loader image

Lawrence Alloway: A művészetek és a tömegmédia

Az Architectural Design tavaly decemberi számában lezajlott egy vita „egy problémáról, amellyel az építésznek manapság szembesülnie kell: demokrácia hatalmas méretekben – tömegtársadalom, tömeglakások, a tömegek mobilitása”. Nem csak az építész van ebben a helyzetben; mindenkinek szembe kell néznie ezzel az ezerfejű szörnyeteggel, aki alkotóként az embereknek dolgozik. Van elég feje a szörnynek, jut mindenkinek.

1800 előtt Európa lakossága körülbelül 180 millió volt. Ez a szám 1900-ra 460 millióra emelkedett. Az ipari forradalom és a nyomában járó népességnövekedés, mint tudjuk, teljesen megváltoztatta a világot. A művészetekben azonban a hagyományos eszmék továbbra is tartották magukat, gátolva ezzel a későbbi fejlődést. Ahogy Ortega y Gasset fogalmazott A tömegek lázadása című művében: „a tömegek manapság olyan funkciókat töltenek be a társadalmi életben, amelyekről mindeddig azt hittük, csak a kiváltságos kisebbségeknek vannak fenntartva.” Ennek köszönhetően az elitnek, amely hozzá volt szokva, hogy ő határozza meg az esztétikai értékeket, rá kellett döbbennie, hogy már nincs elég hatalma ahhoz, hogy a művészetek fölött minden tekintetben uralkodni tudjon. Már nem lehet a művészetekre olyan esztétikai kód alapján tekinteni, amely az elit kisebbségekhez tartozik, a maguk pásztori és arisztokratikus eszméivel, mivel a tömegművészet immár városias és demokratikus.

Nem tanácsos az irodalomkritikusnak science fiction-t adni a kezébe, nem tanácsos a színházi kritikust moziba küldeni, és nem tanácsos a zenekritikust Elvis Presley-ről kérdezni. Íme egy példa arra, mi történik azokkal a kritikusokkal, akik a tömegművészethez az elit kisebbségek előfeltevéseivel közelednek: John Wain, miután felsorolja néhány figyelemre méltó jellemzőjét P. C. Wren Beau Geste című kalandregényének, így folytatja: „Jónak tűnik. Valójában azonban – ahogy a gyakorlott olvasó már előre sejtheti – mégsem jó. Az ilyen témájú könyvek ritkán azok. Mert nincs bennük igazi élet, mivel gúzsba kötik őket a kalandos meseszövés örök konvenciói.” A gyakorlott olvasó tulajdonképpen az, aki észlelni képes az éppen olvasott könyv konvencióit. Mivel Wain kívülről tekint a műre, ezért csupán az örök konvenciókat képes észlelni benne; belülről tekintve azonban a kép már sokkal jobban fest, és belülről tekintve a konvenciók sem többek üres tartályoknál, amelyeket folyamatosan változó értékekkel és érdekességekkel töltünk meg.

A westernfilm például, amelyről gyakran azt mondják, hogy soha nem változik, csupán szertartásszerűen ismétlődik, a második világháború után nagyon is rugalmas műfajjá vált. Lett belőle pszichológiai western (bonyolult jellemek a pozitív és a negatív hősöknél egyaránt), antropológiai western (mely érzékeny az indiánok jogaira és szokásaira) és háborús western (Coltok és Winchesterek a mai fegyverkezési verseny megfelelőiként). A főhős is nagyon megváltozott: eltűnt a nagy gazdasági világválság tipikus hőse, aki feleségül vette a főnök lányát, és ezzel belépést nyert az úriemberek csodás, régimódi világába. Az úriember régi ideálja lejárt, és vele együtt az elegáns esti öltözék sem része többé a tipikus hős ruhatárának.

Ha meg akarjuk adni a tömegművészeteknek, ami járna nekik, hiszen végső soron a tömegművészet az ipari társadalom egyik legfigyelemreméltóbb és legjellegzetesebb vívmánya, akkor válaszolnunk illene néhány széles körben osztott kifogásra. A népszerű tömegművészettel szembeni ellenvetések jó összefoglalóját találhatjuk Clement Greenberg „Avantgárd és giccs” ( Partisan Review, 1939; Horizon, 1940) című tanulmányában, egy művészetkritikus, ráadásul jó művészetkritikus írásában, aki mégis azonnal tele lesz kóros előítéletekkel, mihelyst elhagyja a modern szépművészetek területét. Giccs alatt a következőket érti: „az egész népszerű kommersz irodalom és művészet, a színes mélynyomású borítókkal, az illusztrációkkal, a ponyvával, a képregénnyel, a Tin Pan Alley slágerrel, a mulatóhelyi tánccal, a hollywoodi filmmel stb.” Greenberg számára és persze annak a kisebbségnek a számára, amely nevében szót emel, mindezek a tevékenységek „egy Ersatz kultúrát képviselnek…, amely azoknak van szánva, akiknek nincs érzékük az igazi kultúrára. Az Ersatz kultúra ugyanis szívesen fogadja és táplálja is ezt az érzéketlenséget.” (saját kiemelésem) Greenberg ragaszkodik ahhoz, hogy „minden giccs akadémikus”, de valójában csak egy része az, mint például a Cecil B. De Mille típusú történelmi regények, amelyek a tizenkilencedik századi történelmi festészetre építenek. Valójában a tömegművészetek stílusukat, technikájukat és ikonográfiájukat tekintve is antiakadémikusak. Az aktualitás és a folyamatos változás nem akadémikus jellegű a szónak semmilyen hétköznapi értelmében, mivel az akadémikus szó egy olyan rendszerre utal, amely statikus, merev és önmagát változatlan formában igyekszik fenntartani. A tömegművészetek viszont érzékenyek életünk és társadalmi berendezkedésünk változóira, s ez lehetővé teszi számukra, hogy sokkal közvetlenebbül kövessék nyomon a változásokat, mint a szépművészetek, amelyek elmúlt korok értékeinek lerakatai.

Ipari civilizációnk tömegművészetei szorosan kötődnek a technológiai változásokhoz, amelyek nem szép lassan, hanem nagyon is hirtelen és ugrásszerűen zajlanak. A kommunikációban az elektronikus eszközök korszakának beköszönte nagy kihívást jelentett a mozi számára. A kis méretű TV-képernyőkre a filmkészítők a vetítővászon szélesítésével (CinemaScope) és térbe mélyítésével (Vista Vision) reagálnak. A hagyományos filmkritikusok mindegyike elutasította ezt az új formavilágot, a közönség viszont egy emberként elfogadta. A drámai technológiai váltások (amelyeket általában gazdasági kényszerek ösztönöztek) nemcsak a mozira jellemzőek, hanem a tömegművészetekre is. Színes TV, a színes nyomtatás fejlődése (különösen az amerikai magazinoknál), a paperback könyvek mind-mind részei a tömegkommunikációs csatornák állandó fejlődésének.

A tömegművészetek kommunikációs technikájának fontos tényezője a magas fokú redundancia. A TV játékok, a rádiós sorozatok, a szórakoztató műsorok egyre jobban hasonlítanak egymásra (bár a gyakorlott fogyasztó lényeges és jól látható különbségeket is lát közöttük). Bármikor bekapcsolódhatsz a filmekbe, de fel is állhatsz a fotelból, ehetsz egy jégkrémet, és vissza tudsz kapcsolódni a képernyőn zajló eseményekbe. A modern szórakoztatás repetitív és önmagába fonódó szerkezete két módon működik: 1. nem követel túl nagy figyelmet azoktól, akik szeretnek beszélgetni, csókolózni, magukat mutogatni; 2. a figyelmesebb nézőnek kielégíti az elmélyült részvétel iránti vágyát, amellyel a cselekmény apróbb nüanszai is felismerhetőek. A népszerű művészetben folytonos átmenet van a tények és a fantasztikum között. A fantasztikumot, hogy csak néhány példát említsünk, a filmsztárok személye, a parfüm reklámok, a szépség és a szörnyeteg helyzetek, a szörnyű halálesetek, a szexi nők képviselik. Ez az az aspektusa a népszerű művészetnek, amit a művészeti elit kisebbségek a legkönnyebben elfogadnak, mivel a nép eleven szubsztrátumát látják benne, valami primitívet. A fogalomnak hosszú története van egészen a tizennyolcadik századtól, közelebbről Herdertől kezdve, aki a nemzeti népművészetek mellett állt ki a nemzetközi klasszicizmussal szemben. Manapság azonban a tömegtermeléssel előállított népművészet már nemzetközi: Kim Novak, Galaxy Science Fiction, Mickey Spillane mindenhol elérhető Nyugaton, akárhová mész. Viszont a fantasztikum jól láthatóan aktualizálva van; a szexi modellt nemcsak az örök vágy teremti, hanem a korhoz kötött divat is. A tömegművészetek tehát a fogyasztót az aktuális stílusok között igazítja el, még ha tisztán és időtlenül tűnik is erotikusnak és fantasztikusnak. A tömegmédia folyamatosan leckét ad nekünk arról, hogyan igazodjunk másokhoz, tanácsokat ad, hogyan öltsünk magunkra előre adott szerepeket, hogyan használjuk az újfajta tárgyakat, hogyan változtassunk emberi kapcsolatainkon, mint azt David Riesman megállapította. Szép példája ennek a science fiction. A kibernetika, ez az 1956-ig sokak számára teljesen új kifejezés, volt az alapja az 1950-ben induló Astounding Science Fiction történeteinek. A science fiction segíti az egyre halmozódó technológiai tények befogadását egy olyan évszázadban, amikor – ahogy John W. Campbell, az Astounding kiadója fogalmaz – „az ember megtanul egy viselkedési mintát – és az öt év múlva már nem működik.” A népszerű művészet, a maga egészében, képzeletbeli képeket és történeteket kínál nekünk, amelyek segítségével kezelhetővé válnak számunkra a világban bekövetkező változások; a népszerű művészetek anyaga mindaz, ami kultúránkban folyamatosan változik.

A kritikusok gyakran panaszkodnak arról, hogy a tömegmédia milyen ellenséges az értelmiséggel szemben és mennyire hiányzik belőle a művészet iránti tisztelet, de – ahogy igyekeztem rámutatni – ez az érzés bizony kölcsönös. Miért kellene a tömegművészetnek a másik arcát is odatartania? Az értelmiségieket az a tény nyugtalanítja, hogy a tömegművészetek nagyon gyorsan terjednek; és már a csúcsokat is meghódítják. Például az építészetbe is betörnek. Edmund Burke Feldman írja az Arts and Architecture tavaly októberi számában: „az óvóhely építés, amit valaha a szükség hívott életre, mára iparággá vált, sőt – a maga rafinériáinak köszönhetően – népi művészetté.” Mindez, ahogy Feldman rámutat, „az ízlés demokratizálódásának és a szellemi vívmányokról való tudás terjedésének köszönhető, illetve annak, hogy immár nem a kevesek, hanem a tömeg határozza meg, milyen a helyes viselkedés és erkölcsi magatartás.” A nyugati part lakóház építészete egyszerre vált egy életmód szimbólumává és a letisztult és egyszerű építészeti stílus egyik példájává; és ez nem az építészek tevékenységének köszönhető, hanem annak, hogy a stílusos lakásbelső a szabadidő és a jó élet kifejezőjévé vált, főleg a nőknek és a fiatal házasoknak szóló népszerű magazinokban.

A kultúra mibenléte folyamatosan változik a nagyközönség nyomására, amelyik már egyáltalán nem új jövevény, hanem nagyon is tapasztalt fogyasztó a művészetek területén. Ezért már nem elég úgy definiálnunk a kultúrát, mint amit egy kisebbség őriz meg a kevesek és a jövő számára (még ha az utóbbi nagyon értékes és ugyanolyan értékes is, mint egykoron). Kultúránk túllépett a szépművészetek határain, ahova a Reneszánsz művészetelméletei szorították be, és ma egyre inkább az emberi tevékenységek teljes körét felöleli. Ha így határozzuk meg a kultúrát, akkor a tömegtermeléssel előállított művészetek elutasítása nem a kultúra védelmezése, hanem egy ellene indított támadás. Az akadémikus művészet új szerepe a láng őrzése; a szépművészetek új szerepe pedig az, hogy az egyik lehetséges kommunikációs forma legyenek egy egyre szélesedő területen, amelyik immár a tömegművészeteket is magában foglalja.

Eredetileg megjelent az Architectural Design 1958/ februári számában, a következő címmel: „The Arts and the Mass Media”

Fordította: Seregi Tamás

További olvasnivalók