Iris Marion Young: Lányos dobás – A női test viselkedésének, mozgásképességének és térbeliségének fenomenológiája

  Miközben¹ az oldalirányú tér alapvető jelentőségéről ír, ami a felegyenesedett ember egyik sajátos térbeli dimenziója, Erwin Straus elidőzik azon, hogy „mekkora a különbség egy férfi és egy nő dobása között”.² Egy másik tanulmányra, valamint fiúk és lányok fényképeire hivatkozva a következőképpen írja le a különbséget:

Egy ötéves lány egyáltalán nem használja ki az oldalirányú teret. Nem nyújtja ki karját oldalra, nem fordítja el törzsét, lábait sem mozdítja meg.. azok egymás mellett maradnak. A dobás előkészületének egyetlen jele van: vízszintesen kinyújtja a kezét, majd behajlítja a könyökét, így a tenyere lefelé fordul. […] A labdát erőtlenül, sebesség vagy pontos célzás nélkül engedi el.  […] Egy vele egykorú fiú a dobás előtt oldalt hátrafelé kinyújtja a karját, alkarját kifordítja, törzsét megcsavarja, kifordítja és megdönti, jobb lábával pedig hátralép. Ebben a helyzetben a dobásához fel tudja használni mozdulatának majdnem teljes lendületét. […] A labda igen jelentős gyorsulással hagyja el a fiú kezét, és hosszú, laposan ívelt pályán repül célja felé.³

  Noha Straus nem pazarol sok időt a felvetett problémára, néhány mondattal mégis megpróbálja megmagyarázni ezt a „figyelemre méltó különbséget”. Mivel a különbség már ilyen fiatal korban megfigyelhető, ezért szerinte ez „inkább biológiai, mintsem szerzett különbség megnyilvánulása.”⁴ Mindazonáltal nem tudja megnevezni a különbség okát. Mivel a nőies dobás már kisgyermekeknél is megfigyelhető, így nem lehet kapcsolatban a mellek kifejlődésével. Straus ezt azzal is alátámasztja, hogy azok az amazonok, akik levágják jobb mellüket, „szinte biztos, hogy éppúgy dobják el a labdát, mint bármelyik kislány.”⁵ Miután a mellek kifejlődésnek gondolatát, mint okot, elvetette, Straus a nők gyengébb izomerejét hozza a különbség magyarázataként, de végül azt állapítja meg, hogy ebben az esetben a nők feltehetően kompenzálnák ezt a viszonylagos gyengeséget azzal, hogy hátra és oldalirányba jobban belefordulnának a dobásba. Straus a dobásban tapasztalható különbséget a világhoz és a térhez való „feminin attitűd” számlájára írja. Számára a különbség biológiai alapú, azt azonban tagadja, hogy kifejezetten anatómiai lenne. A lányok azért dobnak másképpen, mint a fiúk, mert a lányok „femininek”.

  Azonban ami még meglepőbb ennél a magyarázatnál, az, ahogy ez a nézőpont, ami a test viselkedését és mozgását az emberi megélt tapasztalat struktúrájának és jelentésének meghatározó elemévé teszi, mindösszesen egy közbevetett oldalt szentel a női és a férfi test viselkedésében és mozgáskultúrájában megnyilvánuló „figyelemre méltó különbségnek”, ugyanis a dobás messze nem az egyetlen olyan tevékenység, amely során ezt a különbséget meg lehet figyelni. Ha tényleg létezik a test ilyen „feminin” viselkedése és mozgáskultúrája, akkor egy egzisztencialista fenomenológus érdeklődését felkeltené az, hogy meghatározza a megélt test modalitásainak e különbözőségeit. De nem Straus az egyetlen, aki elmulasztja leírni a „maszkulin” és „feminin” test viselkedésében és mozdulataiban tapasztalható különbség modalitásait, jelentését és implikációit.

  Straus írásának érdeme, hogy nem a fizikai sajátosságokkal indokolta a dobás során jelentkező, nemek közötti jellegzetes különbséget. Straus ugyanakkor meg van győződve arról, hogy a korai életkor, amelyben a különbség jelentkezik, annak a bizonyítéka, hogy ez nem egy szerzett különbség, így magyarázatért kénytelen visszatérni a rejtélyes „feminin esszencia” fogalmához. A férfi és női viselkedésben és pszichológiában érzékelhető különbség valamiféle természetes és örök feminin esszenciával való indoklásának feminista tagadása legteljesebben és legmódszeresebben Beauvoirnál olvasható. Minden emberi létezőt meghatározza annak szituációja; a nő sajátságos létezőjét ugyanígy meghatározzák szituációjának történelmi, kulturális, társadalmi és gazdasági határai is. A női létezőt egyszerűen az érthetetlenségbe taszítjuk, ha annak magyarázatához valamilyen természetes és ahistorikus feminin esszenciához folyamodunk. Az efféle feminin esszencia ötletének elvetésekor viszont nem eshetünk a „nominalizmus” csapdájába, ami megtagadná a férfi és nő közötti valódi viselkedés- és tapasztalatbeli különbségeket. Noha az örök feminin esszencia nem létezik, mégis van egy olyan közös kiindulási pont, ami minden női létezőnek alapját képezi „a nevelés és az erkölcs mai fokán”.⁶ Adott társadalomtörténeti körülmények között, eltérő saját, egyéni tapasztalataik, esélyeik és lehetőségeik variációi ellenére, a nők szituációja egységes, így leírható és értelmezhető. Mindazonáltal hangsúlyoznunk kell, hogy ez az egység egy meghatározott korszak meghatározott társadalmi berendezkedésére jellemző.

  Beauvoir nagy mélységgel, tisztánlátással és szellemességgel írja le a nők szituációját. Ugyanakkor  ő sem tér ki nagymértékben a női test azon státuszára és orientációjára, ahogyan az élő cselekedetek során viszonyul környezetéhez. Amikor Beauvoir mégis beszél a női testi létről és annak környezetéhez fűződő fizikai viszonyáról, akkor inkább a női fiziológia nyilvánvalóbb tényeire összpontosít. Kifejti, hogy a nők hogyan érzékelik testüket tehernek, mennyire félelmetesek és rejtélyesek a kamaszkor, a menstruáció és a terhesség alatt bekövetkező hormonális és testi változások, és azt mondja, hogy ezek a jelenségek ránehezednek a női létre azáltal, hogy a nőt hozzákötik fajának természetéhez, immanenciájához és kívánalmaihoz, mindezt saját egyéniségének rovására.⁷ Mikor Beauvoir nem foglalkozik a nő tényleges mozdulatainak, valamint a környezete és a világ és környezete felé való orientációjának szituációtól való függésével, azt a benyomást kelti, hogy a nő anatómiája és fiziológiája – legalábbis egy bizonyos fokig – önmagában felelős kötött helyzetéért.⁸

  Esszém célja az, hogy elkezdje kitölteni azt az űrt, ami az egzisztencialista fenomenológia és a feminista filozófia között tátong. Időlegesen felvázolok néhányat a női test viselkedésének, mozgáskultúrájának és térhez való viszonyának alapvető modalitásaiból. Ez értelemet és jelentőséget tulajdonít néhány megfigyelhető és igen mindennapi jelenségnek, amelyekben a mi társadalmunkban élő nők máshogy viselkednek és mozognak, mint a férfiak. Figyelembe véve az egzisztencialista filozófia érdeklődését az emberi tapasztalat szituációtól való függése iránt, nem állítom, hogy a nők e jellemző testi viselkedései és az azon alapuló fenomenológiai jellemzés egyetemes lenne. A továbbiakban csak azt jellemzem, hogy milyenek a női testi lét modalitásai korunk fejlett ipari, városi és fogyasztói társadalmában. A szöveg egyes elemei esetleg nem vonatkoznak más társadalmakban vagy korokban élő nők szituációjára, de nem is célja ennek az esszének, hogy meghatározza, melyek azok az egyéb társadalmi körülmények, amelyekre ez az esszé vonatkozik, ha van ilyen egyáltalán.

  A testi lét és mozdulatok köre, amellyel itt foglalkozom, szintén lehatárolt. Elsősorban azokra a testi cselekvésekre koncentrálok, amelyek az egész test viselkedésére és orientációjára irányulnak, amelyek nagy mozdulattal járnak, vagy amelyek erőkifejtést igényelnek, valamint a test munkabírását és lehetőségeit szembeállítja a tárgyak ellenállásával és formálhatóságával. Leginkább pedig olyan mozdulattal foglalkozom, amelyben a test egy meghatározott célt vagy feladatot próbál teljesíteni. Tehát a női testi lét rengeteg aspektusát nem veszem figyelembe. Ezek közül a legjelentősebb a test mint szexuális létező aspektusa. Egy másik olyan aspektus, melyet kihagytam a vizsgálatból, az olyan összetett mozgás, aminek nincs kifejezett célja – ilyen például a tánc. A rendelkezésre álló hely szűkössége mellett a korlátozás másik oka az a meggyőződés, amely főleg Merleau-Pontytól származik, miszerint a test egészének az egyes dolgokra és a környezetére irányuló, általános céltudatos orientációja határozza meg alapvetően egy egyén és az őt körülvevő világ kapcsolatát. Tehát azon esetek fókuszba állítása, amelyben a női test gyakran vagy jellemzően ilyen módon viselkedik vagy mozdul, különösen sokat árulhat el a női létező struktúráiról.⁹

  Mielőtt elkezdeném az elemzést, tisztáznom kell, mit is értek „feminin” létező alatt. Beauvoir értelmezésével összhangban, a „femininitást” nem egy olyan fogalomként kezelem, amely valamilyen rejtélyes tulajdonságot vagy esszenciát jelöl, melyet a nők biológiailag meghatározott női létük révén birtokolnak. A „femininitás” sokkal inkább olyan struktúrák és körülmények hálózata, amely behatárolja a nők jellemző szituációját egy adott társadalomban, valamint azt a jellemző módot is, ahogy ezt a szituációt maguk a nők megélik. Ebből a meghatározásból kiindulva nem szükséges, hogy akár egyetlen nő is „feminin” legyen – azaz nem szükséges, hogy létezzenek a női szituációt jellemző struktúrák és viselkedési formák.¹⁰ A „feminin” létező ezen értelmezése lehetővé teszi, hogy nők egy része bizonyos fokig és bizonyos tekintetben kilépjen a nők jellemző szituációjából vagy meghaladja azt. Ezt elsősorban azért említem meg, hogy a női testi létező modalitásairól szóló ezen esszét ne lehessen megcáfolni azáltal, hogy olyan nőkre hivatkoznak, akikre az esszé egyes elemei nem vonatkoznak, vagy akár olyan férfiakra, akikre viszont igen.

  Az itt leírtak ötvözik a Merleau-Ponty által megfogalmazott megélt test elméletének és a Beauvoir által kifejtett, a női szituációról szóló elmélet lényegét. Elfogadom, hogy a legalapvetőbb leíró szinten Merleau-Ponty leírása a megélt test és az azt körülvevő világ viszonyáról, ahogy Az érzékelés fenomenológiájában megjelent, általában minden emberi létezőre érvényes. Ha pontosabbak kívánunk lenni, akkor viszont tényleg létezik egy sajátságos testi viselkedés, ami a női létezőt jellemzi, és amit azok a sajátságos modalitások alkotnak, melyek a test világban való létezésének struktúráiból és körülményeiből származnak.¹¹

  Ezen modalitások leírásakor Beauvoir munkájára hagyatkozom, amelyben arról ír, miként működött a női létező a patriarchális társadalomban, melyet az immanencia és a transzcendencia között fennálló alapvető feszültség által határoz meg.¹² A kultúra és a társadalom, amelyben a nő él, a nőt Másikként határozza meg, mint a férfi lényegtelen korrelációját, mint egyszerű tárgyat és immanenciát. Így a nőktől mind kulturális, mind társadalmi szempontból megtagadják a szubjektivitást, az autonómiát és a kreativitást, amelyek meghatározzák az emberi létet, és amelyek a patriarchális társadalmakban a férfihoz tartoznak. Ugyanakkor azonban, mivel a nő is emberi létező, a női személy is szubjektivitás és transzcendencia, és ezt tudja is magáról. Annak a női személynek tehát, aki betölti a női létező szerepét a patriarchális társadalomban, ellentmondásban kell élnie: mint ember, ő egy önálló szubjektum, aki részese a transzcendenciának, de épp női szituációja tagadja meg tőle ezt a szubjektivitást és transzcendenciát. Véleményem szerint a női test viselkedésének, mozgásképességének és térbeliségének modalitásai ugyanerről a feszültségről tesznek tanúbizonyságot: a feszültségről a transzcendencia és az immanencia között, a szubjektivitás és a puszta tárgyi lét között.

  Az esszé első része néhány közelebbi megfigyelést közöl a testi viselkedésről, a tárgyakkal való fizikai kapcsolatról, a test használatáról feladatok végrehajtása során, valamint a testi önképről, melyek véleményem szerint jellemzőek a női létezőre. A második rész általános fenomenológiai szemszögből mutatja be a női testi viselkedés és mozgásképesség modalitásait. A harmadik rész tovább fűzi a gondolatmenetet a modalitások által generált térbeliség mentén. A negyedik részben néhány következtetés levonásával rávilágítok a nők elnyomásának okaira, valamint felvetek néhány további kérdést a női világon-létről, melyek további vizsgálatokat igényelnek.

I

  Straus megfigyelése szerint a leglényegesebb különbség a fiúk és a lányok dobása között az, hogy a lányok nem teljes testükkel vesznek részt a mozgásban, míg a fiúk igen. Nem nyúlnak hátra, nem csavarják meg törzsüket, nem dőlnek hátra, és nem hajolnak bele a dobásba; viszonylag mozdulatlanok maradnak, kivéve karjukat, noha azt sem nyújtják annyira hátra, mint képesek lennének rá. Nem a dobás az egyetlen olyan mozgásforma, ahol jellemző különbség van abban, ahogy a nők és a férfiak használják testüket. A női viselkedést és testmozgást más fizikai tevékenységek esetében vizsgálva ugyancsak megfigyelhető, hogy – mint azt a dobás esetében már láthattuk -, gyakran nem aknázzák ki a test térbeli és oldalirányú mozgásának lehetőségeit.

  A nők és a férfiak között még a legegyszerűbb testorientációkban, mint az ülésben, állásban és sétálásban is megfigyelhetőek a testtartásnak és a test kiterjesztésének jellemző különbségei. Járásmódjukban és lépéseikben a nők nem használják annyira szabadon testüket, mint a férfiak. A férfi lépéshossz, testalkatukhoz viszonyítva, jellemzően hosszabb, mint a női. A férfiak jellemzően sokkal nyitottabban és szabadabban lóbálják karjukat, valamint a lépéseik is sokkal hullámzóbbak, mint a nőkéi. Noha gyakrabban viselünk nadrágot, mint régebben, és így már nem kell a ruha miatt mereven ülnünk, a nők még mindig hajlamosak viszonylag összezárt lábbal ülni, karjaikat pedig ölükben összefonni. Egyszerű állás vagy meghajlás esetén a férfiak szélesebb terpeszben állnak, mint a nők, mi pedig még a kezünkkel vagy karunkkal is érintjük vagy védjük testünket. Végezetül pedig további árulkodó különbség az, ahogy könyveket vagy csomagot visznek: a lányok és a nők leggyakrabban a mellkasukhoz szorítják a könyveket, míg a férfiak az oldaluk mellett hintáztatják őket.

  Az a hozzáállás is igen gyakran különböző, amellyel a két nem képviselői viszonyulnak olyan gyakorlatok végrehajtásához, amelyek erőt, kitartást, és izomkoordinációt igényelnek. Tényleges különbségek léteznek a nők és férfiak között fizikai erejük formájában és korlátaiban. A nők és a férfiak közötti, az erőkoordinációt igénylő feladatok teljesítésében megfigyelt különbségek nagy része azonban nem annyira a nyers izomerőnek tudható be, hanem annak, ahogy mindkét nem használja a testét a feladatokban. A nők gyakran nem hiszik el magukról, hogy képesek lennének felemelni és magukkal vinni nehezebb tárgyakat, jelentős erővel lökni, taszítani, húzni, préselni, megragadni vagy megcsavarni. Amikor ilyen feladatokkal állunk szemben, legtöbbször nem tudjuk kamatoztatni izomkoordinációnk, testtartásunk, egyensúlyunk és testhelyzetünk minden lehetőségét. A nők általában nem olyan könnyedén és természetes módon vesznek részt egész testükkel a gyakorlatok végrehajtásában, mint a férfiak. Például ha fel szeretnének emelni valamit, a nők sokkal gyakrabban mulasztják el lábukat biztosan megvetni a talajon, hogy combjuk viselje a súly legnagyobb részét. Ehelyett azokra a testrészekre koncentrálunk, amelyek közvetlenül vesznek részt a tevékenységben, azaz a karra és a vállra, míg a lábak erejét szinte nem is használjuk fel a feladat végrehajtásához. Hasonlóan jó példaként szolgál az, amikor elfordítunk vagy megcsavarunk valamit. Ekkor az erőkifejtést a kézre és a csuklóra összpontosítjuk, míg a vállak erejét nem vesszük igénybe, ami viszont elengedhetetlen a feladat hathatós végrehajtásához.¹³

  Az előbbiekben felhozott példa a dobásról rengeteg más sporttevékenységre is kiterjeszthető. Manapság a férfiak többsége nem jobb sportoló a nőknél, sportteljesítményeik virtusról és nem tiszta ügyességről vagy koordinációról tanúskodnak. A relatíve kevésbé edzett férfi azonban általában szabadabban és nyitottabban kezd el sportolni, mint egy hasonló helyzetben lévő nő. Nemcsak lányos dobásról beszélhetünk, létezik többé-kevésbé lányos futás, lányos mászás, lányos úszás, lányos ütés. Elsősorban mindegyikben az a közös, hogy nem az egész test segítségével jön létre egy gördülékeny és irányított mozgás, hanem, például a lóbálás és az ütés esetében, a mozdulat egy testrészre összpontosul; másodsorban pedig az a közös, hogy a nő mozdulata nem igazán ér el, terjed ki, hajlik meg, nyúlik meg és irányul célja felé.

  Sok nő számára a sportban való mozgás során egy képzeletbeli tér öleli körül őket, amelyen nem szabad átlépniük; a rendelkezésre álló tér erősen lehatárolt. Így például softball- vagy röplabdamérkőzésen a nők hajlamosabbak egy helyben állni, és nem ugranak fel, vagy futnak a labda után. A férfiak gyakran vetik magukat a labda irányába, hogy saját ellenmozgásukkal hassanak rá. A nők viszont inkább megvárják a labda közeledését, és akkor reagálnak, mintsem a labda elé sietnének. Sok esetben úgy reagálnunk a felénk közeledő labda mozgására, mintha az egyenesen nekünk jönne, így az azonnali testi reakció is az, hogy elfussunk, lebukjunk, vagy más módon védjük meg magunkat a repülő tárgytól. Továbbá a nők a férfiaknál ritkábban adnak tudatos irányt vagy célt mozdulataiknak: a labdát úgy hajítjuk el, hogy egy bizonyos cél helyett egy „általános” irány felé haladjon.

  A nők többnyire félénken, bizonytalanul és tétovázva közelednek a tárgyakkal való gyakorlatok végrehajtásához. Jellemzően egyáltalán nem bízunk abban, hogy a testünk segítségével végre tudjuk hajtani a feladatot. Véleményem szerint itt kettős eredetű bizonytalanságról van szó. Egyfelől nincs meg bennünk a magabiztosság azt illetően, hogy rendelkezünk-e a kapacitással az adott feladat végrehajtására. Számtalanszor lassítottam le túrázó társaimat azzal, hogy, míg a férfiak gond nélkül átjutottak az aprócska patakon, én a túloldalon még mindig azt próbálgattam a fölém hajló ágakba kapaszkodva, hogy hogyan tudom megvetni a lábam a köveken. Míg mások könnyedén átjutottak, én nem hiszem, hogy nekem könnyű lenne, noha az első határozott lépés után én is egy szempillantás alatt a másik parton állok. A kísérletezés másik okaként azt jelölném meg, hogy a nők jobban félnek attól, hogy megsérülnek, mint a férfiak. A figyelmünk legtöbbször megoszlik a végrehajtandó cél és az azt végrehajtó test között, miközben még arra is figyelünk, hogy ne essen bajunk. Rendszerint úgy éljük meg a testünket, mint egy törékeny terhet, és nem úgy, mint a médiumot, amely segítségével elérhetjük céljainkat. Úgy érezzük, mintha a testre kellene irányítanunk minden figyelmünket, hogy biztosak legyünk abban, azt teszi, amit szeretnénk; ahelyett, hogy arra figyelnénk, hogy mit szeretnénk csinálni a testünk által.

  E faktorok összességének eredménye az, hogy rengeteg nőben, kisebb vagy nagyobb mértékben, kialakul az alkalmatlanság, frusztráció és félénkség érzése. Sokkalta jobban alábecsüljük testi kapacitásunkat, mint a férfiak.¹⁴ Már előre eldöntjük – általában tévesen -, hogy a feladat meghalad bennünket, és így nem teljes erőbedobással fogunk hozzá. Ilyen bátortalan hozzáállással végül persze nem tudjuk teljesíteni a feladatot, ettől frusztrálttá válunk, és így beteljesítjük saját próféciánkat. Egy feladat elkezdésekor többnyire félünk attól, hogy ügyetlennek látszunk, ugyanakkor nem akarunk túl erősnek sem tűnni. Mindkét aggály hozzájárul ügyetlenségünkhöz és frusztrációnkhoz. Ha ki tudnánk törni ebből a spirálból, és a lehető legjobbat hoznánk ki magunkból a megterhelő feladatok elvégzésekor, nagyon is meglepődnénk, hogy mi mindenre képes a testünk. Emellett azt is kimutatták, hogy a nők több alkalommal becsülik alá teljesítményüket, mint a férfiak.¹⁵

  Az eddigi megállapítások a jellemző női mozgásról és testi viselkedésről természetesen nem vonatkoznak bármely történelmi korban élő minden egyes nőre. Valamint akikre némelyik jellemző illik, azokra sem egyformán illenek. Nem létezik egy veleszületett, rejtélyes kapcsolat a felsorolt viselkedésbeli jellemzők és a női személy között. Legtöbbjük annak az eredménye, mint ahogy azt a későbbiekben megmutatom, hogy nem gyakoroljuk, hogyan használjuk testünket, és hogyan hajtsunk végre feladatokat. Mégis, ezeket a megszorításokat figyelembe véve, nyugodt szívvel beszélhetünk egy általános női testi viselkedésről és mozgásról. A következő részben a testi viselkedés és mozgás modalitásainak részletes és kategorikus felosztását írom le.

II

  A női mozgásképesség három modalitása, melyek a női mozgásban megnyilvánulnak, a következők: a kettős értelmű transzcendencia, a korlátozott szándékosság és a nem folytonos egység a környezettel. Az ellentmondásos modalitások forrása a női viselkedés testi leképezése, mely abból származik, hogy a nő a testét egyszerre éli meg tárgyként és kapacitásként.

  1.) Merleau-Ponty Az észlelés fenomenológiája c. könyvében¹⁶ azt tekintette feladatának, hogy leírja a létező alapvető struktúráit, melyek megelőzik és az alapját képzik a világról való gondolkodásnak. Arra a kérdésre, hogyan létezhet egy világ egy szubjektum számára, Merleau-Ponty új irányba tereli a kérdés egész hagyományát azzal, hogy a szubjektivitást nem az elmének vagy a tudatnak tulajdonítja, hanem a testnek. Merleau-Ponty a megélt test sajátjává teszi azt az ontológiai státuszt, amelyet Sartre és az őt megelőző úgynevezett „intellektualista” gondolkodók egyedül a tudatnak tulajdonítottak: az önmagában való transzcendencia státuszát. Maga a test az, ami a környezete felé való orientációja, valamint az arra és az azon belül ható cselekedete által a legelső jelentés-tulajdonító aktust elvégzi.¹⁷ A test a szándékosság első helye mint a világban való puszta jelenlét és a nyitottság annak lehetőségeire. A legalapvetőbb szándékos aktus a test azon mozdulata, amelyben az megismerkedik környezetével, és megmozdul benne. Létezik egy adott világ egy szubjektum számára, amennyiben a test képes arra, hogy megközelítse, megragadja, és saját szándékai szerint formálja meg környezetét.

  Míg a női testi létező is transzcendencia és nyitottság a világ felé, mégis kettős értelmű transzcendenciáról kell beszélnünk, egy immanenciával sújtott transzcendenciáról. Ha a szubjektivitás és a transzcendencia helye a tiszta tudat helyett a megélt test, akkor minden transzcendencia kettős értelművé válik, hiszen a test természetes és anyagi valójában immanens. Nem arra a mindig jelenlévő lehetőségre utalok, hogy a test passzív legyen, hogy őt érintsék meg, éppúgy, ahogy ő érinti meg környezetét, hogy őt ragadják meg, éppúgy, ahogy ő ragadja meg környezetét. Ez az, amit én a női megélt test kettős értelmű transzcendenciájaként definiálok. A Merleau-Ponty által leírt, a megélt testre vonatkozó transzcendencia egy olyan transzcendencia, ami saját immanenciájában a testből kifelé halad, nyílt és folytonos irányítottsággal, a mozgásban lévő világra. A transzcendenciaként megélt test nem más, mint színtiszta folyékony cselekedet, mint a kapacitások folytonos előhívása, melyeket aztán felhasználunk a világban. A női testi létező azonban nemcsak az immanenciában kezdődik, de benne is marad, sőt, az immanencia korlátai közé szorul még akkor is, ha olyan, a világ felé haladó mozdulatról van szó, ami a világ megragadására, manipulálására stb. irányul.

  Az előző részben rámutattam arra, hogy a nők jellemzően nem az egész testüket hozzák mozgásba, hanem a mozdulat csak egy testrészre összpontosul, míg a test többi része viszonylag mozdulatlan marad. Azaz csak egy testrész mozdul a feladat irányába, a többi immanenciában marad. Korábban arra is rámutattam, hogy a nők igen gyakran nem bíznak testük kapacitásában, amikor fizikai kapcsolatba kell lépniük tárgyakkal. Ennek eredményeként a nők sokszor teherként élik meg testüket, amelyet egyszerre kell vonszolniuk és noszogatniuk, valamint megvédeniük.

  2.) Merleau-Ponty a mozgásképességet a szándékosságban határozza meg;¹⁸ a világban nyíló lehetőségek a testi „képesség” módjától és korlátaitól függnek.¹⁹  A női létező azonban nem lép testi kapcsolatba a lehetőségekkel a környezet irányában tanúsított viselkedésének egyértelmű és tudatos igenlésével. Például, mint ahogy már korábban is említettem, a nők igen hajlamosak arra, hogy egy feladatról – mely egyébként viszonylag könnyedén teljesítenek, ha egyszer megpróbálják – még annak megkezdése előtt kijelentsék, hogy az meghaladja kapacitásaikat. A női test jellemzően nem használja ki teljes kapacitását, sem a tényleges méretéből és erejéből származó lehetőségeit, sem a rendelkezésre álló valódi készségeit és koordinációját. A női létező korlátozott szándékosság, amelyben „képesség”‑ének tudatában törekszik a kitűzött cél elérésére, míg a magára erőszakolt „nem‑képesség” visszatartja testének teljes elkötelezettségét a cél iránt.²⁰

  A gátlásoktól mentes szándékosság kivetíti a kitűzött célt és összehangolja a test mozdulatait a cél elérésére törekvő folytonos irányítottsággal, ami megszervezi és egységesíti a test cselekedetét. A test kapacitása és mozdulata strukturálja környezetét, majd mozdulatok és cselekedetek értelmes lehetőségeit vetíti ki, ami cserébe a test mozgását sürgeti annak végrehajtására: „Megérteni annyi, mint megélni az összhangot aközött, amit el akarunk érni, és aközött, ami adott, az intenció és a végrehajtás között.”²¹ A női mozgás gyakran megbontja a cél és a végrehajtás között fennálló, egymásra hatással levő kapcsolatot. Azon mozdulatok esetében, amelyek megfelelő végrehajtásához szükséges az, hogy valamilyen határozott cél érdekében a teljes test összehangolt és irányított legyen, a nők rendszerint épp ellentétesen mozognak. A testük kivetíti a kitűzött célt, de ugyanakkor merevvé válnak, ha a feladatot végre is kell hajtani. Bármilyen testgyakorlatról is van szó, a női test a kitűzött cél elérésére törekszik, bár legtöbbször nem könnyedén és azonnal, hanem inkább körülményesen, a próbálkozás és az újrairányításból származó felesleges mozdulatok kíséretében, ami a női bizonytalanság rendszeres velejárója.

  Minden megélt test számára a világ lehetőségek rendszere, ami kölcsönhatásban áll a test szándékaival.²² Ezen felül minden megélt test számára a világ tele van korlátokkal és ellenállásokkal, ami kölcsönhatásban áll a test saját korlátaival és frusztrációival. Tehát minden testi létező számára a „nem-képesség” határt szab a „képesség”-nek. Viszont, ha a női testi létező szándékossága korlátozott, akkor a szándékaival kölcsönhatásban álló lehetőségek ugyanazok, mint a bizonytalanságával kölcsönhatásban álló frusztrációk. Azzal, hogy elfojtja vagy visszatartja a mozgásra képes energiáit, a női testi létező sok esetben ugyanarra a célra egyszerre vetíti elő „képesség”-ét és „nem-képesség”-ét. Ha a nő korlátolt szándékossággal lát neki egy feladatnak, kivetíti a feladat lehetőségeit – azaz saját „képesség”-ét –, de úgy, mintha azok csak „valaki más” lehetőségei lennének, és nem sajátjai – így vetíti ki saját „nem‑képesség”ét.

  3.) Merleau-Ponty a testnek tulajdonítja azt az egyesítő és szintetizáló funkciót, amelyet Kant a transzcendentális szubjektivitásban helyez el. A mozgás célját kivetítve a test egységesíti környezetét, és maga is egyesül vele; a kivetített lehetőségek vektorain keresztül kapcsolatba állítja a tárgyakat egymással és önmagával. A test mozdulata és orientációja a körülötte lévő teret a saját létezésének folytonos kiterjesztésévé szervezi.²³ Ugyanabban az aktusban a test szintetizálja környezetét, valamint önmagát is. A test szintézise azonnali és elsőrendű. „[N]em egyesével illesztem össze testem részeit, hanem ez a fordítás és ez az összeillesztés egyszer s mindenkora megtörtént bennem: magának a testemnek a részei.”²⁴

  A női testi létező harmadik modalitása szerint a test nem folytonos egységben áll önmagával és környezetével. Korábban már rámutattam, hogy számos mozdulat esetén, amelyek, ahhoz, hogy megfelelően hajtsák őket végre, az egész test aktív elkötelezettségét és koordinációját igénylik, a nők hajlamosak a mozdulatot csak egy testrészre fókuszálni, a test többi részét pedig viszonylag mozdulatlanul hagyni. Az ilyen mozdulat nem folytonos önmagával. Az a testrész, amelyik a cél felé transzcendál, viszonylag elszakad a mozdulatlan testrészektől. Az irányítás nélküli és felesleges mozdulat, ami gyakorta a nők a feladathoz fűződő viszonyának megnyilvánulása, testi egységének hiányáról is árulkodik. Ennek a nem folytonos egységnek az oka maga a korlátozott szándékosság, amely által a női mozgás megbontja a cél és a végrehajtás, a világban lévő lehetőség és a testi kapacitás kapcsolatát.

  Merleau-Ponty szerint ahhoz, hogy a test mint transzcendens jelenlévő a világban, mint szándékainak azonnali végrehajtója létezzen, nem létezhet objektumként.²⁵ Mint szubjektum, a test nem csak magára, hanem a világ lehetőségeire is hivatkozik. „Ahhoz, hogy testünket egy tárgy felé tudjuk mozdítani, először is az kell, hogy a tárgy létezzen a számára, tehát az, hogy testünk ne a »magábanvaló« régiójához tartozzon.²⁶ A női testi létező három ellentmondásos modalitásának – a kettős értelmű transzcendencia, a korlátozott szándékosság és a nem folytonos egység – mindegyike abból ered, hogy a női létező számára a test gyakran egyszerre önmagának szubjektuma és objektuma, ráadásul ugyanarra az aktusra vonatkozóan. A női testi létező rendszerint nem a világban való puszta jelenlét, mert önmagára és a világban lévő lehetőségekre is vonatkozik.²⁷

  Az előző rész számos megfigyelése például szolgál erre az önvonatkoztatásra. Megfigyelhető, például, hogy a nők a feléjük közeledő tárgy mozgását hajlamosak úgy érzékelni, mintha az el akarná találni őket. Azt is leírtam, hogy a nőkben lappang a sérüléstől való félelem, mely néha tudatosul, és így szintén mozgásunk részévé válik. Tehát a női testi létező önmagára vonatkozó abban az értelemben, hogy a nő önmagát a mozgás objektumának, és nem kezdeményezőjének tekinti. A női testi létező abban is önmagára vonatkozó, hogy a nők bizonytalanok testük kapacitásait illetően, és úgy érzik, mozdulataik nincsenek teljes mértékben irányításuk alatt. Ebből következően tehát meg kell osztania figyelmét a végrehajtandó feladat és teste között, amelyet úgy kell rábírni és manipulálni a feladat végrehajtására. Végezetül a női testi létező abban is önmagára vonatkozó, hogy a női szubjektum úgy tekint mozgására, mint amit mások is figyelnek. A negyedik részben majd bővebben beszélek annak az alapvető ténynek a jelentőségéről, hogy a női társadalmi létező valójában más tekintetének a tárgya, ami nagyban hozzájárul a női test önmagára vonatkozó természetéhez.

  Összefoglalva tehát a női testi létező modalitásai abból erednek, hogy a női létező a testét puszta tárgyként éli meg – törékeny tárgyként, amit irányítása alá kell vonni és rábírni a mozgásra; egy tárgyként, ami megfigyeltként és befolyásoltként létezik. Természetesen minden megélt test anyagi dologként is éppúgy létezik, mint transzcendáló szubjektumként. A női testi létező azonban a testet gyakran úgy éli meg, mint egy önmagán kívüli tárgyat, mint bármilyen más tárgyat a világon. Ennek következtében a nők tárgyként élik meg testüket, megragadnak az immanenciában, gátlásosak lesznek, és távolságot tartanak saját, transzcendáló mozgást végző testüktől, valamint a világ lehetőségeivel való elköteleződéstől.

III

  Merleau-Ponty megkülönbözteti a megélt teret, azaz a fenomenális teret, és az objektív teret, a geometria és a tudomány uniformizált terét, melyben a dolgok egymáshoz való helyzete nem lényeges és felcserélhető. A fenomenális tér a mozgásképességből ered, a tér megélt kapcsolatai pedig a testmozgásból származó kapacitásból és a testmozgás által alkotott szándékos relációkból származik. „[A] test térbelisége nyilvánvalóan a cselekvésben teljesedik be és a saját mozgás elemzése révén ezt jobban megértjük.”²⁸ Ennek alapján, amennyiben léteznek a női testi viselkedésnek és mozgásképességnek sajátos modalitásai, akkor ebből következően kell, hogy a női térbeliségnek is legyenek sajátos modalitásai. A női létező a teret zárt vagy korlátózó térként éli meg, mivel kettős szerkezete van, valamint a nő önmagát a térben elhelyezve éli meg.

  1.) Erik Erikson néhány évvel ezelőtti híres kísérletében serdülőkorú fiúkat és lányokat kért meg arra, hogy játékok segítségével hozzanak létre egy kitalált filmjelenetet. Erikson, miután megfigyelte, hogy a lányok általában beltéri díszletet hoztak létre, magas falakkal és kerítésekkel, míg a fiúk jellemzően kültéri jeleneteket alkottak, arra a következtetésre jutott, hogy a lányok a „belső teret” vagy zárt teret hangsúlyozták, míg a fiúk a „külső teret”, vagyis azt a térbeli orientációt, ami nyitott és kifelé irányuló. Erikson magyarázata pszichoanalitikus: a lányok a „belső térben” a méh és a vagina zárt terét vetítik ki, míg a fiúk „külső tere” a fallosz kivetülése.²⁹ Ezt a magyarázatot én egyáltalán nem tartom meggyőzőnek. Amennyiben a lányok zárt, a fiúk pedig nyílt és kifelé irányuló teret vetítettek ki, sokkal valószínűbb magyarázat az, ha ezt úgy tekintjük, mint annak a reflexióját, ahogy a két nem tagjai megélik és mozgatják testüket a térben.

  Az első részben megemlítettem, hogy a nők teste nem igazán nyitott mindennapi mozdulataikban, úgy ülnek, állnak és sétálnak, hogy végtagjaikat összezárják, vagy azokkal védik testüket. Arra is rámutattam, hogy a nők általában nem nyúlnak ki, nyújtóznak ki, hajolnak, dőlnek vagy lépnek testi kapacitásuk teljes kihasználásával, még akkor sem, ha ezáltal jobban végre tudnának hajtani egy feladatot vagy mozdulatot. Tehát a női test számára a ténylegesen elérhető tér legtöbbször jóval nagyobb, mint amiben valójában él és mozog. A női létező mintha egy egzisztenciális falat húzna önmaga és az őt körülvevő tér köré oly módon, hogy a hozzá tartozó tér, amelyben megragadhatja és manipulálhatja a világot, erősen lehatárolt, az azon túli teret pedig nem használhatja fel mozgásához.³⁰ A női megélt tér behatároltságára további példát szolgáltat a sport világa: amint már korábban említettem, a nők általában nem mozdulnak a mozgó labda felé, hogy elébe menjenek, hanem egy helyben várnak, és csak akkor reagálnak a labda mozgására, amikor az már beért az ő terükbe. A női mozgást igen sokszor jellemző félénkség, mozdulatlanság és bizonytalanság tehát a női „képesség” behatárolt terének kivetülése.

  2.) Merleau-Ponty arról is ír, hogy a transzcendáló véghezvitel testi egysége azonnali kapcsolatot alakít ki a test és az azt körülvevő tér között. „A mozgás minden egyes pillanata magába burkolja annak teljes kiterjedését, különösen az első pillanat, azáltal, hogy aktív és kezdeményező, megalapítja egy itt és egy ott kapcsolatát.”³¹ A női létezőben azonban a zárt tér kivetülése megbontja az „itt” és az „ott” közötti folytonosságot. A női létezőben kettős térbeliségről beszélhetünk, mivel az „itt” tere elkülönül az „ott” terétől. Az „ott” tere, ami nem áll kapcsolatban testem lehetőségeivel, és az „itt” zárt tere – melyet megtöltök testem lehetőségeivel – közötti megkülönböztetés annak a megszakítottságnak a megnyilatkozása, amely a cél és a végrehajtáshoz szükséges kapacitás között áll fenn, és amelyet én a női mozgásképesség korlátozott szándékosságát jellemző próbálkozások és bizonytalanság jelentéseként fogalmaztam meg. Az „ott” tere egy olyan tér, amelyben a női létező úgy vetíti ki a lehetőségeket, hogy megérti, „valaki” mozoghat ott, de ő nem. Következésképpen az „ott” tere ugyanúgy létezik a nő számára is, csak éppen megszemlélni tudja, de nem mozog benne.

  3.) A női térbeliség harmadik modalitása abban áll, hogy a női létező magát a térben elhelyezve érzékeli. Merleau-Ponty számára a test az eredendő szubjektum, amely a teret alkotja; a test nélkül nincsen tér.³² A térbeli viszonyok eredőjeként és szubjektumaként a test pozíciója nem egyenrangú és nem felcserélhető más tárgyak pozíciójával.³³ A megélt test nem egy tárgy, nem lehet azt mondani, hogy úgy létezik a térben, mint ahogy a víz a pohárban. „Az »itt« szó a testemre alkalmazva nem egy más helyzetekhez vagy külső koordinátákhoz viszonyított meghatározott helyzetet jelöl, hanem az első koordináták bevezetését, az aktív testnek egy tárgyban való lehorgonyzását, a testnek a feladataival szemben elfoglalt szituációját.”³⁴

  A női térbeliség annyiban ellentmondásos, hogy a női testi létező térben képzett és teret képző szubjektum. Feltéve, hogy a női létező transzcendensnek és szándékosnak éli meg testét, a női test tevékeny téralkotó, valamint eredő koordináta, ami egyesíti a tér területeit, és szándékai szerint vetíti ki a térbeli kapcsolatokat és pozíciókat. De amennyiben a női mozgásképességet az immanencia és a gátlás szorítja korlátok közé, úgy a nő a test terét is megalkotottként éli meg. Ez azt is jelenti, hogy a női testi létező önmagára vonatkozó, és így objektumként éli meg önmagát, azaz a női test a térben létezik. Az első részben leírtam, hogy a nők úgy reagálnak a mozgásokra, esetenként saját mozgásunkra, mintha egy idegen szándék mozgásának objektuma lennénk, ahelyett, hogy a mozgás szubjektumaként tekintenénk magunkra. Immanenciájának és gátlásának köszönhetően a női térbeli létező egy koordináta‑rendszerben van elhelyezve, aminek középpontja nem a nő saját szándékra vonatkozó kapacitása. Az a jelenség, hogy a női test legtöbbször részben mozdulatlan marad egy olyan feladat végrehajtása közben, ami a teljes test mozgását igényelné, rávilágít a női testi létező helyhez kötöttségére. Hasonlóképpen világít rá erre a megállapításra az is, ahogy a nők hajlamosak megvárni, míg egy tárgy közvetlen testi mezőjébe ér, mintsem elmozduljanak a tárgy irányába.

  Merleau-Ponty nagy figyelmet szentel annak az alátámasztására, hogy a megélt test különféle érzékei és tevékenységei szintetikus kapcsolatban állnak, azaz mindegyik kölcsönös hatással van a másikra. Különösen a vizuális érzékelés és a mozgásképesség áll megfordítható kapcsolatban: például az egyik működésében bekövetkező károsodás a másik működésében is károsodást okoz.³⁵ Ha elfogadjuk a vizuális érzékelés és a mozgásképesség megfordíthatóságát, akkor a női mozgásképesség eddigiekben ismertetett modalitásai és a belőlük származó térbeliség arra enged következtetni, hogy a vizuális térnek is megvannak a saját modalitásai.

  Számos pszichológiai tanulmány mutatott már rá a térbeli érzékelés nemek közötti különbségére. A leggyakrabban tárgyalt eredmény a nők „térfüggősége”. A férfiak könnyebben emelnek ki egy tárgyat térbeli környezetéből, valamint a térbeli kapcsolatokat is folytonosnak és felcserélhetőnek tekintik, míg a nők inkább úgy tekintenek a formákra, mint a környezetükbe beágyazott és környezetük által rögzített tárgyakra.³⁶ A női mozgásképesség és térbeliség eddigi ismertetése elméleti hátteret biztosít e megállapítások értelmezéséhez. Ha a női testi térbeliség során a nő helyhez kötöttnek és körülzártnak tapasztalja magát, a visszafordíthatóság feltételéből következően a női létező számára a vizuális térnek is megvannak a maga mozdulatlan és kötött határai. A vizuális térben az objektumok, a test szándékaihoz és kivetített kapacitásaihoz hasonlóan, nem egy folytonos rendszert alkotnak, amelyben kapcsolataik potenciálisan megváltoztathatóak és felcserélhetőek; ehelyett az objektumoknak megvan saját, immanenciájukban rögzített helyük.

IV

  A női testi viselkedés, mozgásképesség és térbeliség eddig ismertetett modalitásai, véleményem szerint, egy bizonyos fokig korunk társadalmának minden egyes női létezőjére igazak. Ezek forrása azonban nem anatómiai, nem is fiziológiai, pláne nem egyfajta rejtélyes feminin esszencia. A modalitások forrása a nők sajátos szituációja, melyet korunk társadalmának szexista elnyomása alakított ki.

  A szexista társadalomban élő nő testileg hátrányos helyzetben él. Amennyiben abban a szerepben éljük végig létezésünket, amelyet a patriarchális kultúra kijelöl számunkra, akkor valóban gátlásosak, körülzártak, meghatározott hellyel bírók és tárgyiasítottak leszünk. Megélt testünk nem nyitott és nem határozott transzcendenciájában, mellyel mesterei lehetnénk a hozzánk tartozó világnak, a világnak, amelyet szándékaink és kivetítéseink alkotnak. Természetesen korunk társadalmában vannak olyan nők, akikre a fenti leírás részben vagy egyáltalán nem vonatkozik. Hogy a modalitások közül melyik nem jelentkezik vagy határoz meg – negatív értelemben – egy adott női létezőt, az attól függ, melyiket sikerült szerencsésen vagy véletlenül elkerülnie, vagy, és ez a gyakoribb eset, melyiken kellett felülkerekednie.

  A női testi létező modalitásainak egyik forrása annyira nyilvánvaló, hogy nem is kívánok sokat beszélni róla. Legtöbbször a lányoknak és a nőknek nincs lehetőségük arra, hogy, a fiúkhoz hasonlóan szabad és nyitott kapcsolatba kerüljenek a világgal, és így kihasználják teljes testi kapacitásukat. Ehhez járul az is hozzá, hogy a lányokat nem is szorgalmazzák annyira, hogy valamilyen különleges testi adottságra tegyenek szert.³⁷ A lányok játékai a fiúk játékaihoz képest általában nem igényelnek nagy mozgást, és zárt térbe helyezik őket. Az iskolában és szabadidejükben a lányokat nem buzdítják, hogy sportoljanak, hogy testük irányított mozgásával világosan megfogalmazott célt érjenek el. A lányok továbbá kevesebbet barkácsolnak, így nem fejlődnek térbeli képességeik. Végezetül pedig a lányoktól nem várják el, hogy olyan feladatot végezzenek el, ami testi erőt és erőfeszítést kíván meg, míg a fiúkat, ahogy egyre nagyobbak lesznek, egyre többször kérik fel hasonló feladatra.³⁸

  Azonban a női testi létező modalitásai nem pusztán negatívak, így a gyakorlás hiánya nem kizárólagos oka azoknak, bár kétségtelenül fontos tényező. A női testi viselkedésnek és mozgásnak van egy sajátos pozitív formája is, melyet akkor sajátít el, amikor egy kislány megérti, hogy ő egy lány. A fiatal lányok megtanulják a női testi viselkedés apró fortélyait – hogyan kell lányosan sétálni, lányosan oldalra dönteni a fejet, lányosan ülni és állni, lányosan gesztikulálni és sorolhatnám. A lányok megtanulják korlátozni mozdulataikat. Megtanulják, hogy óvatosak legyenek, hogy ne sérüljenek meg, ne koszolják össze magukat, ne szakítsák el ruhájukat, hogy azok a dolgok, amikre vágyakoznak, veszélyesek lehetnek a számukra. Így alakul ki a bennük egyfajta testi félénkség, ami, ahogy idősebbek lesznek, egyre erősebbé válik. Azáltal, hogy elfogadják, hogy lányok, törékeny létezőként tekintenek magukra. A tanulmányok arra is rámutatnak, hogy már a kisgyerekek is elfogadják azt, hogy a lányok könnyebben megsérülnek, valamint, hogy a lányoknak az otthonukhoz közel kell maradniuk,³⁹ míg a fiúk vándorolhatnak és felfedezhetik a világot.⁴⁰ A kislány minél inkább elfogadja női státuszát, annál törékenyebbnek és mozdulatlanabbnak látja magát, és annál tevékenyebben vesz részt teste gátlásainak kialakításában. Nagyjából tizenhárom éves lehettem, amikor órákig gyakoroltam a „feminin” járást, amely merev és zárkózott volt, és amelyhez ringatnom kellett a testem.

  Azon tanulmányok, melyek a térbeli észlelés, a térbeli problémamegoldás és a motoros képességek nemek közötti különbségeit vizsgálták, azt is kimutatták, hogy ezek a különbségek a kor előrehaladtával nőttek. A nagyon fiatal gyerekek gyakorlatilag semmilyen különbséget nem mutattak a motoros képességek, mozgás, térbeli érzékelés stb. terén; a különbségek az iskolaévek kezdetén jelentkeztek, és a kamaszkor alatt egyre jellemzőbbé váltak. Amennyiben ezek a megállapítások helytállóak, akkor alátámasztják azt a következtetést, hogy a női testi viselkedés, mozgásképesség és térbeliség modalitásai abban a folyamatban mutatkoznak meg, ahogy a nők lányként nőnek fel.⁴¹

  Van azonban a női testi létező modalitásainak egy további forrása, amely talán még nagyobb jelentőségű, mint az előzőek. Az előző részben már megállapítottam, hogy a modalitások forrása az, hogy a nő egyszerre objektumként és szubjektumként éli meg testét. Ennek az oka az, hogy a patriarchális társadalom a nőt tárgyként, egyszerű testként definiálja, valamint egy szexista társadalomban is a nőkre sok esetben csak tárgyként, puszta testként tekintenek. A női lét szituációjának elengedhetetlen eleme az, hogy megélje annak az örökké fennálló lehetőségét, hogy valaki pusztán testként tekint rá, olyan alakra és húsra, ami valamely más szubjektum szándékainak és manipulációinak lehetséges objektumának mutatja magát, a cselekedet és a szándék aktív megnyilvánulása helyett.⁴² A tárgyiasult testi létező forrása az, ahogy mások néznek rá, de gyakran maga a nő is tárgyként értelmezi testét. Megvizsgálja a tükörben, azon aggódik, mások milyennek látják, kicicomázza, formába hozza, alakítja és feldíszíti.

  A tárgyiasult testi létező abból ered, hogy a nők tudatos női kapcsolatot tartanak fenn a saját testükkel; továbbá a testtől való eltávolodásból. Minthogy emberi lény, a nő transzcendencia és szubjektum, így nem élheti meg önmagát egy egyszerű testi objektumként. Ebből kifolyólag, amennyiben puszta testként éli meg magát, nem lehet önmagával egységben, hanem távolságot kell tartania a testétől, és folytonosság nélkül kell élnie testével. A tárgyiasító tekintet, ami „a helyén tartja” őt, szintén hozzájárul a térben elhelyezettség térbeli modalitásához, és legtöbbször ezért nem mozognak szabadon a nők, ezért zárják össze testük közelében végtagjaikat. A női test szabad, aktív, nyílt kiterjesztése és bátor kifelé- irányítottsága szinte provokálja a tárgyiasítást.

  A látottság fenyegetése azonban nem az egyedüli fenyegetése a tárgyiasításnak, amelyet a nő megél: a testterébe való behatolás fenyegetését is megéli. Ennek a térbeli és testi behatolásnak legvégsőbb formája a nemi erőszak fenyegetése. Ugyanakkor nap mint nap szembesülünk a testi behatolás lehetőségeinek sokkal finomabb formáival. Például az elfogadható, hogy egy nőt olyan módon és körülmények között érintsenek meg, ami egy férfi számára elfogadhatatlan lenne, és olyan személyek (értsd: férfiak) által érintsék meg őket, akiket ők nem érinthetnek meg.⁴³ A női térbeliség zárt modalitását, melyről korábban írtam, én részben úgy magyaráznám, mint védekezés a behatolás ellen. A nők igyekeznek egy egzisztenciális falat emelni maguk köré, és így megszakítani a folytonosságot az „odakint”‑tel, azért, hogy távol tartsa a többieket. A nő a teret zártként és behatároltként éli meg, részben legalább úgy, hogy maga köré vetít egy kis teret, amelyben szabad szubjektumként létezhet.

  Ez az esszé bevezető egy tanulmányhoz, amely a női tapasztalás és szituáció olyan aspektusait vizsgálja, amelynek eddig nem szenteltek elegendő figyelmet. Néhány olyan kérdéssel szeretném zárni írásomat, melyek további gondolkodást és kutatást igényelnek. Ebben az esszében olyan testgyakorlatokra és testorientációkra összpontosítottam, melyek a teljes test nagy mozdulatait igényelték. A női testi létezőt tovább lehet vizsgálni olyan tevékenységek mentén, melyek nem az egész test finom mozdulatait veszik igénybe. Ha a szituációba helyezett női testi érzékelésről kívánunk írni, meg kell vizsgálnunk, hogyan érzékeli magát a női test szexualitásában, valamint olyan nem célirányos cselekedetekben, mint például a tánc.  Az a kérdés is felmerül, hogy az itt leírtak mindenféle testgyakorlatra vonatkoznak-e. Vajon a feladat, különösen, ha az a feladat vagy mozdulat nemre jellemző, magában hatással van-e a női testi létező modalitásaira? Továbbá arra is választ kell találni, hogy elméletben milyen mértékben mutathatunk rá kapcsolatokra a női testi létező modalitásai, valamint a női létezés és tapasztalás egyéb aspektusai között. Meglátásom szerint, például, a nőknél kognitív vagy vezetői képességekben való bizonytalanság részben visszavezethető a test kapacitásában való eredendő kételkedésre. Mindazonáltal egyik kérdést sem lehet a megfelelő módon megvizsgálni irányított megfigyelés és adatgyűjtés nélkül, amit, ahogy esszém is rámutat, még nagy számban kell elvégezni.

Beke Zsolt fordítása.

1. Az esszét először a Mid-West Division of the Society for Women in Philosophy (SWIP) egyik gyűlésén mutattam be 1977. októberében. Az esszé későbbi változatait előadtam az – SWIP szervezésében létrejött – Amerikai Filozófia Szövetség nyugati részlegének gyűlésén 1978. áprilisában, majd a Merleau-Ponty Circle harmadik éves gyűlésén a Duquesne Egyetemen, 1978. szeptemberében. A viták során sokan járultak hozzá kielégítő és hasznos hozzászólással. Különösen hálás vagyok Sandra Bartky, Claudia Card, Margaret Simmons, J. Davidson és William McBride professzoroknak megjegyzéseikért és javaslataikért. Az esszét a Chicagói Egyetem National Endowment for the Humanities Fellowship in Residence for College Teachers programban való részvételem során fejeztem be. (Az eredeti szöveg megjelent: Iris Marion Young: On Female Body Experience. „Throwing Like a Girl” and Other Essays. Oxford University Press, 2005, 27-45. o.)
2. Erwin W. Straus: „The Upright Posture”. In: Phenomenological Philosophy. Basic Books, New York, 1996. 137-165. o. (Saját fordítás.)
3. Más tanulmányok is hasonló következtésekre jutottak, pl.: Lolas E. Kalverson, Mary Ann Robertson, M. Joanne Safrit & Thomas W. Roberts: „Effect of Guided Practice on Overhand Throw Ball Velocities of Kindergarten Children” In: Research Quaterly. American Alliance for Health, Physical Education and Recreation (48.) 1977.  május, 311-318. o. A tanulmány rámutatott, hogy a fiúk dobásai nagyobb  sebességet érnek el, mint a lányoké. F. J. J. Buytendijk: Woman: A Contemporary View. Newman Press, New York, 1968. c. művében ugyanakkor nem győzi hangsúlyozni, mint ahogy én is teszem ebben az esszében, hogy nem a tényleges fizikai jelenség vizsgálata a fontos, hanem az, ahogy mindkét nem kifejezi mozdulataiban a világon‑létet.
4. Straus, 157. p.
5. Straus, 158. p.
6. Simone de Beauvoir: A második nem. Ford.: Görög Lívia és Somló Vera. Budapest: Gondolat, 1969. 195. p. Lásd még: Buytendijk, 17-176. p.
7. Beauvoir: A második nem, 1. fejezet, „Biológiai tanulmányok”.
8. Shulasmith Firestone állítása szerint Beauvoir szövege szolgáltatta az alapot az ő dolgozatához, miszerint a női elnyomás eredete a természetben keresendő, így annak legyőzése magának a természetnek a legyőzését kívánja meg. Ld.: The Dialectic of Sex. (New York: Bantam Books, 1970). Beauvoir azt válaszolta, hogy Firestone bűnös abban, hogy deszitualizálta a nők szituációját azzal, hogy a természetet magát kiindulópontnak tekintette. Azonban az, hogy Firestone a munkájához Beauvoirban talált ihletet, azt mutatja, hogy Beauvoir talán nem tért el annyira a „természetes” okoktól, mint az szükséges lenne.
9. Miközben a „női létező dinamizmus”-áról ír, Buytendijk pontosan a céltalan mozdulatokkal foglalkozik. Állítása szerinte ezekben a kifejező mozdulatokban – pl. a sétálás kedvéért űzött sétálás –, és nem a valamiféle cél érdekében végzett mozgásban mutatkozik meg a női és férfi létező tiszta képe (Woman: A Contemporary View, 278-279. p.). Ez a fajta megközelítés azonban szembemegy azzal az alapvető egzisztencialista feltételezéssel, hogy a világon-lét tervek és célok kivetítéséből áll, ami meghatározza az egyén szituációját. Bár biztosan érdekes dolgokat tudhatunk meg a nem célirányos női mozgás vizsgálata során, tudva azt, hogy a feladatok végrehajtása az emberi létező alapköve, ez akkor lehet megfelelő kiindulópont, ha csak a női mozgásképességet vizsgáljuk. Ahogy az esszém végén is megállapítom majd, a női létező teljes fenomenológiájának vizsgálatakor tényleg számításba kell venni a nem célirányos mozgást is.
10. A fenti definíció továbbá azt sem zárja ki, hogy egy bizonyos fokig férfiak is lehessenek femininek.
11. A pontosság e fokán meg kell említeni a maszkulin mozgásképesség sajátságos modalitásait is, mivel létezik egy, többé-kevésbé a férfiakra jellemző mozgásstílus. Ezzel a témával azonban ebben az esszében nem foglalkozom.
12. Bővebben Beauvoir A második nem c. könyvének 21. fejezetében („A nő helyzete és jelleme”)
13. Meg kell jegyezni azonban, hogy ez feltételezhetően csak a fejlett ipari társadalomban élő nőkre igaz, ahol a polgári nő képe az egész társadalom női képére hatással van. Például azokra a társadalmakra, ahol a legtöbben, beleértve a nőket is, nehéz fizikai munkát végeznek, ez nem vonatkozik, ahogy ez az egyedi megfigyelés így a mi társadalmi berendezkedésünkben lévő azon a nőkre sem érvényes, akik nehéz fizikai munkát végeznek.
14. Bővebben: A. M. Gross: „Estimated versus Actual Physical Strength in Three Ethnic Groups.” In: Child Development. 39, 1968, 283-290. pp. Egy kísérlet során fiúkat és lányokat kérdeztek meg különböző korosztályokból, és a legkisebbek kivételével a lányok rendre rosszabbul értékelték magukat erejüket illetően, mint a fiúk; a lányok minél idősebbek, saját erejük megítélése tovább romlik.
15. Bővebben: Marguerite A. Cifron és Hope M. Smith: „Comparison of Expressed Self-Concept of Highly Skilled Males and Females Concerning Motor Performance.” In: Perceptual and Motor Skills. 16, 1963, 199-201. pp. A nők következetesen alulértékelték teljesítményüket például a futást vagy az ugrást illetően, ráadásul gyakrabban, mint a férfiak.
16. Maurice Merleau-Ponty: Az észlelés fenomenológiája. Ford.: Sajó Sándor. Budapest: L’Harmattan Kiadó – Magyar Fenomenológiai Egyesület, 2012.
17. Merleau-Ponty, 141., 170-171. pp.
18. Merleau-Ponty, 132-135. pp.
19. Merleau-Ponty, 161., 175. pp.
20. Seymour Fisher a testképben megjelenő nemek közötti különbségek különféle aspektusairól szóló műveinek jelentős része szemléletesen egybevág az itt kifejtett fenomenológiai leírással. Ennek ellenére nehéz következtetéseivel alátámasztani a fenomenológiai fejtegetést, mert Fischer okfejtésének van egy spekulatív benyomása. Mindazonáltal hivatkozni fogok néhány megállapítására, természetesen szem előtt tartva ezt a megkötést. Fisher egyik megállapítása szerint a nők sokkal inkább szoronganak a lábuk miatt, mint a férfiak; ennek igazolására néhány hasonló következtetésre jutott tanulmányt idéz. Fisher ezt a szorongást magával a mozgásképesség miatti szorongással magyarázza, mert a testfelfogásban és a testképben a lábak állnak összefüggésben a mozgásképességgel. Lásd: Fisher: Body Experience in Fantasy and Behaviour, New York: Appleton-Century Crofts, 1970, 537. p. Amennyiben Fisher megállapítása és magyarázata helytálló, akkor ez egybevágni látszik azzal a mozgás iránt tanúsított gátlással és félénkséggel, amelyet én a női test viselkedésének tulajdonítok.
21. Merleau-Ponty, 168. p. (lásd még: 123-124., 156. pp.)
22. Merleau-Ponty, 155. p.
23. Merleau-Ponty, 167. p.
24. Merleau-Ponty, 173. p.
25. Merleau-Ponty, 146. p.
26. Merleau-Ponty, 163. p.
27. Fisher azt találja a legmeglepőbbnek a férfiak és a nők testképének vizsgálatában, hogy a nőknél nagyobb fokú az általa „testhangsúly”-ként megnevezett testtudatosság és testre irányuló figyelem. Számos tanulmányt idéz, amelyek hasonló eredményre jutottak. Fisher erre azt a magyarázatot adja, hogy a nőket arra nevelik, hogy figyeljenek oda testükre, hogy csinosítsák ki és öltöztessék fel, és, hogy azon izguljon, mások milyennek látják. Lásd: Fisher: Body Experience in Fantasy and Behaviour, 524-525. pp.; Fisher: „Sex Differences in Body Perception”. Psychological Monographs. 78, 1964, 14. szám.
28. Merleau-Ponty, 124. p., (vő., 172-173., 274. pp)
29. Erik H. Erikson: „Inner and Outer Space: Reflections on Womanhood.” Daedelus. 3, 1964, 582-606. pp. Erikson magyarázata szexista. Miután, véleménye szerint, felfedezte azt a sajátságos jelentést, miszerint a „belső tér” – melyet ő testen belüli térként értelmez – a lányokra jellemző, eszmefuttatásában rátér a méhben és a potenciális anyában megjelenő női „természet”-re, amit a nőnek össze kell egyeztetnie minden más tevékenységével.
30. Fisher egy másik megállapítása az, hogy a nők sokkal tisztábban érzékelik testi határaikat, mint a férfiak. Ezen felül sokkal tisztábban el tudják határolni magukat térbeli környezetüktől is. Lásd: Fisher: Body Experience in Fantasy and Behaviour, 528. p.
31. Merleau-Ponty, 164. p.
32. Merleau-Ponty, 124., 166. pp.
33. Merleau-Ponty, 167., 271-273. pp.
34. Merleau-Ponty, 122. p.
35. Merleau-Ponty, 156-160. pp.
36. Megszámlálhatatlan tanulmány jutott erre a következtetésre. Lásd: Eleanor E. Maccoby és Carol N. Jacklin: The Psychology of Sex Differences. Paolo Alto, Kalifornia: Stanford University Press, 1974, 91-98. pp. Éveken keresztül arra használták a térbeli ügyességet vizsgáló kísérletek eredményeit, hogy megállapításokat vonjanak le a térfüggetlenségről általában, valamint ebből levezetve az általános „analitikus” képességről. Így arra jutottak, hogy a nők kevésbé analitikusak, mint a férfiak. Az utóbbi időben azonban ezeket az általánosításokat komolyan megkérdőjelezték. Lásd például Julai A. Sherman: „Problems of Sex Differences in Space Perception and Aspects of Intellectua Functioning.” In: Psychological Review. 74,. 1967, 290-99. pp. Sherman megjegyzi, hogy míg a térbeli feladatokat illetően a nők sokkal térfüggőbbek voltak, ám azon nem térbeli feladatokban, amelyek a térfüggetlenségek vizsgálták, a nők épp olyan jól teljesítettek, mint a férfiak.
37. Valamint a lányok nem találkoznak aktív lányok és nők példájával. Bővebben: Mary E. Duquin: „Differential Sex Role Socialization toward Amplitude Appropriation.” in: Research Quaterly. American Alliance for Health, Physical Education, and Recreation. 48, 1997, 188-192. pp. A kisgyerekek számra készített tankönyvek vizsgálatakor azt találták, hogy a gyermekek tizenháromszor gyakrabban találkoztak a könyvekben fokozottan aktív férfival, mint nővel, és háromszor gyakrabban viszonylag aktív férfival, mint nővel.
38. Sherman a „Problems of Sex Differences.” c. írásában azzal érvel, hogy a lányok és a fiúk különböző nevelése a barkácsolás, a felfedezés stb. terén az, ami a két nem térbeli képességeinek különbsége mögött rejtőzik.
39. Lásd L. Kolberg: „A Cognitive Developmental Analysis of Children’s Sex-Role Concepts and Attitudes.” In: The Developmental of Sex Differences, szerk: E. E. MAccoby. Palo Alto, Kalifornia: Stanford University Press, 1996, 101. p.
40. Loner J. Weitzman: „Sex Role Socialization.” In: Woman: A Feminist Perspective, szerk: Jo Freeman. Palo Alto, Kalifornia: Mayfield Publsihing Co., 1975, 11-112. pp.
41. Maccoby és Jacklin: The Psychology of Sex Differences, 93-94. pp.
42. Az, ahogy a nők tárgyiasulnak a Másik tekintete által, nem ugyanaz a jelenség, mint amikor a Másik által tárgyiasul; ez utóbbi az öntudat feltétele Sartre-nál. Bővebben: A lét és a semmi. Ford.: Seregi Tamás. Budapest (Szeged): L’Harmattan, 2006, 3. rész. Miközben az alapvető ontológiai kategória, miszerint másokért vagyunk, önmagában tárgyiasul, a nőket érintő tárgyiasulás egy egyszerű tárgyiasulás. A szexuális tárgyiasulás sajátos dinamikájáról bővebben: Sandra Bartky: „Psychological Oppression.” In.: Philosophy and Women, szerk: Sharon Bishop és Marjories Weinzeig. Belmont, Kalifornia: Wadsworth Publishing Co., 1979, 33-41. pp.
43. Lásd Nancy Henley és Jo Freeman: „The Sexual Politics of Interpersonal Behaviour.” In: Freeman: Woman: A Feminist Perspective, 391-401