loader image

„… vakon hajhásszák a szórakozást és a gyönyört”. A színházi közönség megjelenítése Rab Gusztáv Mocsárláz című regényében

A Kezdődik a láz című fejezet Rab Gusztáv Mocsárláz című regényének központi problémájával indul: 1 a főszereplő Horváth Imre lelki és mentális küzdelmeinek, „idegéletének” megjelenítésével, ami a láz egész szövegen áthaladó motívumában koncentrálódik. A malária magyar elnevezésénének címbe emelésével a szöveg Horváth pszichológiai problémáját olyan tünetegyüttesként ábrázolja, amely a lázrohamokhoz hasonlóan meghatározott időközönként uralkodik el a karakteren, és amelyet a környezet, a külső körülmények idéznek elő. A fenti fejezetben ez a színházi előadás szünetében összegyűlő nézőtömeg, amelyet a férfi felülről szemlél. A színházi közegnek a főszereplő mentális állapotára gyakorolt hatását a cselekmény során többször is felidézi az elbeszélő, hiszen a fejezet címe is kiemeli, hogy ebben a szituációban veszi kezdetét a lázas szakasz Horváth életében.

A nézőközönség megjelenítésének értelmezéséhez érdemes röviden foglalkozni a Mocsárláz cselekményével, amely 1919 őszén veszi kezdetét. Horváth Imre ötéves szibériai hadifogság után vonattal érkezik Budapestre. Célja, hogy felvegye a háború előtti életének ritmusát, és visszailleszkedjen abba a társadalomba, amelynek idealisztikus vágyképe lebegett a szeme előtt a távollét ideje alatt. A hazatérését követő napokban ismeri meg a szintén hadifogságból érkező, korábban ügyvédként dolgozó Fekete Miklóst. A két férfi sorsközösségük okán barátkozni kezd, Horváth pedig segíteni próbál az alkoholproblémákkal küzdő Feketének, aki – vele szemben – nem számíthat családi támogatásra. A mindennapi élethelyzetek újbóli átélése azonban nem hoz vigasztalást egyikük számára sem, Horváth kívülállónak érzi magát a társas szituációkban, idegenkedik az őt körülvevő emberektől, és ítélkezik felettük. Ennek egyik első helyszíne a Vígszínház, amelynek előadására késve érkezik, és családja ellenkezését figyelmen kívül hagyva magával viszi újdonsült barátját is. A két siető férfi először rossz páholyba nyit be, ahol Horváth megpillantja egykori szerelmét, Jolánt, majd szó nélkül foglal helyet a szemközti oldalon a családja körében. A felkavaró találkozást követően a főszereplő képtelen az előadásra koncentrálni. „Mindenki elmerültnek látszik, mindenkit lebilincsel a színpad fényében mozgó alakok beszédje, jövése-menése. Mindenki elfeledkezik arról, hogy hol van és ott él a színpadon, együtt a színpadi mesével … Csak Horváth nem vetett egy pillantást sem a színpadra.” 2 Gondolatai a Jolánnal töltött idők emlékei körül forognak, ezért az elbeszélő a színpadon zajló előadás helyett kettejük egykori kapcsolatának jeleneteit, szerelmi évődésüket mutatja be idillikus képsorokban. 3 Ezt követi a Kezdődik a láz című fejezet, amelyben a karakteren elhatalmasodó „betegséggel” összefüggésben világossá válik a férfi tömeg iránt táplált ellenérzése, haragja.

A regény keletkezése

A Mocsárláz a huszadik századi magyar irodalmi kánonban ritkán említett Rab Gusztáv első regénye, amely folytatásokban jelent meg a Nyugat 1922-es évfolyamában. Az 1901-ben Rohoska József Gusztáv néven született sárospataki író a kezdetektől álnéven publikált szépirodalmi szövegeket és újságcikkeket. Pályájának elő szakaszában, amely a második világháború végéig tartott, főleg lélektani és szerelmi témájú elbeszéléseket, valamint történelmi regényeket írt. A lélektan tárgyköre határozza meg a Mocsárláz at is, amely megjelenésének évében elnyerte az Athenaeum Kiadó első díját. A regényről írott kritikájában Schöpflin Aladár „frissnek” és „bátornak” nevezi a szerzőt, aki – szemben a korabeli irodalom nagy részével – a hazaérkező hadifoglyok nehézségeinek ábrázolásával egy valós problémát tematizál az első világháború nyomán markánsan átalakuló társadalommal kapcsolatban. „Az idegállapotoknak és lelki diszpozícióknak ezt a sokféle elváltozását, a szenvedéseknek ezt a százféle különböző fokait és árnyalatait az író összesűrítette egy gyűjtő lencsébe és úgy vetíti elénk. Így komprimálta az egyes hadifoglyok sokaságának különféle szenvedését, lélektani és erkölcsi elváltozásait a hadifogoly elváltozásává és szenvedésévé. Hozzátette a maga ifjúi részvétét és felháborodását és kapott egy képet, amely nem a valóság, hanem ennél több: szimbólum.” 4 Schöpflin mellett Balassa József is a regényvilág és a karakterábrázolás hitelességét dicséri recenziójában, hangsúlyozva, hogy a reménytelenség és a jövővel szembeni bizalmatlanság, amely a regény hősét jellemzi, főként a fiatal nemzedéket sújtó hangulat és létállapot a háborút követő időszakban. 5 Érdekesség, hogy Gérecz Ödön, egy volt sárospataki teológus plágiumváddal illette Rabot, azt állítva, hogy ő diktálta le a regényt a fiatal írónak. Utóbbi azzal védekezett, hogy mivel mindketten sárospataki születésűek, valóban ismerte Géreczt, és beszélt is neki a regény terveiről, ugyanakkor a férfi idegbeteg és többször is klinikai kezelés alatt állt. A plágiumvádból nem lett bírósági per, és mivel Gérecz nem tudta tárgyi bizonyítékokkal alátámasztani az állítását, azt az esetről megemlékező cikk is alaptalannak nyilvánította. 6

A korai sikert követően Rab először a Világ , majd Az Est című lapoknál helyezkedett el újságíróként, az 1930-as évek második felétől pedig kizárólag szépíróként dolgozott. A második világháború végéig számos regénye jelent meg a magyar mellett német, olasz és svéd nyelveken. 1945-ben a németekkel való együttműködés gyanújával letartóztatták, majd öt évre eltiltották az újságírástól, azonban a Magyarországon kiépülő kommunista rendszerben ezt követően sem publikálhatott. Ennek ellenére az 1949 és 1956 között földmérőként dolgozó Rab folytatta az írást: ezen időszak alatt két regénye született, amelyek nem kerültek kiadásra. 1958-ban települt ki feleségével Franciaországba, ahol a megélhetési gondjaik közepette is írással foglalkozott egészen az 1963-ban bekövetkezett haláláig. 7

A „fogolyszag” és a hadigazdagok

A Mocsárláz ról született kevés korabeli kritika főként a főszereplő mentális folyamatainak érzékeny ábrázolását emeli ki, ugyanakkor nem esik szó a karakter és környezetének kölcsönhatásáról. Ez mindazonáltal lényeges szempont, hiszen – ahogyan az a fenti fejezeteben is világossá válik – a külvilág ingergazdagsága jelentősen befolyásolja Horváth hangulatát és gondolatainak alakulását. A színházban a férfi pozícióját végig a kívülállás, az egyetlen egységként tekintett közönségtől való elhatárolódás jellemzi. Míg a többi látogató elmerül az előadásban, őt a szemben helyet foglaló Jolánnal kapcsolatos emlékei foglalják le. Ugyanakkor nem Horváth az egyetlen, aki képtelen a színpadra koncentrálni: újdonsült barátja és sorstársa, Fekete a mellettük ülő Magdát, Horváth húgát fürkészi. A két férfi közötti kapcsolatot a főszereplő gondolatait közvetítő elbeszélő „rokonságként” nevezi meg, amelyet a Fekete szavaiból és mozdulataiból áradó „fogolyszag” képe érzékeltet. Horváth önmagát és Feketét a „többi ember” ellenében, a tőlük való gondolkodásbeli különbségen keresztül határozza meg.

Egy korábbi fejezetben világossá válik, hogy Fekete a kezdetektől kilóg az előadásra érkező közönségből. Piszkos öltözetét a belépést felügyelő őr becsmérlő pillantással illeti, viselete élesen elüt a nézők előkelő ruházatától. A színpadról érkező fény „[…] megvilágította a figyelő arcokat, a páholyok csillogó ruháit, a púderezett női nyakakat, a meztelen karokat, a férfiak fehér ingmellét, a katonatisztek fényes gombjait és sziporkáztatta a női füleken lógó ékköveket, a páholy bársonyán nyugvó ujjakon a gyűrűket, a csuklókon a karpereceket, a hajfonatok közt rejtőzködő csatokat, az előrehajló nyakakon a medaillonokat”. 8 Az anyagi jólétet reprezentáló ékszerek bemutatása társadalomkritikai érvénnyel is bírhat azzal a század elején gazdaságilag megerősödött polgári réteggel kapcsolatban, amely a korszakban a Vígszínház közönségének törzsét adta. 9

Annak ellenére, hogy a színház látogatóiról kevés információ szerepel a fejezetben, az elszegényedett Feketével való szembeállítás nyomán érdemes figyelembe venni a Magyar színháztörténet egyik megjegyzését a Vígszínház publikumának átalakulásáról: „A világháború más téren is döntő változást hozott a Vígszínház életében. Új közönségréteg jelent meg a nézőtéren: a hadigazdagok.” Az ennek nyomán megváltozott közönség Hegedűs Gyula megemlékezésében „tarka” és „lármás”. A publikum összetételének módosulása jelentős hatást gyakorolt a Vígszínház egész működésére, mivel rendszeressé vált a jegyelővétel gyakorlata, megjelentek a délutáni előadások a műsorrendben, és a nyári szünet időtartama is csökkent. A nagy érdeklődés hátterében az állt, hogy „[…] a Vígszínház törzsközönsége a háború nyomasztó érzését a művészetben való gyönyörködéssel enyhít[ette]”. 10 A hadifogság traumatikus tapasztalatát átélő és az otthon maradt, túlélést élvező emberek szembeállítása már ebben a jelenetben létrejön, a cselekmény későbbi pontján pedig Horváth nyíltan megfogalmazza egykori szereleme, Jolán számára. „Maguk itthon selyemben, lakkban, parfümgőzben jártak, eleinte megrettentek a vér látásától, de később kéjelegve lélegezték magukba a szagát. A szenvedésből, a haldoklók hörgéséből kabarétémát csináltak és illedelemből megsiratták, ahogy megsiratják a Nyavalygó asszonyság ügyes öngyilkosságát a színházban! Divatos sláger lett a hazatérő fogoly kínjaiból, aki feldúlva, hullaszagban, betrágyázva találja otthonát, a honvéd halála nem egyéb a maguk szemében jó zenekarra kívánkozó, hangulatos kuplénál és őrült vakságukban megfeledkeznek arról, hogy mindenki megdöglik és hogy ma is milliók szenvednek nyomorékon, éhezve, fázva.” 11

Míg Horváth a fogolytársával való összetartozását a szaglás érzékelésén keresztül fejezi ki, a színházi tömeg megragadásának elsődleges eszköze a látás. A férfi „betegségének” azonban egyik alapvető tünete, hogy „[…] semmit sem látott olyannak, mint azelőtt”. A látvány befogadásával összefüggésben az előadás közben és annak szünetében is hangsúlyossá válnak a fényviszonyok. Míg eleinte csak a közönség más részét világítják meg a színpad fényei, lehetővé téve öltözékük megfigyelését, a szünetben Horváth is láthatóvá válik a mások számára. „Fájt, hogy ilyen világosságban ült és jobban szerette volna, ha minden sötétbe borul. Menekülve a ráirányuló távcsövek tömegétől (mert azt hitte, hogy mindenki őt nézi), a páholy sarkába húzódott.” A férfi az előadás alatt a páholy sötétjéből fürkészi látcsövével a sok év után viszontlátott Jolánt, 12 a szünetben viszont már attól tart, hogy ő válik megfigyelt személlyé. Az emberek látványának kellemetlensége „az idegek lázas működését” idézi elő a főszereplőben, miközben a színház csarnokában az egymással társalgó emberek sokaságát vizsgálja. Ennek hatására akkora indulat és düh ébred benne, hogy azt ösztönösen a köpés megalázó, majd a lövöldözés pusztító gyakorlataiban vezetné le.

A tömeg falánksága

A főszereplő a közönségből három személyre fókuszál, velük példázva a tömeg általános viselkedését. Közös tevékenységük a „falás”, amely a fejezetben az élet élvezetének metaforájaként értelmezhető. Horváth már a színházba is az étkezés kihagyásával érkezik otthonából, barátját azonban étellel kínálja. 13 Az anyja kérdésére válaszoló indulatos belső monológjában pedig azt állítja, hogy Fekete „[…] idejön az emberek közé, ezek közé a nyomorultak közé, akik ahelyett, hogy örülnének neki, úgy néznek rá, mint egy bélpoklosra ”. (Kiemelés tőlem – K. A.) Feketében tehát megvan az a falánkság, ami a színházi közönséget is jellemzi, az azonban mégis kiveti magából. Horváth számára ez azonban negatív tulajdonság –amelyre a zárlatban még a nővérének udvarló hadnaggyal kapcsolatban is felfigyel –, a visszailleszkedés reményében azonban mégis kísérletet tesz ennek elsajátítására: „A következő napokon lázasan beleharapott az életbe és öntudatlanul utánozgatta a régi életét.” (Kiemelés tőlem – K. A.)

Elias Canetti a Tömeg és hatalom című kötetében foglalkozik az evés lélektanával az egyén és a közösség viszonylatában. Canetti arra mutat rá, hogy az étkezés összefügg a hatalommal, mivel ennek során az ember egy belső hiányt, űrt tölt be önmagában, amelynek nyomán a jóllakottság mellett az elfogyasztott dolog birtoklása ébreszti az elégedettség érzését. Emellett jelentéssel bír a közös evés gyakorlata is, mivel annak résztvevői között kapcsolat, kölcsönös tisztelet feltételezhető, ami egyúttal szavatolja azt is, hogy a felek nem támadnak rá egymásra. 14 A támadás gondolata pedig éppen Horváthban ötlik fel, aki a közönségen kívül állva, annak éhségétől elhatárolódva pozicionálja önmagát.

A regényben a színházi közönség annak az önfeledt, az életet és a túlélést ünneplő tömegnek a reprezentánsa, amely nem tapasztalta meg a háború és a hadifogság traumáját. Annak ellenére, hogy Horváth Szibériában az „állattá való lealjasítást” éli át, hazatérve mégis az általa kívülről szemlélt emberi sokasághoz társít állatias jegyeket. A regény több pontján „barmokként”, „csordaként” és „pondrókként” utal az emberekre, akik a mélyebb gondolatok és érzések megélése helyett az ösztönkésztetéseik kiélését helyezik előtérbe. Ezáltal jut arra a következtetésre, hogy „[…] az emberek erkölcsi tébolyba züllöttek. A színházban vakon hajhásszák a szórakozást és a gyönyört. Kultuszt csinálnak az evésből, mert az, aki krémbombákat és csokoládés szeleteket tud ma enni, az elegáns és előkelő. A nézőteret betölti a hallgatóság csámcsogása.” 15 Horváth nézőpontjából a kultúra és az ételek befogadása, fogyasztása párhuzamba kerül egymással, a fronton átélt borzalmak története és a hadifoglyok sorsa pedig ennek eszközévé degradálódik.

A Mocsárláz ban végig fennáll az egyén és a tömeg szembeállításának motívuma, a mentális problémákkal küzdő főszereplő képtelen azonosulni a városi sokasággal, amelytől a hadifogság alatt rendkívüli mértékben eltávolodott. Az elbeszélő az egész regényt szervező betegségmetaforikán keresztül mutatja be Horváth szenvedését, amely leginkább a poszttraumás stressz szindrómával (PTSD) azonosítható. Schöpflin Aladár kritikájában a „lelkierők felbomlásaként” azonosítja a mocsárlázat. A fenti szövegrész azonban megmutatja, hogy a láz csupán a betegség tünete, amelyet a főszereplőben az őt körülvevő emberek közege, a „mocsár” idéz elő és tart fenn.

A K 137650 számú projekt az Innovációs és Technológiai Minisztérium Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával, a KULT_K pályázati program finanszírozásában valósul meg.

Lábjegyzetek

  1. Vö. Rab Gusztáv: Mocsárláz. Kezdődik a láz. In: Nyugat, 1922/17–18., http://epa.oszk.hu/00000/00022/00322/09760.htm.
  2. Rab: Mocsárláz. A család. In: Nyugat, 1922/13–14., http://epa.oszk.hu/00000/00022/00320/09691.htm.
  3. A színpadon zajló dráma történetéről az emlékképekre történő fókuszváltás játékára utal A buta kis mese kezdete fejezetcím, illetve később a Szenvedő kölyökboldogság című fejezet kezdőmondata: „Különösen erre a jelenetre emlékezett most”. (Kiemelés tőlem – K. A.) Ld. Rab: Mocsárláz. A buta kis mese kezdete. In: Nyugat, 1922/15–16., http://epa.oszk.hu/00000/00022/00321/09733.htm; uő: Mocsárláz. Szenvedő kölyökboldogság, In: Nyugat, 1922/15–16., http://epa.oszk.hu/00000/00022/00321/09734.htm.
  4. Schöpflin Aladár: Mocsárláz. Rab Gusztáv regénye. In: Nyugat 1924/6., https://epa.oszk.hu/00000/00022/00355/10755.htm.
  5. Balassa József: Rab Gusztáv regénye. In: Világ 1923. március 4., 5.
  6. N. n.: Egy idegbeteg ember plágiumvádja a „Mocsárláz” szerzője ellen. In: Pesti Napló 1923. május 25., 2.
  7. Tüskés Anna: „Gyermekei könyvei voltak”. Rab Gusztáv élete és munkásságának második korszaka (1950–1963). In: Irodalomtörténeti közlemények 2018/3., 288–297.
  8. Rab: Mocsárláz. A család, http://epa.oszk.hu/00000/00022/00320/09691.htm.
  9. Gajdó Tamás (szerk.): Magyar színháztörténet II. kötet: 1873–1920. Budapest, Magyar Könyvklub – Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, 2001, https://mek.oszk.hu/02000/02065/html/2kotet/110.html.
  10. Uo.
  11. Rab: Mocsárláz. Az első összecsapás. In: Nyugat, 1922/21., http://epa.oszk.hu/00000/00022/00325/09843.htm.
  12. Rab: Mocsárláz. A család, http://epa.oszk.hu/00000/00022/00320/09691.htm.
  13. Uo.
  14. Elias Canetti: Az evés lélektanáról. In: uő: Tömeg és hatalom. Ford. Bor Ambrus. Budapest, Európa, 1991, 241–243.
  15. Rab: Mocsárláz. Apró lihegések. In: Nyugat 1922/17–18., http://epa.oszk.hu/00000/00022/00322/09765.htm.

További olvasnivalók

Tömeg 1920/2020

Summary of papers presented at the international conference – Metaphors of Masses, Crowds, Swarms, and Multitudes in Central and Eastern Europe, 1920s/2020s

“The international conference , organised by the members of the research project The Crowd. Cultural Attributions of Meaning 1920/2020 , aimed at putting its results in a comparative regional perspective, both in their historical and contemporary aspects. The speakers, some of whom responded to an open call for papers and others who were invited, discussed topics that were relevant to the discourses on the presentation and organisation of human crowds in the 20 th and 21 st centuries.”

Elolvasom »
Tömeg 1920/2020

„Megéri vállalni az erőszak kockázatát.” – Hans Ulrich Gumbrecht budapesti előadása a szurkolói tömegélményről

“Hans Ulrich Gumbrecht, a Stanford Egyetem emeritált professzora, a Jeruzsálemi Egyetem aktív oktatója és az ELTE díszdoktora 2022. november 30-án egy szeminárium és egy előadás keretein belül beszélt a Kijárat Kiadó gondozásában idén megjelent Szépség a sportban / Tömeg a stadionban című könyvében vizsgált témákról. ” (Kenderesy Anna és Keresztury Dorka írása)

Elolvasom »