Tóth Réka: Törvényen belül – női irodalom a szocializmusban

  Dolgozatomban Galgóczi Erzsébet Törvényen belül című művét elemzem, valamint a könyv alapján készült Egymásra nézve című filmet egyrészt a köztes terek szerepére, másrészt a nőiség és a homoszexualitás témájára koncentrálva. A szocializmus korabeli Budapesten játszódó regény női főszereplője több szempontból is köztes térben helyezkedik el, amely nem csupán fizikai, hanem szimbolikus értelemben is meghatározó szervező elve a műnek. A köztes terek problémáját így a konkrét – nyilvános, félnyilvános, privát – terek kapcsolatán keresztül, illetve a város–vidék, belföld–külföld közötti határátlépések mentén vizsgálom meg, szimbolikus értelmében pedig a szereplők társadalmi helyzetét, nemi orientációját, politikai szempontból pedig ellenzéki pozíciójukat veszem figyelembe.

A politikai hatalom működése

  Marosi az Évánál talált notesz alapján kezdi el felkutatni Éva ismerőseit, azonban a noteszben talált telefonszámok nagy részénél sikertelen: a legtöbben disszidáltak, börtönben ülnek, vagy halottak. A regény elbeszélése alapján Éva a forradalom eseményeinek nem aktív részese, a következő évek során mégis gyanús elemmé válik. Habár a forradalom előtt tagja a Magyar Dolgozók Pártjának, ám az átalakulás után nem lép be a Magyar Szocialista Munkáspártba, mert csalódik a párt működésében. A forradalom utáni években egy bizonyos sajtótörvényre hivatkozva elutasítják az állásjelentkezéseit, amíg nem igazolják, hogy nem vett részt az ellenforradalmi tevékenységekben. A későbbi főnöke elmesélése alapján annyit tudunk meg, hogy Éva neve tanúként szerepel a forradalom utáni perekben, és emiatt korábbi támogatói hirtelen ellene fordulnak. Ahogy Erdős, a lap főszerkesztője fogalmaz: ebben az időszakban „a római jog érvényesül, a drákói törvények: mindenki bűnös, amíg be nem bizonyítja, hogy ártatlan”.¹ Azonban az után sem lesz könnyebb a helyzete, hogy sikerül elhelyezkednie egy pesti lapnál, mert írásait nem publikálják, mivel azok túlságosan szókimondók, és ez szemet szúrt volna, hiszen „a Rákosi korszak leszoktatta az újságírókat a valóság empirikus ábrázolásáról”.² Erdős így Éva riportjait nem publikálja, mivel azok bőven izgatásnak számítanának, amiért börtön járna. Ezekben az írásokban ugyanis Éva nyíltan kritizálja a Rákosi korszakot, a forradalom eseményeire pedig nem hajlandó ellenforradalomként hivatkozni. A rendszert tekintve véleménye egy Erdős által idézett mondatában kristályosodik ki: „A vihar magasba röpíti a szemetet. De el is söpri.”³

  A regény az 1956-os forradalom éveit követő Budapesten játszódik, ahol az értelmiség mindennapjait követjük szemmel. A történet Mohácson kezdődik, vagy éppen ott végződik, a főszereplő Szalánczky Éva halálával. Évát határátlépés kísérlete során kapják el, és mivel a szakadó esőben a felszólítást feltételezhetően nem hallja, lelövik. Marosi főhadnagy, aki azonosítja a testet, régi barátját és szerelmét ismeri fel benne, és emiatt szabadságot kér, hogy Budapestre utazva kinyomozza, mi vezette Szalánczky Évát erre az elkeseredett lépésre. Éva történetét így Marosi saját benyomásain és emlékein, valamint ismerősök elbeszélésein és Éva feljegyzésein keresztül ismerjük meg. A mű evégett egyszerre két időszálon fut, a jelenben Marosi budapesti útját és beszélgetéseit, míg a múltban Éva politikai küzdelmeit és Líviával kibontakozó szerelmét követjük. A filmben ezzel szemben az egyik főszereplőnk, Marosi, lényegében meg sem jelenik, csupán a legvégén bukkan fel egy alak, akiben a regény olvasói a főhadnagy alakját vélhetik felfedezni. A film legelején ugyan a halott Éváról is látunk képeket, illetve a kórházban fekvő Líviáról is, azonban a rövid, lassú jelenetek után a történetüket Éva szemszögéből jelen időben látjuk lezajlani, amíg el nem jutunk a kezdő képek magyarázatáig.

  A könyv címe Törvényen belül, és a drákói törvények hangulatát idézve valóban mindenki gyanús, mindenkinek saját ártatlanságát kell bizonyítania. Nemcsak a párt szemében gyanúsak az emberek, hanem egymás szemében is, hiszen folyamatosan tartani kell attól, hogy éppen kit szerveznek be besúgónak, kiben lehet megbízni, és ki fog másnap feljelenteni. A hatalom erősen reprezentálja magát a fizikai térben, egymás megfigyelése által, illetve a rendőri jelenlét és a határőrség munkájának bemutatásával. Ugyanakkor írásbeli szinten is reprezentálódik a hatalom: a törvény mint elvileg írott és fix szabályrendszer, valamint a leírható és nem leírható kimondatlan, de betartandó elválasztása pedig rávilágít a hatalom működésének önkényességére és abszurditására.

A nyelv működése

  A politikai nyomás hatására az elbeszélhetőség dekonstruálódni látszódik, nemcsak Éva, hanem az olvasó számára is. Amíg Éva a cenzúra miatt nem tud publikálni, ilyen értelemben szóhoz jutni, addig az olvasó számára a tiszta elbeszélés lehetetlensége a szöveg felépítése által rajzolódik ki. Az elbeszélés nagyrészt egyes szám harmadik személyben zajlik, ahol Marosi útját követjük, és mások beszámolóit hallgatjuk. Emellett azonban különböző írásos dokumentumok szakítják meg az elbeszélést, és alakítják az események megértését. Marosi először Éva notesze alapján tájékozódik, majd Éva albérleteiből megszerzett papírok között Éva órai jegyzeteit olvassuk, majd leveleit, riportok részleteit, hivatalos iratokat.

  Műfaji szempontból Marosi nyomozását értelmezhetjük úgy, mint egy detektívtörténetet, ahol a holttest megtalálása után a főhadnagy igyekszik felkutatni az Éva halálához vezető körülményeket. Ezt az olvasatot alátámasztja annak a körülménynek a többszöri előfordulása, hogy amikor főhadnagyként mutatkozik meg, az emberek automatikusan a rendőrségre gondolnak, és beszélgetései kihallgatásra hasonlítanak. Ugyanezt a logikát követve azonban úgy is értelmezhetjük, mint egy beavatástörténet, amely során Marosi a szereplők elbeszélései által beavatódik a budapesti értelmiségi játszmákba. A regényt ugyanakkor egyfajta szociográfiaként is olvashatjuk, amely – akárcsak Éva a riportjaiban – szókimondóan írja le a kor hangulatát. Kulcsár Szabó Ernő szerint Galgóczi műveinek értékelésekor a legmeghatározóbb olvasat ez utóbbi szokott lenni, amely általában egyfajta képviseleti elvet működtet:

„[… A]z alkotói magatartás aktivitását, beavatkozó jellegét, a Galgóczi-regények esztétikai valóságának erős, néhol csaknem közvetlen szociális érdekeltségét. És valóban, hőseinek többsége rendre a külvilág, a tárgyiasságok koordinátáira szabott figura volt, műbeli imágójuk egy-egy határozott irányú harc megvívásával egyidejűleg, annak függvényében alakult ki.”⁴

  A szociográfiai olvasat szerint tehát az alkotó felvállal egy számára társadalmilag meghatározó kérdést, és azt artikulálja a közösség érdekében. Ahogy az alkotói, úgy az olvasói magatartás is megköveteli az aktivitást, a széthúzó elbeszéléssel szemben mégis konstruálni törekszünk egy megragadható értelmet. Ugyanakkor ez az értelem a mi olvasatunk lesz, amelyet mintegy rákényszerítjük a műre, hasonlóképpen ahhoz, ahogy Marosi értelmezése egy maszkulin tekintettel közelíti meg Éva történetét, s próbálja utólagosan megkonstruálni azt. Évát idézve maga Marosi is megfogalmazza ezt a regény legvégén:

„Elfogyott minden magyarázat. Az ember felmetszi az ereit… Aztán majd jön valaki és megmagyarázza.” Most veszem észre – folytatta Marosi a levelet –, hogy ebben a mondatban inkább kétely van az utólagos magyarázatokkal szemben, mint felszólítás, mégis… belső parancsot érzek… és hiszek benne, hogy…”⁵

Nőiség és leszbikusság

  A politikai légkör fullasztó ábrázolása mellett a mű másik meghatározó kérdése a főszereplő homoszexualitása. A homoszexualitást a hatvanas évekig bűncselekménynek tekintették Magyarországon, így a főszereplő leszbikussága igen provokatívnak számított még 1980-ban, a regény megjelenésének idejében is. A filmverzió Makk Károly rendezésében az Egymásra nézve címet viseli, amely már címében is romantikus töltetű. Filmen megjeleníteni egy leszbikus történetet még felkavaróbbnak számított, mint regényben, ráadásul a film sokkal erősebben koncentrál az Éva és Lívia közötti szerelmi szálra, mint a könyv.

  A homoszexualitás mint kisebbségi pozíció azonban hozzáadódik a nőiség elnyomott pozíciójához. Galgóczi Erzsébet maga is leszbikus volt, valamint kulák származású – mindkettő a rendszer ellensége. Írói karrierje kezdetén a szocialista realista ábrázolás elhivatottja, leszbikussága felismerése után pedig az írónő arról írt önkritikákat, hogy „érzése burzsoá betegség, mellyel keményen meg kell küzdenie.”⁶ A hetvenes évektől kezdve azonban egyre nyíltabban állt ki homoszexualitása mellett, és kritizálta a szocialista nőképet. Karakterei, hasonlóan hozzá, erős, vidéki származású értelmiségi nők, akik olcsó albérletekben olcsó cigarettát szívnak. Az irodalomkritikusok Galgóczi szereplőit és történeteit elítélték pesszimizmusuk miatt. Ahogy Kiss Noémi fogalmaz: „Pusztán egy női sors ábrázolását lényegtelen, magánéleti elemnek tekintették nálunk akkoriban. Akárcsak ma. Számtalan irodalomkritikusunk tartja ezt a véleményt, kínosnak érzi, ha nő női sorsról ír.”⁷

  A női írói hang megtalálása, akár csak akkor, ma is problémát okoz. „A női kánon üres helyekkel van tele. […] Nincs hagyomány, mert nincsenek elődök. Anyák pedig kellenek a gyerekek mellé. Akárhonnan nézzük: nőírónak lenni szopás Magyarországon.”⁸ A regényben nemcsak a politikai hatalom elnyomó pozíciója érvényesül, hanem a maszkulin tekinteté is. Az eseményeket a „jóképű” főhadnagy karakterén keresztül követjük, aki sohasem mulasztja el, hogy a szereplő nőfigurák testi adottságairól és vonzó vagy éppen számára taszító jegyeiről említést tegyen. Ez lényegében az összes férfi szereplőről elmondható, Erdős főszerkesztő úr például Éva vékonyságát hangsúlyozza, majd azt, ahogy Éva öltözéke elkezdett az elvárt, tisztességes női viselet irányába átalakulni: „Láttam, hogy az éhenkórász prérifarkasból hogy válik a tisztességes fizetés eredményeként jól öltözött, szinte már konszolidált fiatal nő. Minden fizetés után csinosabban jelent meg a szerkesztőségben: új kosztüm, új retikül, vakító fehér blúzok…”⁹. Blindics őrnagy pedig Éva szexualitása felett is ítéletet mond: „Éva tudat alatti lázadásába vajon nem fért bele az is, hogy nem akart nő lenni, hanem férfi?”, valamint kifejti, hogy „a homoszexualitás az emberek nagyobb részénél valamiféle devianciával társul.”¹⁰

  Poór Marianna a könyv elemzésével arra tett kísérletet, hogy a hagyományosan a szocialista realista irodalom címszava alatt tárgyalt művet pszichoanalitikus–feminista elemzés keretein belül értelmezze újra. Szerinte az „ilyen mélységeket öltő női test- és lélekábrázolásra egy más nyelvre van szükség, amely feloldja a patriarchátus kódrendszerét és feminin töltéssel bíró elemek interakciójából épül fel: a mű nyelvezetében és stílusvilágában az écriture féminine szólamai fedezhetők fel.”¹¹ Az écriture féminine, a női írás Hélène Cixous fogalma, amelynek célja a nőiség és a férfiság elválasztásának újradefiniálása oly módon, hogy azok többé ne hierarchikusan viszonyuljanak egymáshoz.¹² A pszichoanalitikus háttérre épülő posztmodern feminizmus a nőt mint a Másikat azonosítja, amely egy alárendelt pozíció a férfi azonosságához képest. Az új női nyelv megteremtésére tett kísérlet tehát a nők szerepének újradefiniálásáról szólna, annak pozitívvá fordításáról, nem pedig a nők férfiakhoz való hasonulásáról. Nem a dichotómia eltörléséről, hanem a nyelvi és testi emancipációról. Poór Marianna a Törvényen belül gender-szempontú olvasatában hangsúlyozza, hogy a társadalmi nem a diskurzus terméke, és azt állítja, hogy Éva karaktere az identitásválasztás szabadságának lehetőségét villantja fel. Amellett érvel, hogy Éva identitása többszörösen meghasadt, és épp ettől válik szubverzívvé:

  „Éva esetében a biológiailag determinált nem (sex) és a nemi identitás (gender) konfrontálódik. Éva női identitása (amely egy instabil szubjektum tartozéka, feminin, ugyanakkor maszkulin identitásjegyek ötvözete) többszörösen meghasad, az így konstituálódó kisebbségi pozíciók által (nemi orientáció, politikai ellenzékiség, társadalmi helyzet) törvényen kívülivé válik.”¹³

  Éva esetében azonban véleményem szerint nem konfrontálódik a biológiai nem és a társadalmi nem, Éva homoszexualitása – férfias karaktere? – csupán Blindics szemében tűnik a férfiakkal való azonosulás vágyának. A női identitásának kifejezésére, a női írás megteremtésére azonban nagyon lehatárolt lehetőségei vannak. A politikai maszkulin tekintet elvárásainak nem tud megfelelni, hiszen szexualitását nem kívánja elnyomni, „megjavítani”, azonban mivel a korban a leszbikusság még bűntettnek számít, nem fejezheti ki szabadon sem. A testi önkifejezés kontrolláltsága mellett Éva az írásban sem teljesedhet ki, hiszen szövegeit túlságosan kritikusnak és provokatívnak ítélik, ezért Poór Marianna szerint „Éva kettős önmegsemmisítés alanyává válik, mind az autonóm nyelvi produkció, mind az írás önmegvalósító erejének elvesztése által.”¹⁴

Köztes tér

  Éva szimbolikus értelemben több szempontból is köztes térben helyezkedik el – ahogy az előzőekben elemeztem szexualitását illetően és politikai ellenzéki pozíciójából fakadóan –, azonban társadalmi helyzetét tekintve is. A regény főszereplői mind vidéki származásúak, Éva, Marosi és Cunika elsőgenerációs értelmiségiként jut fel Budapestre, míg Lívia a vidéki tanári állásából menekül a fővárosba férje segítségével. E köztes lét szembehelyezkedik a hagyományos felfogás bináris elképzeléseivel (heteroszexualitás – homoszexualitás, kollektivitás – egyéni érdekek, kint – bent, objektív – szubjektív, törvényen belüli – törvényen kívüli), és evégett az egyéni cselekvés számára a rendszer által szűkre szabott mozgástér helyett egy tágabb perspektívát jelenít meg. Ugyanakkor a felvillantott lehetőségekben ritkán lehet kiteljesedni a politikai nyomás alatt, Éva szerint az is „egy blöff, hogy itt népi értelmiséget akarnak kinevelni, […] büdös paraszt menjen vissza kapálni!”¹⁵

  A köztes tér azonban nemcsak szimbolikus szinten nyer értelmet, hanem fizikailag is megjelenik a műben. A szövegben a terek érzékletes leírását követhetjük figyelemmel, ahogy a szocializmus korabeli privát, félnyilvános és nyilvános tereket ábrázolja az elbeszélő. A lakásbelsők hidegek, kopárak és barátságtalanok, de az ingatlan birtoklása is áldozatokat igényel: Lívia és Cunika szerencsétlen házasságaik révén, Magda besúgói léte miatt jut lakáshoz. A regény legfontosabb epizódjai azonban félnyilvános terekben játszódnak: a szerkesztőségben és a dohányfüstös presszókban. Az olvasó az egyik legmeghatározóbb jelenetnek Éva és Lívia kapcsolatában is egy presszóban lesz tanúja:

„Beültünk a nem tudom milyen utcában, a nem tudom milyen nevű presszóba, pedig már többször jártam ott. (Azóta elolvastam a névtáblát: Cineának hívják.) Ez egy derékszög alakú helység: külső teremben van a pult, presszógép, stb. meg egy sor asztal, és azon belül kezdődik derékszögben a terem. A terem túlsó oldalán hatalmas ablak, visszatükrözi az egész termet – ám ezt csak karácsony után vettem észre.”¹⁶

  Ebben a derékszög alakú helyiségben csókolja meg egymást Lívia és Éva az első alkalommal. A helyiség alakja biztonságérzetet ad számukra, hiszen fal takarja őket, és Éva csak később fedezi fel, hogy valójában a presszó dolgozói az ablakfelületnek köszönhetően az eseményeket tökéletesen szemmel tarthatták. A tükör Michel Foucault-nál az utópia és a heterotópia közös metszete: egyszerre jelenít meg egy irreális teret és egy valós szerkezeti hellyel rendelkező, de annak funkcióját kiforgató teret:

„A tükörben ott látom magam, ahol nem vagyok, a felszín mögött megnyíló irreális térben, ott vagyok, ahol nem vagyok, árnyként, amely önmagamként adja nekem önnön látványomat, s lehetővé teszi, hogy ott szemléljem magamat, ahonnét hiányzom: ez a tükör utópiája. De egyben heterotópia is, hiszen a tükör valóságosan létezik és bizonyos módon visszahatást gyakorol a helyre, amit betöltök; a tükör működése következtében, mivel ott látom magam, hiányzónak vélem magam a helyről, ahol vagyok.”¹⁷

  A tükör funkciója a regényben is egyszerre jelenít meg egy irreális teret – egymással szabadon csókolózó nők –, másrészt visszahat a valós térre, ahol a dolgozók flegma mosollyal nyugtázzák a jelenetet.

  A presszó bezárta után Lívia nem akar Évához menni, így egy parkban ülnek le, és egy havas padon folytatják a csókolózást, ami nyilvános tér lévén még kevesebb biztonsággal szolgál számukra. Miután a rendőrök megjelennek, Líviát hazaküldik, mondván, férjes asszonynak otthon a helye, és csak Évát viszik be a rendőrségre. Ahogy a hatalom működése és a szereplők mozgástere viszonyul egymáshoz, a Michel de Certeau által leírt stratégia és taktika fogalmát juttathatja eszünkbe. Amíg a hatalom kontrollálja a tereket, amelyeket használunk, amíg rendelkezik a hely feletti uralommal, és stratégiákat alkalmaz a rend fenntartására, addig a hatalmat nem birtoklók taktikákat alkalmaznak:

„[…] »taktikának« nevezem azt a számítást, amely nem számíthat valamire, ami a sajátja, és így a másikat látható egészként elkülönítő határra sem. A taktika helye a másik helye. A taktika beférkőzik, töredékesen, a másik helyébe anélkül, hogy egészében ragadná meg, s anélkül, hogy képes lenne távol tartani magától.”¹⁸

  A regény szereplői hasonlóan élik mindennapjaikat, a térhasználatukban és a nyelviségben megjelenő taktikáik (a folyamatos alkoholfogyasztás és dohányzás mellett) a köztes tér lehetőségeit igyekeznek kihasználni. A hatalom azonban mindenütt jelen van: a szerkesztőségben öncenzúra működik, a presszókban és egyéb társasági helyeken egymás megfigyelése és feljelentése, a közterületeken rendőri ellenőrzések, de a saját lakás sem nyújt biztonságot, ott is lenyomoznak, számonkérnek.

Konklúzió

  A Törvényen belül karakterei tragikus hősök, ahogy Éva mondja magáról. A köztes térben mozgás, amely egyrészt a kisebbségi pozíciót jelenti, másrészt a szubverzió erejét hordozza magában, végül tragédiába fullad: Éva meghal, Lívia lebénul, férje börtönbe kerül. A műbeli határátlépések nem válnak sikeresekké: Évát a valós határátlépés kísérlete közben lövik le, a szubverzív testi és nyelvi gyakorlatok a politikai nyomás alatt nem tudnak eredményesek lenni, az idősíkok közötti határok pedig nem lebonthatók, így Marosi sosem fogja utólag sikeresen feltárni az eseményeket. Éva azonban küzdött azért, amiben hitt, mert ahogy mondta: „A megalkuvás olyan, mint a leszakadt szem a nylonharisnyán. A szem fut tovább – és az ember végül leszakadt szemekből áll.”¹⁹

1. Galgóczi Erzsébet: Törvényen belül. In: uő: Törvényen kívül és belül. Két regény. Budapest, Szépirodalmi, 1980, 109–245. o., itt: 138. o.
2. Uo.
3. Galgóczi: id. mű, 141. o.
4. Kulcsár Szabó Ernő: Galgóczi Erzsébet: Törvényen belül. In: Kortárs, 1980/12, 2001-2003. o., itt: 2001. o.
5. Galgóczi: id. mű, 245. o.
6. Kiss Noémi: Az írói példakép. Anyakép? – Galgóczi Erzsébetről. In: https://magyarnarancs.hu/publicisztika/az_iroi_peldakep_anyakep_-_galgoczi_erzsebetrol-67598, utolsó letöltés dátuma 2019. január 26.
7. Uo.
8. Uo.
9. Galgóczi: id. mű, 135. o.
10. Galgóczi: id. mű, 209. o.
11. Poór: id. mű.
12. Bozóki András – Sükösd Miklós: Az anarchizmus elmélete és mozgalma. In: http://mek.oszk.hu/02000/02003/html/nter1881.htm, utolsó letöltés dátuma 2019. január 27.
13. Poór: id. mű.
14. Uo.
15. Galgóczi: id. mű, 137. o.
16. Galgóczi: id. mű, 144. o.
17. Michel Foucault: Eltérő terek. Ford. Sutyák Tibor. In: uő: Nyelv a végtelenhez. Tanulmányok, előadások, beszélgetések. Szerk. Sutyák Tibor. Debrecen, Latin Betűk, 1999, 147–157. o., itt: 151. o.
18. de Certeau, Michel: A cselekvés művészete. Budapest, Kijárat, 2010, 18. o. sk.
19. Galgóczi: id. mű, 155. o.