A poszthumanizmus jelentősége abban rejlik, hogy nem egy pusztán absztrakt elméletről van szó, hanem a mindennapi gyakorlathoz, az úgynevezett „valósághoz” kötődő filozófiák szövevényes és igen változatos, ám sajátos módon összetartozó (pók)hálójáról. Tehát változatok sokasága áll rendelkezésünkre, hogy gondolkodásunk megragadják (akárcsak a Polip – P1csápjai) és hogy bizonyos pillanatokban akár tettekre is buzdítsanak minket, mely esetekben a különböző irányzatok mintegy teoretikus protézisként tudják segíteni tevékenységünk. Ám akárcsak a poszthumanizmus és az arról (is) értekező, azt bemutató és művelő Horváth Márk, Lovász Ádám és Nemes Z. Márió A poszthumanizmus változatai2 című könyvének jelentősége is többrétű, nem lehet csak úgy kijelenteni, egy mondatban megfogalmazni, csak egy irányzatra voksolva kardoskodni egy perspektíva felől, hogy mi ennek az egész filozófiai, esztétikai és bizony empirikus vállalkozásnak a tétje, hiszen számos olyan témát – elénk táruló és ezáltal ránk háruló – feladatot vonultatnak fel, amelyek emberlétünkben érintenek meg bennünket átvitt és konkrét értelemben egyaránt, pontosabban szólva, éppen ezt, a nagybetűs „Ember” fogalmat taglalják, destruálják, re– és dekonstruálják, felemésztik és elhamvasztják, ahogy arra már manapság igen nagy szükség is van.
És a már említett szerzők műve ebből a szempontból is figyelemreméltó módon egyszerre egy igényes összefoglaló, filozófiai és esztétikai elemzésekben bővelkedő értekezés, a gyakorlati, a „profán” világ szférájától sem ódzkodó (sőt) kézikönyv és a jövő milyenségéről, lehetőségeiről gondolkodó, azt néhol előrevetítő alkotás. Ez már önmagában is több, mint ami az elvárás lenne akár a hozzáértő befogadók, akár a laikus érdeklődők számára, ezért kiemelten ajánlott olvasmány lehet ez mindenkinek. A kötet első fejezetében már kultúrelméleti (nem csak filozófiai) viszonylatokban is szembesülünk a humanizmus legnagyobb hátrányával, azzal, hogy valójában „sohasem voltunk emberek”. De mit is jelent ez?
A humanizmus minden előnyével és vívmányával egyetemben egy igen sötét és kontraproduktív oldallal is rendelkezik, ugyanis észrevehetően a kirekesztés és kirostálás mechanizmusain keresztül – egyes elméleti munkák által meghatározott emberfogalmak mentén – próbál megteremteni egy homogén és felügyelt embertömeget. Ez már önmagában is igen veszélyes vállalkozás, ám ahogy azt a könyv szerzői is kiemelik, ez nem pusztán csak ezért egy kisiklott, elhibázott programterv, hanem azért is, mert az emberfogalom, amelyhez igazodva a humanizmus kizár és átszab emberi lényeket (is), erőltetett, értelmetlenül szigorú, sőt ésszerűtlen. Így a humanizmus emberfogalmai teljesíthetetlen elvárások és fenyítések tárházaként léteznek és csak azokat védelmezi, részesíti előnyben ez a fogalmi háttér, akik megfelelnek ezeknek a kritériumoknak.
Amikor valamilyen komplex egységet pusztán csak egy perspektíva felől határozunk meg – avagy egy oldal felől definiálni az egészet és minden erővel kidobni, kizárni, megsemmisíteni azt, ami efelől az egy oldal felől nem elfogadható, nem értelmezhető, veszélyes – nos, ez maga a humanizmus. Nem véletlen, hogy ezen monografikus köteten belül egy külön fejezet (Poszthumanizmus és a filozófiai antropológia) foglalkozik igen indokoltan a filozófiai antropológiai vonatkozásaival mindennek a problémakörnek. Az említett fejezet kibontja ezeket az igen szövevényes, ám ismétlődő sémákra épülő esszencialista emberfogalmakat és hátterüket, továbbá alternatívákat kínál. Ezekre szükség van, ha az ember jelentését nem akarjuk egy rögzített, elmozdíthatatlan és kritikát nem tűrő lényeg felől definiálni. Ugyanis ezek a „lényegfogalmak” több aspektusból is tökéletlenek, elsőként ugyanis nem az ember (emberiség) jelenségének a totalitását próbálják megragadni, hanem kiemelnek egy számukra jelentősnek vélt fogalmat (például rációt), amellyel egyben minden más létező fölé is emelik magukat, és amely felől meghatározzák a jelentését, a funkcióját az egész emberiségnek. Ezáltal megfogalmazódik, hogy mi az emberiség egészének és az egyes embernek (akár neme és minden értelemben vett „hovatartozása” szerint) a rendeltetése, célja, telosza, mi felé kell törekednie.
És azon felül, hogy ez több mint rémisztő és „kissé” helytelen (és számtalan totalitariánus diktatúra sémáját idézi), még hazug is, mert letagadja azt a „lényeget” („lényegek” halmazát), melyeket kizárására ítél. Mert ha nem tüntetné el, ha nem írtaná ki ezeket a jelentéseket az „Ember” fogalmából, akkor már nem lehetne kihasználni az emberek sokaságát, akkor már indokolatlan lenne az uralkodás egy fogalom mögé bújva az emberek felett (fogalmi és gyakorlati értelemben egyaránt). Hiszen akik a hierarchia csúcsán vannak és létrehozzák mindezt a sajátosan „humanista” szituációt, azok sem különbek, sőt, egyenlőek azzal (is), amitől menekültek, amit megvetettek, hiszen attól futnak el rettegve, amit önmagukban meg- és feltalálnak, ami éppen ezért megrémiszti a humanizmus, mint az esszencialista filozófiai antropológia képviselőit, így tehát kijelenthető, hogy „sohasem voltunk kitűntetettek”, mert ez a kitűntetett állapot hamis, valótlan és egoista és ebben az értelemben nem kevésbé ártalmas. Ahogy az a kötet második fejezetében olvasható, hogy az ember lényegéhez hozzátartozik egy megfoghatatlan (elusive) jelentés, felettébb nagy jelentőséggel bír éppen azért, mert ezzel lehet megakadályozni azt, hogy ne lehessen egy lényeg felől kihasználni, egy lényeg felől determinálni az „Embert”. A poszthumanizmus minden kitüntetettséget, mely hierarchizál és jelentéseket oszt le, ellenez, éppen ezért egyfajta nyitottság, rugalmasság jellemzi, amely az ember fogalmának mindvégig része volt, sőt, ahogy arra a fejezet joggal felhívja a figyelmünket, egy fundamentuma ez emberlétünknek, mert szükség van arra, hogy megmaradjon a szabadságnak ez a minimális prezenciája, hogy ne lehessen soha teljes pontossággal megmondani, hogy mik is vagyunk „valójában”, s ezáltal korlátozni, hátrányos helyzetbe juttatni, vagy elpusztítani minket (és akár a többi létezőt, a nonhumán(oka)t is egyben).
Egy adott tulajdonság mentén felemelni tehát a többi létező fölé az embert magát problémás, s éppen ennek a problémának a dekonstruálása (sőt destrukciója) megy végbe a kötetben, hiszen lehetetlenség megfelelni teljességgel (vagy akár az esetek többségében még részlegesen is) ennek a humanista emberfogalom halmaznak. Ezért bizony nem egy biológiai értelemben vett ember kirekesztődik az emberlét szférájából, azaz többé már nem minősülnek embernek. És mindez ugyan komikusnak hathat, hogy vannak olyan humanista eszmefuttatások, amelyekből egy olyan „Ember” fogalmat tudunk kivonni, amelynek senki, de senki nem tud megfelelni, ám a világtörténelem, a 20. század mást tanúsít (és erre a szerzők is nagyon helyesen utalnak Agamben és a muzulmán fogalma kapcsán). Így, ebben az értelemben a humanizmus esetében egy fiktív lényegadásról van szó, és éppen erre akarja felhívni a figyelmet a poszthumanizmus (és így maga a könyv is első fejezetével, A poszthumanizmus változatai filozófiatörténeti és kultúrelméleti kontextusban), hogy nem feltétlenül a humanizmus végét jelöli ez a szóösszetétel, hanem valójában éppen a humanizmus be nem váltott ígéreteit felülvizsgáló, a lehetőségeinket mérlegelő, a különböző természettudományos és számitástechnikai (és a két tudományág ötvözetében található összes egyéb kutatási szféra, NBIK, mint Nanotechnológia, Biotechnológia, Informatika, Kognitív tudomány) vívmányok és azok eredményeit szem előtt tartó filozófia (is) ez, s felteszi a kérdést, hogy: Mindez mit ígér, mit jelent, hogy számtalan olyan terület lép színre ismeretlenül az ember életében, amelyet nem lehet kontrollálni, megfékezni (és amelyek valójában mindig is jelen voltak bizonyos értelemben pár, a technológia fejlődéséhez köthető kivételt leszámítva)?
A poszthumanizmus különböző válfajai (transzhumanizmus, kritikai poszthumanizmus, spekulatív poszthumanizmus, animal studies, etc.) éppen ezt próbálják értelmezni, kibontani, a humanizmus örökségét újraértelmezni (hiszen nem minden elvetendő, mely a humanizmus örökségéhez tartozik), felmutatni hibáit (a kritikai poszthumanizmus éppen erre is törekszik) és rávilágítani a tényre, hogy poszthumanizmus jelentősége egyfajta küzdelemben áll, nem csak a külső nehézségeinkkel, hanem – egy igen magasztos értelemben – önmagunkkal, szembenézés azokkal a hibáinkkal, amelyek ebben az értelemben felsőbbrendűségi tudatunkból fakadtak, szembenézést jelent ez azzal is, amit kizártunk, a mással, a nagybetűs „Másikkal”, és így a nonhumánnal is. A könyv értelme is ebben áll egyrészt, hiszen ezt a számvetést szorgalmazza mindazzal, ami kívül van a humanizmuson (bár az emberen belül bizony jelen van, mint például a sokat emlegetett, ösztönös „állati énünk”, ezért kerül előtérbe ilyen hangsúlyosan az animal studies), tehát nem csak az élővilág egészét, a teljes külső világot, hanem a belső lélektani viszonyokat is saját mértékeikhez igazították a humanista gondolkodók és ez a gondolkodásmódunkat, avagy ahogy a világot érzékeljük, nagyon is elferdíti. Mert attól még, hogy letagadunk valamit, nem szűnik meg az létezni. Ez evidens. Ám a témát és ezt a könyvet, mint egy igen különleges és egyedi vállalkozást tekintve, ez nem feltétlenül ennyire magától értetődő, illetve pontosítást igényel, amit a kötet harmadik (Animal Studies és a poszthumanizmus) és negyedik (Az ízeltlábúak prehumán poszthumanizmusa) fejezete meg is tesz.
Az állatok jelenléte és hogy ismét a középpontba került az ember és állat közti választóvonal, döntő, hiszen valami olyat látunk meg az állatokban, ami bennünk is meg van, de szégyelljük, félünk tőle, a homogenizáló, természetellenes emberfogalmak mentén (hiszen az ember és állat ellentétpárja a természet és kultúra ellentétét is magába foglalja), amelyek belénk lettek nevelve – mert félünk attól, amit nem uralhatunk, a természettől, minden ágensével együtt, de kétségkívül ide tartozik a technológiai fejlődés egésze is, mely uralhatatlansága révén további félelemforrás a humanisták számára, mert ugyan a természetet uralni tudjuk (legalábbis erre törekszünk…), „megszelídítjük”(ahogy a bennünk lévő „állatot” is, mely a természet galád lenyomata), ám bizonyos aspektusai a technológiai fejlődésnek bizony túl mutatnak rajtunk (a klónozástól kezdve a génmanipuláción át ki tudja meddig). Az ötödik fejezet (A humán entrópiája a kibernetikában) egésze ezt taglalja számos példán keresztül választ adva a felmerülő kérdéseinkre, kitérve olyan aspektusaira a probléma megoldásának, amely nem minden esetben üdvös (ilyen például a transzhumanizmus, mint egyfajta megoldási séma, mely elmélet szerint az ember fogalmát kvázi kibővíti, reterritorializálja a technika, miközben viszont az ember kitüntetettsége és a már korábban fejtegetett kizáró mechanizmuson alapuló gondolkodása megmaradni látszik és éppen ezért nem feltétlenül a legmegfelelőbb válasz a felmerülő veszélyekre, határhelyzetekre és problémákra).
Röviden összefoglalva, ha végre elhagyjuk egy bizonyos mértékig az antropocentrikus gondolkodásmódot, akkor végre tanulhatunk a Másiktól, másoktól, legyen az a Másik egy rovar, rovarok sokasága, mely entitások már az ember előtt egy igen sajátos biopolitika jelenlétét látszanak bebizonyítani (az ötödik fejezet ahogy az a címben is felfedezhető, ezt a felettébb érdekfeszítő jelenséget járja körül és fejti ki), de, nem feltétlenül az a lényeg az esetek többségében, hogy minden egyes mozzanata igaz-e, úgy van-e, ahogy azt az adott kísérlet példának okáért leírja, hanem a lényeg valahol az elmélkedés irányában keresendő, hogy végre lehet ilyen létező és (különösen filozófiai és esztétikai értelemben is) izgalmas dolgokról párbeszédet folytatni. Éppen ezért a művészet – mint a felfedezés, a kísérlet terepe – elképesztő jelentőséggel bír a poszthumanizmus aspektusa felől, mint azt ahogy a hatodik fejezet (Poszthumán esztétika a vizuális kultúrában) is bemutatja számos műelemzésen keresztül.
A fentebb említett előnyöket és problémákat, gondolatokat kibontó könyv eredeti módon felvázolja, hogy milyen előnyei vannak gyakorlati, filozófiai, esztétikai és tudományos értelemben annak, ha csak egy pillanatra is, de elhagyjuk az emberközpontú gondolkodást és utat nyitunk az ismeretlen felé, amely (és vigyázat!) megigézhet minket.
Szapora Márk Aurél
Lábjegyzetek
- „A Poli-P csápjainak száma tetszőleges, arca nincsen. A Poli-P fiatal kutatók és művészek heterogén csoportja, akik a kortárs filozófia, kultúratudományok és művészetelmélet poszthumán vonulataihoz kapcsolódnak. A poszthumanizmusra nem egységes irányzatként tekintenek, hiszen a gondolatrendszer erejét éppen sokszínűségében látják – így a legkülönbözőbb irányok ütköznek elméleti és gyakorlati munkásságuk során. Ennek részét képezik az egyes non-humán irányzatok is: a spekulatív realizmus, a tárgyorientált ontológia, az újmaterializmus, a posztantropocentrikus ökológia-elméletek, a médiumarcheológia vagy a cselekvőhálózat-elmélet. A csoportot jellemző nyitottságot a tagok már önmagában poszthumán gyakorlatként értelmezik: a kizárás és a kizárólagosság hagyományos eljárásaival szemben igyekszik hangot adni mindannak, ami nem emberi. A Poli-P az erre reflektáló „poli-poszthumanizmus” rövidítése.” A Poli-P facebook oldaláról. https://www.facebook.com/poliposzthuman/ (utolsó letöltés dátuma: 2021.05.02.)
- Horváth Márk – Lovász Ádám – Nemes Z. Márió: A poszthumanizmus változatai. Ember, embertelen és ember utáni, Prae Kiadó, Budakeszi, 2019.
