Karl Rosenkranz egyik leginnovatívabb művét 1853-ban írta meg, amely megkerülhetetlen vonatkozási pontként szolgált és szolgál számos esztétikatörténeti és művészetelméleti vizsgálódás számára, melyek közt megtalálhatók mind a szélesebb olvasóközönségnek, mind a szakmai-tudományos közegnek szánt írások. Míg Rosenkranz könyve német nyelvterületen több kiadást is megélt, más nyelvekre történő fordításai várattak magukra: románul 1984-ben, olaszul 1994-ben, franciául 2004-ben, a japán fordítás 2007-ben, a spanyol és az angol kiadás pedig 2015-ben jelent meg.
A mű előszavában Karl Rosenkranz pozícionálja magát a korabeli tudományosság és ezen belül is az esztétika összefüggésében, és annak a meggyőződésének ad hangot, hogy a 18. században gyökerező és a 19. század első felét is meghatározó esztétika indokolatlanul hagyta figyelmen kívül, illetve félreértelmezte a rút kategóriáját. Feladatának azt tekinti, hogy elméleti fejtegetéseiben és számtalan példa segítségével rámutasson, miért tekintendő a szép a rút pozitív előfeltételének, és miként értelmezhető a komikus (vagy a karikatúra) a szép rúton keresztül történő közvetítéseként. A bevezető fejezet az abszolútként értett szép és a relatívként meghatározott rút viszonyrendszerét vizsgálja nemcsak elmélettörténeti, hanem általános tudomány- és kultúrtörténeti vonatkozásaiban is. A hegeli fenomenológia meglátásaira kritikusan reflektálva a szerző rávilágít az esztétikai tárgyalásmód felülvizsgálatának szükségességére, amikor az élettanból, a természetrajzból és a művészet- illetve irodalomtörténetből vett példák alapján feltárja, hogy vizsgálatának tárgya csak töredékesen ragadható meg a klasszikus esztétikai kategóriák (pozitív, tökéletesség, szervesség, természeti, szellemi, művészeti szép) kizárólagos alkalmazásával. A rút rendszerszintű tárgyalásához – szintén számos humán- és természettudományi, valamint a gyakorlati életből vett példával megvilágítva – a szerző a dialektika módszertanát hívja segítségül, hogy a rút részaspektusait (a formátlanságot, a helytelen mivoltot és a torzulást) minőségi és mennyiségi összefüggéseiben meghatározhassa, és dialektikus viszonyaikat feltárhassa. Valamennyi mozzanat esetében a szerző kimutatja, az abszolút szép milyen mérvű és minőségű tagadásáról van szó, miként helyezhetők el az egyes megnyilvánulási formák a művészetek és a természet történetében, és ezek milyen szociokulturális gyakorlatokban érhetők tetten. Az értekezés legfajsúlyosabb – és hatástörténetileg legjelentékenyebb – részét a rút szélsőséges formáit tárgyaló szakaszok alkotják. Következetesen alkalmazva az elemzés módszertanát Rosenkranz kimutatja az otrombában, a holtban és az ocsmányban, valamint ez utóbbi árnyalataiban mindazokat a mozzanatokat, amelyek az abszolút szép tagadásaként azonosíthatók, és ekként érzéki megjelenésükben műalkotások tárgyává is válhatnak. A kötet zárófejezete hivatott arra, hogy a mű alaptételét igazolja: a komikum – és ennek sajátos karikaturisztikus megformálása – lesz a foglalata annak, ami lehetővé teszi a szépnek a rútban való megmentését és közvetítését.
rosenkranz-a-rut-esztetikaja