Andrej Belij Pétervár és Virginia Woolf Mrs. Dalloway című regénye a tudatban lévő és a tudaton kívüli terek közötti átmenetet különböző módon alakítja. Amíg a Pétervárban egyszerre átlátható és emiatt nehezen megkülönböztethető tudati és valóságos tér, addig a Mrs. Dallowayben csak a szereplők tudatai között váltakozva érzékelhetjük a lehetséges valóságok különbségét. Mindkét regény azt a problémát járja körbe, hogy milyen kapcsolat és átjárhatóság van az elmebeli és a fizikai valóság között. Mennyire tudjuk megérteni egymást és mennyire tudjuk közösnek mondani a gondolataink és testünk által megtöltött világot. Ez a probléma nem pusztán a regények tartalmában és formájában, hanem olvasásukkor és elemzésükkor is megfigyelhető.
A századfordulós modern regények szakítottak az őket megelőző klasszikus leírásokkal. Virginia Woolf és Andrej Belij hasonló motivációkkal, azonban különböző elvek gyakorlatában alkottak. Woolf modern prózáról szóló esszéjében kifejezi, hogy: „A modernek számára »az a valami«, az érdeklődés helye, valószínűleg a pszichológia sötét részein rejlik.” 1 Emiatt a Woolf-regény tudatfolyam-írásmódja, kihagyásalakzatai és tudati leképezése sokkal személyesebb stílust képvisel, mint amilyet Belij ismeretelméleti szempontból fordított világa. Ezek a különbségek hatással vannak a szerzői szerep felfogására, az elbeszélő és a szereplők kapcsolatára, valamint az írás által közvetített gondolatokra. Az orosz szimbolista próza alkotói elveit így lehet összefoglalni: „[…] világképükkel összhangban — olyan alkotások létrehozásán fáradoztak, amelyekben a különböző létsíkok tükröződnek egymásban…” 2 Belij világképében a psziché és a valóság határai rugalmasabban elmosódnak és egymásba vetülnek.
„[…] [A]z irodalomtörténet lényegében ma sem rendelkezik a Belij-próza adekvát leírásához szükséges módszerrel és terminológiával.” 3 A Pétervár elemzésekor tudatosítanom kell azt a szükségszerű kudarcot, amely a fogalmak hiányosságával jár. 4 Ez a kudarc azonban nem az íróé és nem is az olvasóé: szükségszerű abban az értelemben, hogy így testesülhet meg a tudat-valóság probléma a könyv létezésével együtt. Ezzel szemben a Mrs. Dalloway azzal a problémával küzd, amelyet a lehetséges valóságok zavara okoz. Az olvasó saját valóságkoncepciója alapján próbálja feldolgozni a szereplők különféle érzékelését, amelyek a leíráskor a szerző tudatában születtek meg, és a szerző valósága által determináltak.
Az írásomban arra teszek kísérletet, hogy a két regény összehasonlításakor felfedjem a gondolat és az anyag, a tudat és a valóság, az elme és a test közötti átmeneteket. Először építkezésüket és önmaguk felbontását szeretném megfigyelni, amellyel körvonalazódhat a sűrűsödés és szétfoszlás dinamikája. Ez a regények téralakításában és elemeik ellenpontozásaiban is megfigyelhető. Másodszor a regények ritmikusságán keresztül igyekszem megfigyelni a szövegalkotás lehetőségeit. Ezek a lehetőségek leginkább a fogalmak és a jelentések közötti kötelék fellazulásában érzékelhetők. Összehasonlításomnak nem a két regény a tárgya, hanem azok a folyamatok és működési elvek, amelyektől egyszerre maradnak bizonytalanul megragadható, mégis koherens műalkotások.
A koherencia egyik legkonkrétabb jele az a stabil tér, amelyet a regények városul választottak. Pétervár és London olyan hatással van a lakóira, amely a tudatukból való kitekintést is befolyásolja, és emiatt a szöveg struktúráját is. „Pétervár odakint agyjátékkal és sírós térséggel gyötörte; egymást követték a heves, hideg, nedves szélrohamok; briliánsok óriási fészkei ködlöttek – a híd alatt.” 5 Az agyjáték az objektív világ felfogását zavarja össze, azonban a város magukat az embereket is egymástól idegenné és alaktalanná teszi: „A pétervári utcáknak van egy teljesen nyilvánvaló tulajdonságuk: árnyékokká változtatják a járókelőket.” 6 A pétervári tömeg nem is érzékelhető emberi mivoltában, hanem gyakran csak a szubjektívre ható érzetekként. Az embereknek nincsenek körvonalai, hanem apró részletek kiemelésével fejfedőkkel, végtagokkal sűrűsödő képeket kapunk. 7 A körvonalak így szabadon megképezhetőek és fluiditásukban mindig a kívánt tartalomhoz alakíthatóak: létrejön az asszociatív hömpölygés.
London alakjai a sétálásukkal képzik meg a teret, és a sétálás során létrejövő érintkezések mentén tudatról tudatra vált az elbeszélői nézőpont. A szubjektív nézőpontok azonban mind más pozíciókból tekintenek ki, ami által a londoni színtér is más jelentéseiben érzékelhető. Amikor a regény elején egy repülő szeli át az eget, 8 akkor minden tekintet képes összefonódni ugyanabban a pontban, ahogyan az égre írt szavakat követik. A repülő füsttel húzott betűi láttán az egyik kiemelten felbomlott tudatban így áll össze a jelentésképzés: „Ohó, gondolta Septimus, felpillantva, hát ily módon jeleznek nekem. Persze, nem a szokványos értelemben vett szavakkal, vagyis ő egyelőre még nem tudta olvasni ezt a nyelvet…” 9 A pétervári térrel ellentétben itt határ képződik a tudatok között. A szöveg jelzi, hogy a valóság más szűrőn keresztül jut el Septimus tudatába.
Mind a két regény érzékelési módok és világképek ellenpontozásával dolgozik. A beliji módszer során akár a cári, akár a forradalmi rendszer ugyanannyi jogot formál a valós megtestesülésre. Woolf regényében hasonló módon nem létezik egyértelmű igazság, mivel minden nézőpont rendelkezik hiányosságokkal. Tehát mind a két regény egy olyan teret épít fel, amelyben az ellentmondások érvényesen léteznek: egyszerre építik és bontják a történetet. A két oldalon lévő princípiumok el akarják pusztítani egymást, azonban szükségük van a másik létezésére. A regényekben működő ellenpontozásokat az alábbiakban vázolom fel:
- Karakterek között: Apollon/Nyikolaj – Clarissa/Septimus
- A tér átláthatóságának alakzatai között: párhuzamos vonalak/körök – sétálás/buszozás
- A tér és alkotója között: Pétervár/Péter cár – London/háború utáni újjáépítés
- Történelmi, társadalmi ellentét: cári rendszer/forradalom – felsőközéposztály/háborús sérült
- A regény és írója között: az írás terében megképződött világ és alkotójának tudata
Az ellentétek valójában nem pusztán tematikusan és motivikusan jelennek meg a regényekben, hanem szövegtechnikai szinten is: az írás tere az elbeszélői konvenciók által stabilizálhatná azt a fiktív világot, amelynek helyet ad, azonban mindez felbomlik, mivel az írás terét alkotó erő torzítja a közvetítő hangot. Dorrit Cohn Áttetsző tudatok című tanulmányában a narrációk különböző tudatábrázolásait elemzi, egyik megfigyelése a narrátor hangjában felcsendülő tapasztaló én és elbeszélő én közötti különbözés és összeolvadás: „A tapasztaló én múltbeli gondolatai szinte elnyelik azokat az eseményeket, amelyek előidézték őket és magát a retrospektív elbeszélést is.” 10 A Belij-regény olvasásakor emiatt nehezen elválaszthatók az elbeszélő én által leírt valóságos események (ami éppen történik) és a tapasztaló én által elképzelt fantazmagóriák (ami már megtörtént). 11 Ez olyan hatást kelt, amely az olvasói befogadást is elbizonytalanítja: az olvasó által alkalmazott valóságkoncepció ellenpárja lesz az olvasási élménynek. A tapasztaló én benyomásai gyakran az elbeszélő én leírásává válnak:
[…] a monológ és az elbeszélés összeolvad. A múltbeli gondolatokat így csakis érzelmi töltésük, a felkiáltó mondatra jellemző szintaxisuk alapján ismerhetjük fel: más szóval ugyanazokból a jelekből, melyek lehetővé teszik a múlt idejű elbeszélésen belül az elbeszélt monológ azonosítását. 12
Ezzel szemben a Woolf-regény egy folyamatosan áradó monologikus rendszert teremt. A tudatfolyam-epizódok a tapasztaló és az elbeszélő én egyesítőjévé válhatnának, azonban ez a fajta egységesítés megkérdőjelezi azt, hogy a tapasztaló én az egyéni hangján szólal-e meg, vagy az elbeszélő én feladatát teljesíti. Így lehetséges, hogy a szereplők gondolatainak kivetülései valójában alárendeltek az elbeszélői jellegeknek, hogy az írás terét megképezhessék. Ezen alárendeltség miatt minden tapasztaló én valamilyen elhallgatást szenved el. A külső térben szinte eseménytelenül zajlik az élet, miközben a belső, mentális térben olyan tézisek fogalmazódnak meg, amelyeket nem igazol vissza az objektív valóság. 13 A Pétervár esetében a gondolatok a valósággal állnak ellentétben eseményszerűségük miatt: maga az esemény a cselekvés vagy a gondolat által képzett? A Mrs. Dalloway ben pedig a szereplők személyeinek integritása válik kérdésessé: a cselekvések vagy a gondolatok által érintkeznek a szereplők? Ezeknek az állandóan zavarban lévő elemeknek köszönhető, hogy a töredezettség sajátos világképet alakít ki.
A két regény narrációja eltér, ami a szubjektív és az objektív terek viszonyát illeti. Ez a viszony leginkább az ellenpontozások működése alapján figyelhető meg, amelyhez a beliji zenei alapelv módszerét, vagyis: „[…] a vezérmotívum alkalmazásának ellenpontokra épülő technikáját” 14 érdemes elemzési eszközként felhasználni. Az ellenpontok közötti feszültség árán fennmaradó dinamikának van egy kozmikus lüktetése, amely egyszerre ellentmondásosan és érvényesen képezi meg a világot.
A fabula végletes szétdaraboltsága és az elszigetelt eseménymozzanatok között a vezérmotívumok révén alakult ki bensőséges és mélyreható kapcsolat. Az író által használt kompozíciós technika tökéletesen megfelelt annak a szimbolista nézetnek, miszerint a világ az empíria szintjén káosz, a magasabb lényegiség síkján azonban harmónia. […] A vezérmotívumok zenei természetét Belij sajátos ritmizáció segítségével hangsúlyozta és emelte ki az egységes szövegfolyamatból. 15
Úgy vélem, hogy emellett a Pétervár ritmusát a szavak és jelentéseik közötti kapcsolatok megerősítésének és enyhítésének változásaiban kell keresni. Ada Steinberg színszimbolika-alapú elemzéséből kiindulva az elszigetelt elemek közötti átmenet képzésére nem pusztán a színek csoportosítása és tematizálása a mód, hanem inkább az, ahogyan a körvonalak fluiddá válnak, ahogyan a szavakhoz illesztett jelentések állandó változásnak vannak kitéve. A műalkotás világának technikai tere végtére is az írott anyag, amelynek működtetője a nyelv.
A szín itt elválaszthatatlanná válik hordozójának rejtett szellemi képétől, és elveszíti konkrét, érzéki, vizuális minőségét. Absztrakttá válik: a szín többé nem egy külső jelleget, hanem érzéseket, tapasztalatokat, gondolatokat fejez ki. 16
A Pétervár emellett más szövegközi absztrahálással is eléri a ritmikusságot a jelentések folyékonyságában. Például a párbeszédek alkalmazásával úgy, hogy nem használ beszédet kifejező írást: „A bíborvörös arcon átvillant: / – »?« / – »!« / – »!?!« / Megtébolyult!” 17 Valamint bizonyos szavak és mondatelemek ismétlésével, amelyek így mindig más funkciót töltenek be az adott mondatban. Hasonló módon a Mrs. Dalloway ben is megtalálhatóak az ismétlődések, habár itt olyan gondolati beszűkülést jeleznek, amelyek közé egy hosszabb gondolatfutam szorul be. A tudatfolyam-részlet kezdetét egy ismételt mondat indítja el, majd végeredmény és megnyugvás nélkül zárja le meghagyva a meghúzott határokon belüli folyamatosságát. 18 A regény során ezek általában olyan elfojtások, amelyekkel a szereplők küzdenek, és amelyeket őrizgetnek a tudatuk zárt világában. A már említett elhallgatott elemek is hasonló retorikával rendelkeznek: „Ez az eljárás, amikor a szereplők gondolatban és nem szavakban érintkeznek, annak a példája, hogy nem a kimondott, hanem az elhallgatott gondolatok hordozzák a lényeges információt.” 19 Az objektív valóság terében olykor megzendülő óraütések erősítik az elfojtásokat és az elhallgatottságok elzártságát. „Az egész történet az alakok szubjektív idejében játszódik, ez [a Big Ben óraütései – K. E.] az egyetlen esemény, amely az objektivitásra utal, az emberi érzékelésen túli, objektív időre, amely mindig jelen van…” 20
Az egyik elfojtás az öregedéssel és az elmúlással kapcsolatos. Az időmértékek közötti ingadozás lehetővé teszi, hogy mindegyik szubjektív időfelfogás más ritmust adjon az egyéni séták ütemének. Ahogy Thomas Hill ír a szereplők különböző időritmusairól: „Amíg a Big Ben óraideje az univerzális, megmérhető időt uralja, addig Peter feminin időről alkotott fogalma az elnyomást, a tönkremenetelt és az emlékekbe való bebörtönzést jelzi.” 21 Az elemzés arról a részletről ír így, amelyben Peter, szintén az öregedéstől való félelme közepette, nem tud lépést tartani a menetelő puskás fiúkkal: „Lábdobogás hallatszott a lába mögül, mintha száraz levelek forognának-zörögnének, a zaj ütemessé vált, utolérte őt szabályos ritmusa, akár akarta, akár nem, gondolatainak ütemét is megszabta…” 22
Az említett ritmikusság a Mrs. Dalloway esetében kevésbé a folyékonyságot és a széttartó elemek egybehangzását célozza meg. A lábdobogás, amely eluralkodik Peter tudatán, valójában azt a ritmust határozza meg, amely inkább valamilyen szigorú menetet kölcsönöz a regény világképének és korlátolt cselekvési lehetőségeket a szereplőinek. Ezzel szemben Belij azzal a kantiánus elvvel építette fel világképét, miszerint: „…az egész külső (»objektív«) világot a tudatban elhelyezkedő világként ábrázolta.” 23 A Pétervár ban a szereplők olyan végtelen szabadságot kaptak, amelyben szinte alig érzékelhető, hogy egyáltalán milyen cselekvés történt meg valójában.
A lényegi különbség a két regényben ott rejtőzhet, ahol a gondolat kivetül a valóságba. A Belij-regényt maga a határ érdekli, amely a tudatot és a valóságot elválasztja: „[…] csupán saját tudatunk horizontján belül mozoghatunk, s csupán ennek határait vagyunk képesek leírni…” 24 Nem tudhatjuk, hogy az agyjáték egyenlő-e a tébollyal, annak ellenére, hogy Nyikolaj szinte beleőrül apja meggyilkolásának folyamatos elgondolásába. Ezzel szemben a Woolf-regényben Septimus egyértelműen mentális problémáktól szenved. Itt éles határ húzódik, amely a narráció szellemalakjával áthidalható: az olvasó láthatja Septimus gondolatait, azonban ezek sosem adják meg az érzelmi állapot beazonosításának lehetőségét. Egyrészt az olvasó nem tud azonosulni érzelmileg az adott nézőpont tudatával (míg a Belij-regényben az olvasás ritmusa felveszi a tudatállapot hektikusságát), másrészt maga az elbeszélő Septimus gondolatai képtelenek leírt egységként összeállni (míg a Belij-regényben található ritmikusság vezérvonalat alakít ki). Mindig érzékelhető, ahogyan Septimus másképp gondolkozik és fogadja be a külvilág jeleit. Ez a másság azonban a szubjektív tudatok szilárd határait és kivetüléseinek lehetetlenségét is jelenti, amely szintén az elfojtások mechanizmusát idézi.
Gilles Deleuze A skizofrén és a nyelv írásában említ egy olyan felszínt, amelyet a fogalmak és az érzékelés között helyez el.
A nyelvet az teszi lehetővé, ami a testektől elválasztva propozíciókba rendezi a hangokat, s így lehetővé teszi, hogy kifejező funkciót vegyenek fel. Enélkül a felszín nélkül, amely elkülönül a testek mélységétől – enélkül a vonal nélkül, amely elválasztja a dolgokat a propozícióktól – a hangok elválaszthatatlanok lennének a testektől; velük rokon fizikai minőségeknek számítanának, a propozíció pedig lehetetlenné válna. 25
Ez a felszín azt a határvonalat jelenti a két regény esetében, amely a fogalmakat (a propozíciókat) és jelentésüket (magukat a dolgokat) választja el, valamint köti össze. Mintha az írás technikai terének szüksége lenne egy olyan határra, amely által elkülöníthető olvasáskor a fogalmak által képződő valóság az egyébként esetlegesen érzékelhető dolgoktól.
Ha Belij regényét olyan Möbius-szalagként értelmezzük – ahogyan Szilárd Léna fogalmaz: „[m]ivel a görbült részek vég nélkül tükröződnek egymásban, tulajdonképpen csak a határ szerepét betöltő szimmetriatengelyek vonalát érzékeljük […]” 26 –, akkor elmondható, hogy a felszín maga a szimmetriatengely vonala. Egy ilyen tüköreffektus miatt elképzelhetetlen az, hogy a felszín valaha észrevehető legyen (így bizonytalan), viszont a nyelv hibátlanul működik (így érthető) létezése miatt. A gondolatok így végtelen módon testesülhetnek meg: „…nem ő gondolkozott, hanem… a gondolatok gondolták magukat…” 27
Septimus a londoni padon ülve nem érti a nyelvet, amelyen a repülőgép írja a szavakat, azonban érzékeli azt, hogy jeleznek neki. 28 A felszín hiányáról tanúskodik ez a részlet, azonban egy narrátori ellenhanggal, amely másik nézőpontba helyezi az elbeszélést: Reziáéba, a feleségéébe, aki „[…] próbálja valóban létező dolgokra felhívni a férje figyelmét…” 29 . Septimus halálakor a narrátor elengedi azt a képességét, hogy bárki más szemszögéből bemutassa az irrealitását annak, ahogyan a tévképzetek sodrásában kiugrik az ablakon. Itt már zárójelekben van csak jelen a hangja, és ez olyan, mintha zsigeri titkait tudná a választott tudatnak: „[…] nem úgy ő meg Rezia (mert Rezia az ő oldalán van).” 30 Vagy „(Septimus már az ablakpárkányon ült.)” 31 Ezen pillanatokban a narrátor felbomlasztja az írott anyag terét, és hasonlóan elfojtottan, mint aki szerzőként sem létezhetne, megszólal saját műalkotásában.
A nyelv akaratlanul is medret ás minden szabad folyású gondolatnak, amint alkalmazzuk fogalmait. Azonban ez a fajta megtestesítés problematikus. A pétervári mítosz eleve a regényének ősalapjaként szolgáló önmagát képző gondolat: „A »Pétervár mint művészi szöveg« és »Pétervár mint metanyelv« közötti küzdelem kitöltötte a város egész szemiotikai történetét. Az idea modellje a reális megtestesülés felé törekszik.” 32 Ez a megtestesülés lehetne az írói aktus és maga az irodalmi műalkotás, azonban az író démiurgikus ereje hasonlóan formáló erőszakot tesz a gondolaton, mint amilyet Péter cár tett a földön, amelyre városát építette. 33 Az olvasás aktusára szüksége van a két regénynek, hisz a nyelvi konstrukció pusztán azáltal lesz érthető, ha az olvasó koherenciát teremt. „Pétervár nem rendelkezik önszemlélő nézőponttal, ezért állandóan arra kényszerül, hogy megkonstruálja külső nézőjét.” 34
Ismeretelméleti szempontból Pétervár és London érzékelése alávetett ennek a nyelvi megformálásnak. Belij Pétervár ának ködössége mind az agyban, mind pedig a fizikai térben összesűríti a poétikai elemeket egy ijesztő határtalanságban. Woolf Mrs. Dalloway ében pedig olyan határok húzódnak, amelyek beszorítják a regény szubjektív érzületeit. A városok mint stabil terek így elkezdenek olyan színtereket képezni, ahol az, hogy mi valóság és mi játék, csak ideiglenes kompromisszumokon alapul.
Felhasznált irodalom
Belij, Andrej: Pétervár. Budapest, Európa, 1985.
Dorrit Cohn: Áttetsző tudatok In: Az irodalom elméletei 1-5. kötet, Pécs, Jelenkor, 1996, 2. kötet, 81-193. o.
Deleuze, Gilles: A skizofrén és a nyelv In: Helikon – Irodalomtudományi szemle , 41. évfolyam, 1995, 80-93. o.
Hill, Thomas: Memory, Perception, Time and Character in Virginia Woolf’s Mrs. Dalloway and To the Lighthouse. Vårsemester, 2014, 27-52. o.
Lotman, Jurij: Pétervár szimbolikája és a város szemiotikájának problémái. In: Nagy István
(szerk.): Történelem és mítosz. Szentpétervár 300 éve . Budapest: Argumentum, 2003, 131–143. o.
Ada Steinberg: Colour and the Embodiment of Theme in Bely’s ’Urbanistic’ Novels In: The Slavonic and East European Review, 1979. április, 187-213. o.
Szilárd Léna: Andrej Belij és az orosz szimbolista regény poétikája. Budapest, Széphalom Könyvműhely, 2002.
Szilárd Léna: Az orosz szimbolisták prózája In: Helikon – Irodalomtudományi Szemle, 26. évfolyam, 1980, 249-264. o.
Woolf, Virginia: Modern Fiction In: The Common Reader, 1925. Megtalálható az interneten: https://maulanaazadcollegekolkata.ac.in/pdf/open-resources/VWoolfModernFiction.pdf
Woolf, Virginia: Mrs. Dalloway. Budapest, Helikon, 2018.
Zsadányi Edit: A csend retorikája. Pozsony, Kalligram, 2002.
Lábjegyzetek
- Virginia Woolf: Modern Fiction In: The Common Reader, 1925. Megtalálható az interneten: https://maulanaazadcollegekolkata.ac.in/pdf/open-resources/VWoolfModernFiction.pdf
- Szilárd Léna: Az orosz szimbolisták prózája In: Helikon – Irodalomtudományi Szemle, 26. évfolyam, 1980, 249-264. o., itt: 249. o.
- Szilárd Léna: Andrej Belij és az orosz szimbolista regény poétikája. Budapest, Széphalom Könyvműhely, 2002, itt: 7-8. o.
- Fogalmaink hiányossága olyan szintű, hogy az elemzéskor gyakran Szilárd Léna is költői képekkel és hasonlatokkal igyekszik megragadni a regények poétikai fordulatait. Az elemzések mintha nem tudnának kiszakadni ebből a szubjektív hálóból, és nem tudnának objektívvé válni.
- Andrej Belij: Pétervár. Budapest, Európa, 1985, itt: 441. o.
- Belij: id. mű, 41. o.
- A tüntetés jelenete megtalálható itt: Belij: id. mű, 354. o.
- Virginia Woolf: Mrs. Dalloway. Budapest, Helikon, 2018, itt: 29-42. o.
- Woolf: id. mű, 32. o.
- Dorrit Cohn: Áttetsző tudatok In: Az irodalom elméletei 1-5. kötet, Pécs, Jelenkor, 1996, 2. kötet, 81-193. o., itt: 176. o.
- Ez különösen jól érzékelhető a bomba felrobbanásának kérdésességében: Nyikolaj gyilkossága sosem válik valóságossá, azonban a monologikus képzelgés összefonódása az elbeszélő leírásaival mégis ezt a hatást váltja ki.
- Cohn: id. mű, 175. o.
- Például: Mrs. Dalloway és Miss Kilman kölcsönös gyűlölete, Richard szerelmének kimondhatatlansága, stb.
- Szilárd: id. mű, 79. o.
- Szilárd: id. mű, 79-80. o.
- „Here colour becomes inseparable from the bearer’s latent spiritual image and loses its concrete, sensory, visual quality. It becomes abstract: colour does not express external features but feelings, experiences, thoughts.” Ada Steinberg: Colour and the Embodiment of Theme in Bely’s ’Urbanistic’ Novels In: The Slavonic and East European Review, 1979. április, 187-213. o., itt: 194. o.
- Belij: id. mű, 399. o.
- Például az a részlet, amelyben ez a mondat ismétlődik közte gondolatfutammal: „[…] Bruton, akiről úgy hírlett, ebédjei igen/rendkívül szórakoztatóak, nem hívta meg őt.” Megtalálható itt: Woolf: id. mű, itt: 44. o., itt: 45. o.
- Zsadányi Edit: A csend retorikája. Pozsony, Kalligram, 2002, itt: 68. o.
- Zsadányi: id. mű, 72. o.
- „While Big Ben’s clock-time possesses universal, quantitative time, Peter’s idea of feminised time signals repression doom and imprisonment in memories.” Thomas Hill: Memory, Perception, Time and Character in Virginia Woolf’s Mrs. Dalloway and To the Lighthouse. Vårsemester, 2014, 27-52. o., itt: 41. o.
- Woolf: id. mű, 74. o.
- Szilárd: id. mű, 82. o.
- Uo.
- [Kiemelés tőlem] Gilles Deleuze: A skizofrén és a nyelv In: Helikon – Irodalomtudományi szemle, 41. évfolyam, 1995, 80-93. o., itt: 86. o.
- Szilárd: id. mű, 176. o.
- Belij: id. mű, 345. o.
- Csak a betűk által keltett érzetek és hangokat fogadja be.
- Woolf: id. mű, 37. o.
- Woolf: id. mű, 219. o.
- Uo.
- Jurij Lotman: Pétervár szimbolikája és a város szemiotikájának problémái. In: Nagy István (szerk.): Történelem és mítosz. Szentpétervár 300 éve. Budapest: Argumentum, 2003, 131–143. o., itt: 88. o.
- Lotman: id. mű, 75-78. o. Megjegyzés: Pétervár alapja egy olyan mocsaras föld, amelynek természeti adottságai nem voltak alkalmasak a városépítésre.
- Lotman: id. mű, 84. o.
