stable/44696682 (letöltve: 2026. 04. 03.), itt: 71. o.
- Leach: id. mű, 116.
- Anderson: id. mű, 161. o.
- Vincent, Michael: Between Ovid and Barthes: „Ekphrasis”, Orality, Textuality in Ovid’s Arachne. In: Arethusa, 1994/3, 361–386. o. https://www.jstor.org/stable/26309586 (letöltve: 2026. 03. 29.), itt: 366. o.
- Szilágyi János György: Arachné. In uő: Paradigmák. Budapest, Magvető, 1982, 217–233. o., itt: 233. o.
- Curran, Leo C.: Transformation and Anti-Augustanism in Ovid’s Metamorphoses. In: Arethusa, 1972/1, 71–91. o. https://www.jstor.org/stable/26307007 (letöltve: 2026. 04. 03.), itt: 84. o.
- Vincent: id. mű, 367. o.
- Anderson: id. mű, 161. o.
- Szilágyi: id. mű, 133. o. és Curran: id. mű, 84. o.
- Szilágyi: id. mű, 227. o.
- Vincent: id. mű, 373–374. o.
- Harries: id. mű, 67. o.
- Calvino: id. mű, 4. o.
- Leach: id. mű, 117. o.
- Bényei: id. mű, 111. o.
- Vincent: id. mű, 370. o.
- Bényei: id. mű, 112. o.
- Byatt: id. mű, 21. o.
- Vincent: id. mű, 371. o.
- Vincent: id. mű, 372. o. és 377. o.
- Bényei: id. mű, 109. o.
- Leach: id. mű, 118. o.
- Leach: id. mű, 117. o.
- Feldherr, Andrew: Playing Gods: Ovid’s Metamorphoses and the politics of fiction. Princeton, Princeton University Press, 2010, itt: 302. o.
- Leach: id. mű, 118. o.
- Calvino: id. mű, 4. o.
- Márton László: Minerva búvóhelye. Pécs, Jelenkor, 2006.
- Margócsy István, Radnóti Sándor: Két bírálat egy könyvről. Holmi, 2007/2, 243–249. o. https://epa.oszk.hu/01000/01050/00038/pdf/holmi_2007_02_243-261.pdf (letöltve: 2026. 04. 03.), itt: 245. o.
- Szigeti Kovács Viktor: Ariadné fonala, avagy a fordítás elmélete. Forrás, 2007/2, 93–95. o. https://epa.oszk.hu/02900/02931/00096/pdf/EPA02931_forras_2007_02_093-095.pdf (letöltve: 2026. 03. 29.), itt: 95. o.
- uo.
- Schuller András: “Felvilágosodástól napfogyatkozásig” (Márton László Minerva búvóhelye c. könyvéről). In: Látó, 2010/4 (https://epa.oszk.hu/00300/00384/00081/1674.htm (letöltve: 2026. 03. 30.).
- Margócsy, Radnóti: id. mű, 245. o.
- Schuller: id. mű.
- Bence Erika: Panoptikum és látványszínház. In: Híd, 2006/11: 82–88. o. https://epa.oszk.hu/01000/01014/00031/pdf/082.pdf (letöltve: 2026. 03. 20), itt: 83. o.
- Bence: id. mű, 84–85. o.
- Szigeti-Kovács: id. mű, 95. o.
- Arról nem is beszélve, hogy maga a Minerva búvóhelye is tulajdonképpen önmaga fordítása, az eredetileg németül írt kisregény (Die fliehende Minerva oder Die letzen Tage des Verbannten) kibővített változata. A kisregényből készült magyar fordítás is, de nem Márton László által. (Bombitz Attila: Feltételes múlt, feltételes történelem (Márton László). In uő: Akit ismerünk, akit sohasem láttunk. Magyar prózaszeminárium. Pozsony: Kalligram, 2005, 95–118. o., itt: 98. o.)
- Rónai András: Minerva megtalálható. In: Jelenkor, 2007/5, 601–604. o., itt: 602. o.
- Szigeti-Kovácsi: id. mű, 95. o.
- Kolozsi Orsolya: Arachné hálója. In: Tiszatáj, 2007/10, 109–113. o. https://epa.oszk.hu/00700/00713/00194/pdf/tiszataj_EPA00713_2007_10_109-113.pdf (letöltve: 2026. 03. 29.), itt: 112. o.
- Rónai: id. mű, 602. o.
- Schuller: id. mű
- Foucault, Michel: Az udvarhölgyek. In uő: A szavak és a dolgok. Budapest, Osiris, 2000 (1966), 21–34. o., itt: 21–22. o.
- Benjamin, Walter: A műalkotás a technikai reprodukció korában. Ford. Kurucz Andrea, 1936. http://aura.c3.hu/walter_benjamin.html (letöltés: 2025. 06. 20.).
- uo.
- Kolozsi: id. mű, 112.
- Barthes, Roland: A szöveg öröme. Budapest, Osiris, 1996 (1972), itt: 70. o.
- Barthes: id. mű, 114. o.
- Bényei: id. mű, 21. o.
- Bényei: id. mű, 125. o.
- Kahr, Madlyn Millner: Velázquez’s Las Hilanderas: A New Interpretation. In: The Art Bulletin, 1980/3, 376–385. o., itt: 278. o.
- Bényei: id. mű, 125. o.
- Bényei: id. mű, 123. o.
- Byatt: id. mű, 21. o.
- Bényei: id. mű, 125. o.
- uo.
- Kolozsi: id. mű, 113. o.
